Behind The Walls

Készen állsz, hogy átlépd a szanatórium kapuit?

Behind The Walls

You have two choices. You either live, or you die.
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Korlátozás


Arányok:
Nők: 24
Férfiak: 12

Patients: 20
Doctors: 4
Nurses: 3
Residents: 5
Ghosts: 0
Creatures: 0
Victims: 4
Links
.. click, click, click!







Chatbox
.. stairway to heaven.

Latest topics
» Vampsite FRPG
Szer. Dec. 17, 2014 5:50 am by Amanda B. Lawrence

» EOF - Empire of Fantasy
Pént. Szept. 06, 2013 7:53 am by Vendég

» Prison
Vas. Aug. 11, 2013 8:03 am by Vendég

» Dita D'amrosio
Vas. Júl. 07, 2013 2:57 am by Dita D'amrosio

» Caleb A. Bristol
Szomb. Júl. 06, 2013 8:20 am by Caleb A. Bristol

» Got a Secret can you keep it? ... | Pretty Little Liars RPG
Szer. Júl. 03, 2013 2:13 am by Vendég

» The Originals
Hétf. Jún. 03, 2013 6:35 am by Vendég

» Dark Dreams
Vas. Jún. 02, 2013 1:48 am by Vendég

» Art war! FRPG
Pént. Május 31, 2013 10:57 pm by Vendég

Top posters
Belizaire Roux
 
Harlow Williams
 
Dr. Floyd Schneider
 
Dylan Moore
 
Amanda B. Lawrence
 
Alex Blackbloom
 
Anthony Mason
 
Dr. Oliver Thredson
 
Alison Ross
 
Nina Steele
 
Our Friends
.. they're not harmless.


Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (19 fő) Vas. Jan. 06, 2013 9:56 am-kor volt itt.
Credit ©
.. you'll steal, we'll skin.
Az oldal egy részét az American Horror Story: Asylum c. sorozatból vettük. A másik fele, a Dark Haven High ötlete Mary Eunice McKee és Dr. Oliver Thredson szüleménye. Ahogyan a története is.
Az oldalon található képek, kódok mind a no-way-out tulajdonában állnak. A Poster-Profil-t köszönjük a mi egyetlen Kötinknek. A lopás komoly következményeket von maga után.

Share | 
 

 Erdő szélén

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Alison Ross
Patient
avatar

ϟ KOR : 26
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 158
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Szer. Feb. 27, 2013 9:14 am


TO BELIKE




A legrosszabb dolog az, mikor tudom, mi vár rám. Tudtam, mikor apám közelebb lépett hozzám- mocskos kéjenc. Mikor leszíjaznak, majd belém döfik az injekciós tűt. Azzal is tisztában voltam, meg fogok halni, amint feleszméltem és az erdőben szembe néztem a Halállal. És most azt is tudom, nincs rosszabb annál, mint mikor érzem, hamarosan elhagy engem a lelkem, és felköltözik vagy épp le. Érzem, ahogyan öntudatlanságom partjait mosom. Hamarosan nem leszek több már, mint egy foszladozó test, amit majd kénye- kedve szerint eltemet, befed földdel.
Nem tudom, honnan jön neki az a feltételezés, hogy már sokadszorra vagyok az intézet lakója. Én soha nem akartam idejönni! Egy önkényes nővérke döntött a sorsomról, aki azt hitte, jobb lesz nekem itt, mint a molesztáló apámnál. Ha most újra találkoznánk, kiábrándítanám. Csöppet sem lett nekem jött, ezerszeres kínok között kell élnem nap, mint nap. A túlélésért küzdök, és nem fogom kibírni. Beleőrülök, megsemmisülök. Mondhatnám, hogy siratni fognak, hazudnék. Dark Haven az én személyes Poklom, a világ Pokla. Aki ide nem tette be a lábát, az nem tudja, mi az igazi szenvedés, az igazi fájdalom. Bejutni számtalan helyen lehet, kijönni egy út vezet. A halál útja. Itt nem érvényes a megszoksz vagy megszöksz elv. Itt minden felborul, és átalakul. Nem ismert szenvedések keletkeznek. Elmosódik az erkölcsi határ, megszűnik a lélek, csak a szenvedés marad... Csak az.
- Az első vagy nem első... nem mindegy az?- beletörődő a hangom.- Végül úgyis mind egy helyre kerülünk...
Ebben biztos vagyok. Senki sem kerülhet fel a Mennybe, anyát kivéve. Ő egy angyal volt, egy született jó. Bár sosem ismertem, de meghalt azért, hogy én élhessek. Megszült engem, világra hozott, nem féltve a saját életét. Amit elragadtak tőle. Ő egy fehér leples, fénylő glóriás angyal, aki vigyáz a gyengékre.
Az orvosok mindig beszélnek, és soha sem kedvesek. Mindig csak ordítanak, perlekednek, semmi sem jó nekik. Félek tőlük, nem akarok velük lenni. Rettegek, ha a közelembe jönnek. És ostoba diagnózisokat alkalmaznak. Én boldog akarok lenni! Anyát akarom...
- Ők mindig mondanak valamit- suttogom.
Nem tudom, mit mondhatnék. Nem akarok rimánkodni neki, már beletörődtem már a sorsomba. Felfogtam, nem változtathatok rajta. Reményem nincs, semmim sincs. Elvenni sem tud ő sem tőlem semmit, nekem nincs életem. Ijesztő belegondolni, hogy mennyi az én életemben a nincs, a nem, a nem akarom. Félek...
Ijedten összerezzenek, mikor közeledik. Hát valóban ennyi volt. Ez a pillanat is eljön. Mennyit álmodoztam én már róla, és most beteljesedik. Nem tudom eldönteni, vártam én ezt- e vagy sem. Bizonytalan vagyok e tekintetve. Görcsbe rándul a gyomrom, nem érzem a lábamat, kapar a torkom. Lehet, hogy megfáztam. Most már úgyis mindegy. Hatalmas szemekkel nézem, ahogy elvágja a köteleket. Ijedten, fájdalmasan felsikítok, mikor a hajamba markol. Nem értem, mit mond. Túlságosan zúg ahhoz a fülem, hogy bármi értelmet is találjak a mondandójában. A lökésétől botladozva vágok neki a rengetegnek.
Csak kijutni innen!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Belizaire Roux

avatar

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ۩ hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 570
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Szomb. Feb. 23, 2013 10:33 am

Ross részére


– Szóval akkor nem ez az első hely? – húzom össze a szemeimet gyanakvóan. – Itt már voltál esetleg többször is?
Fogalmam sem volt, hogy milyen indíttatásból ugyan, de némiképpen sajnálatot éreztem utána, bár lássuk be, hogy ez meglehet inkább szánalom érzet volt, amelyet az váltott ki, hogy éjjel-nappal a fehér rideg falakat kell bámulnia, mindenféle idiótával együtt, márpedig ő valamennyire tiszta elméjűnek tűnt, azonban jelen esetben nem hagyatkoznék túlságosan ítélőképességemre – tekintve, hogy egy zakkant ül előttem a fához kikötözve. Lehet, csak pillanatnyilag van rendben az agya, a következő percben pedig már meglehet, hogy elszabadul valamilyen dolog a fejében és kiabálni kezd, ordibálni, esetleg mindenféle "ijesztő" cuccokról hadoválni, hogy majd a szelleme visszajön értem és éjt nappallá téve ijesztgetni kezd, hogy ideje volna meghúzni magam vagy különben megöl. Személy szerint ezeken az ilyen dolgokon mindig jókat derülök, tekintve, hogy akkor ha valóban léteznének szellemek, én már rég holt egyén lennék.
Kérdőn nézek rá, olyan nem létezik, hogy senki nem volt mohó soha életében, ez az emberi természettel jár, mindig vágytunk valami többre, mindig akartunk valami többet, legyen pénz, érzelem vagy bármi más. Végül nem feszegettem tovább a kérdést, mert lássuk be teljesen fölösleges lenne.
– Csak mondtak valamit az orvosok – összefonom magam előtt a karomat, nem vagyok otthon a betegek beosztásával vagy hogy tájékoztatják-e őket, miért kerülnek ott, de gondolom csak megosztják velük, szinte hihetetlennek tartom, hogyha esetleg mégsem. Ha nem is fogják, de furcsa lenne, ha mégsem közölnék velük... De mindegy, lehet csak nem emlékszik, végtére is, ha itt van, akkor csak nem véletlenül van itt, ha mégis egy idő után ő is kezdene hasonlítani a környezetéhez, az ember alkalmazkodik és változik, képes erre, nem véletlenül. Az állatok erre nem képesek, ez is megkülönböztet minket tőlük.
Szinte alig hallom, hogy mit makog, de még éppen hogy képes vagyok megérteni.
– Ezt nem mondtam, majd még eldöntöm...
Pár percig csak ülök vele szemben, miközben újra és újra felvázolom magamban az esélyeket.
Voltaképpen már régen eldöntöttem vele, hogy mi fog történni, most hogy pedig már igazán a hajnal felé vagyunk ideje is volna indulnom, így közelebb lépek hozzá, majd a késsel elvágom a kötelet. Csak az időt akartam húzni, meg ha már belebotlottam, akkor egy kicsit elszórakoztattam magam. A hajánál fogva ragadom meg, majd hirtelen rántom fel, bár lábai gyengék lehetnek, nem különösebben érdekel.
– Ide figyelj, tündérem! Ha beszélni merészelsz, tudod, hogy meg foglak találni, ha a hulláról egy szót is ejtesz, akkor rosszabbul jársz, mint a csaj. Hosszú és fájdalmas szenvedés lesz, ami ebben az esetben rád fog várni, én pedig jól fogok rajta szórakozni – kissé talán élveteg mosoly kúszik az arcomra, majd ellököm – fuss, és reménykedj, hogy többet nem találkozunk.

x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x


Will you love me?
Even with my dark side?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alison Ross
Patient
avatar

ϟ KOR : 26
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 158
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Kedd Feb. 19, 2013 7:54 am


TO BELIKE



Én tudom, hogy túl akarom élni ezt a találkozást. Az más kérdés, hogy ő is azt akarja- e. Nem tudom eldönteni. Mindig is rossz emberismerő voltam, így fogalmam sincs róla. Képtelen vagyok megállapítani, mikor hazudik a szemembe, mikor mond igazat. Bár nem látom értelmét annak, hogy hazudjon. Hisz, ha véget akar vetni az életemnek, akkor úgyis azt fogja tenni. Ebben a legszörnyűbb, nem fogom tudni megvédeni magamat. Lássuk be, alig vagyok százhatvanöt centiméter. Valamint a súlyom sem nagy, ráadásul mióta ebben a intézményben vagyok, a súlyom csökkent. Néha félek, elfogyok. Tényleg egy ember el tud fogyni? Akkor eltűnik az éterben? Kemény filozófiai kérdések. Azonban nem hinném, hogy ennek itt lenne a helye.
Az ember mindenhol lehet boldog, nem? Legalábbis így kéne lennie, különben mindenki boldogtalan lenne. Vagy lehet, mindenki boldogtalan a szíve mélyén csak nem merik bevallani. Én az szeretnék lenni. Tagja egy tökéletes világnak, ahol nincsen molesztáló apa és csak barátok vannak. Akkor teljes lenne a világom. Adjon nekem valaki egy ilyen világot, teremtsen, és én örökre hálás leszek érte. Persze, senkinek sem éri meg. El fogok veszni, örökre. Az enyészeté leszek, főleg itt. Ebben a sötét, nyirkos erdőben. Mégis ki akarhat magának ilyen halált? Ki szeretne itt örök nyughelyre lelni? Egyáltalán találhat az nyugalmat, aki gyilkosság áldozatává válik? Ha engem is elás, mikor el akarja majd rejteni a hullámat, akkor sosem jutok fel anyához. Ilyen koszos, romlott földbe temet, nem fogok elérni a mennyek kapuját. Ott fogom nézni tehetetlenül, ahogyan magasodik fölém, mint valami elérhetetlen cél. Cél, amiért küzdeni kéne. Cél, amiért én képtelen vagyok küzdeni. Már rimánkodni akarok, inkább öljön meg gyorsan. Vessen véget a szenvedéseimnek! Élni sem akarok tovább.
- Egyik olyan, mint a másik- küszködök a szavakkal.- Mindegy a helyszín, a cél a fontos... az számít e- egyedül.
A nyelvem egyre lassabban forog. Mintha folyamatosan egy akadályba ütközne. Kellemetlen. A kötélbe kapaszkodom, már amennyire tudok. A lábaim gyengülnek, apránként száll ki belőlük az élet. Tompa fájdalom lesz úrrá rajtam. Nyelvembe harapok, nem akarom, hogy lássa remegésemet. Attól csak jobban izgalomba jönne. Így is azt veszem észre, a félelmemtől megbolondul, felvillanyozódik. Mégis... nem megy ez nekem. Nem vagyok elég erős, kitartó.
- Mohó... én sosem voltam- sóhajtok, és próbálom ezzel együtt összeszedni magamat.
Nem szabadna még ennél is gyengébbnek mutatnom magamat. Végül is, már halálra vagyok ítélve, akkor ezt kis apró gyengeséget meg is engedhetem magamnak. Érzem, leplezni nem tudom magamat. Átlát rajtam, szégyen. A kés megint előkerül, és én alapjaimban remegek meg. Ilyen lesz tehát a vég. Most és mindörökké.
- M- mondtam, h- hogy...- akadozik a beszédem, újra átfut rajtam egy remegéshullám.- n- nem... tudom...
Halkabban már nem is beszélhetnék. Mit ne mondjak, rettegek.
- A- akkor nem h- halok meg?- suttogom.- Ugye?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Belizaire Roux

avatar

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ۩ hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 570
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Kedd Feb. 12, 2013 9:37 am

Ross részére


Válaszán egy pillanatra sem lepődtem meg, hiszen lássuk be, hogy már így is úgy reszketett, mint a kocsonya. Pedig lássuk be, hogy nem kezdtem még bele a lelki fenyítésbe, s meglehet, hogy már csak fellépésem is elég volt neki, de én egészen addig nem szoktam elégedett lenni, amíg nem látom az áldozataim arcán azt a pillanatot, amikor rájönnek, hogy ez valóban a kőkemény rideg valóság, amely eddig csak barátságos köntösbe járkált az emberek között. A testi fenyítésbe sem kezdtem bele, s nem azért mert esetleg nem tudtam, hogy hol kezdhetném el – lássuk be, hogy elég szabadon hevert itt, ott kezdhettem volna ahol akartam, legalább is ahol nem fogta le a kötél. Most viszont újabban hatalmas probléma lépett fel, hiszen gyilkolási szomjamat általában kiszoktam elégíteni egyetlen egy áldozattal is, s bár az előző testet nem sikerült befejeznem, mostanra tőle igencsak elment a kedvem, azonban hiába tudtam, hogy abból a diliházból szökhetett ki, nem engedhettem szabadon, mert akármennyire is őrült, az én kedvenc kis nyomozónőm képes lett volna még ezt is felhasználni ellenem. Hát igen, sajnálatos módon nem túlságosan szívlel, mondjuk részben meg is értem, hogy miért, hiszen sejti, de ahhoz nem eléggé, hogy biztosan ki merje jelenteni, hogy egy hidegvérű sorozatgyilkos vagyok, mert hát ő ez az arcomat még egyáltalán nem is látta – s igyekszem mindent megtenni, hogy soha ne is lássa meg. Mulatságos az élet, de valamilyen oknál fogva előtte nem szeretnék "rossz" színben feltűnni, bár ezzel már egy kicsit elkéstem.
Elnyomok magamban egy fáradt sóhajt, kérdőn a kis csajra nézek, aki már sokkal inkább az ájulás szélén táncol, kedvem lenne lekeverni egy hatalmas pofont, azonban azt nem tartoztam soha morális viselkedésnek, ha a gyengébbik nemre kezet emelnek, főleg ilyen kiszolgáltatott állapotban, amikor még csak védekezni sem tud. Ha már arra is sor kerül egy-egy alkalommal, akkor is csak azért, hogy emlékeztessem magam, hogy egy kis részben talán én is ember vagyok... Ugyan olyan szánalmas, mint a többi.
– Egy ilyen helyen, mint ez? – Teszem fel a kérdést nyugodtan, majd arra pillantok amely felé az épületet sejtem, nyilván odabent is nagyobb biztonságban van, mint idekint ebben a hatalmas erdőben velem – bár erről én nem tudok sokat, s kerülöm is az ezzel kapcsolatos híreket. – Onnan, nincs menekvés, legalább is a hírek ezt mondják – elintézem egy semleges vállrándítással, már valóban szórakoztatott. Sőt, mulatságosnak találtam, ezt a hozzáállást. Remény. Milyen szép dolog is az, azonban az élet mindig kegyetlenül összetöri, egy mozdulattal gyűri maga alá. – Csak aztán ne legyél túl mohó, mert az már bűnnek számít – tekintetemmel felmérem, hogy nincsen túlságosan jó állapotban, azonban különösebben nem óhajtok vele foglalkozni – főképpen azért, mert fogalmam sincsen, hogy miként kell bánni egy helyzetben, így inkább csak elgondolkozva nézem a kötelet.
Felmerült bennem a lehetőség, hogy elengedem, komolyan fontolóra vettem, elég pocsékul festett, talán a napjai így is meglehetnek számlálva, hiszen az elméje minden bizonnyal lassan morzsolja fel, teste pedig előbb vagy utóbb átadja a megmaradt szennynek az irányítást.
– Már egyszer megkérdeztem, de nem válaszoltál, most megkérdezem újra: miért vagy itt? – csak hogy ne felejtse el, hogy kivel is ül szemben, elővettem a kést, majd megvillantottam neki. – Ha jó kislány leszel, akkor lehet még bármi jól sül el. – Nem hitegetni akartam, inkább ígéret volt, bár elég kétértelmű.

//Bocsi, ez kicsit gyönge lett... //

x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x


Will you love me?
Even with my dark side?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alison Ross
Patient
avatar

ϟ KOR : 26
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 158
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Hétf. Feb. 11, 2013 9:45 am


TO BELIKE



Egy mosoly, és már tudom. Tudom, hogy végem. Itt fogok porba hullni, majd megsemmisülni. A kegyetlen vigyor, ami az arcát torzítja. Félelmetes. Rohanni akarok, messze. De érzem, hogy ez a végzetem. Én nem akarom, nem akarom kilehelni a lelkemet. Reszketek, fázom. Haza szeretnék menni, még akkor is, ha nincs is hazám. Valami hely kéne nekem, ami biztonságot nyúlt. Vicces, hogy pont most nem vagyok biztonságban. Pedig most lenne a legnagyobb szükségem rá. Mégsem kapom meg, velem semmi jó nem fog történni. Itt halok meg, több sebtől elvérezve. Én sem leszek mást, mint egy hideg test, amit elás a földbe. Szomorú gondolat. Ott lenn biztosan hideg van, dermesztő hideg. Ezidáig is magányosan éltem, vajon a halál után is így fogok? Nem akarok egyedül meghalni. Szeretetben akarok, még ha tudom, lehetetlent kérek.
- Ne...- dehogy akarom, hogy előássa.
Szegény ember. Bárki is volt, sajnálom. Senki sem akarhat így meghalni. Én sem akarok. Mégis szembe nézek a halállal. Nem akarom kilehelni a lelkemet, ha egyáltalán van nekem olyanom. Egy valamit most egészen élesen tudok, nem akarok most így meghalni. Anyát szeretném látni, átölelni. Egyszerűen csak érezni akarom, nem vagyok felesleges. A torz arcú gyilkos suttogására csak még jobban megijedek. Tehát ilyen a halál hangja, így néz ki a halál. Hogy lehet ennyire gúnyos és öntelt? Én mindig azt hittem, hogy jó, kellemes és megnyugtató. De ő... Ő nem az, nem olyan. Félek tőle. Nem jó, gonosz.
Egyetlen dolgok tudok, tiltakozni. Halott ügy, nem hatja meg. Meg kell próbálnom. Hangjára megint csak megdermedek. Kegyetlen, kegyetlen. Ráadásul a célja, hogy megöljön. Nem akarok elfertőződött sebekben fürdeni. Esküszöm, jó leszek. Bár nem tudom, hogy mit követtem el, de elég sok rossz pontom lehet fönt, ha egy ilyen fazont küld rám. Miért én? Fölösleges kérdés, úgysem fogok rá választ kapni.
Látom, félelmem csak az ő erejét fokozza. A rémület szoros satuban tartja torkomat. Csak nyöszörögni vagyok képes, siralmas vagyok. Nem akarok félni, bátor akarok lenni. Olyan, akire felnéznek az emberek. Ha ébren vagy ne álmodj, de én inkább behunynám a szememet. Más helyen akarok lenni, nem itt. Mintha ez az egészt meg nem történt volna. Túl sokat kérek?
Elteszi a kést, és én megkönnyebbülök valamelyest. Még hogy oldani a kedvemet? Milyen elvetemült gyilkos garázdálkodik az erdőben? Ekkor a haragnak egy kis szikrája megvillan a szemembe, de villámgyorsan el is tűnik. Picire összehúzom magamat, gyenge kísérlet arra, hogy elrejtőzzem. Ez elmebeteg, és én itt ragadtam vele. Nem akarok szamuráj kardokról diskurálni vele. Csak engedjen szabadon. A kötél belevág a bőrömbe, kényelmetlen.
A fejem kezd elnehezülni. Ha elájulok, megöl. Nem akarok meghalni. Mély levegőt veszek, a pöttyök visszaszorulnak. Talán még van esélyem.
- Csak... csak boldog akarok lenni...- nyelek, és érzem, ahogyan rángani kezd a testem.- Ez még... nem bűn.
Nem hiába, kell nekem a... gyógyszerem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Belizaire Roux

avatar

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ۩ hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 570
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Vas. Feb. 03, 2013 7:41 am

Ross részére


Hosszasan hunyom le a szemeimet, miközben halvány mosoly kúszik a szám sarkába, sajnálkozva rázom meg, s próbálom felfogni, hogy a kislány miként is lehet ilyen buta, azonban képtelen vagyok rájönni. Hiszen tökéletesen látható volt a nőnek a mozdulatlan teste, amely élettelenül feküdt a földön, tökéletesen oda illett, hiába nem tudtam róla semmit én magam úgy éreztem, s abban a hitben voltam, hogy oda való, ha esetleg mégsem, akkor minden bizonnyal van más bűne, amelyet számon lehet kérni rajta, hiszen nincsen olyan ember, aki soha életében nem követett el egyetlen végket sem, csupán van aki képes bevallani, míg vannak olyanok, akik rettegnek az igazságtól, amellyel szembesülniük kellene.
Újra rászegezem a tekintetemet, s kutatóan nézem az arcát, tudom, hogy mire gondol, hiszen ugyan olyan volt, mint bárki más... kérdéseket tett fel magának, hogy miért pont ez a személy, van-e családja, aztán elkezdi magának feltenni a kérdéseket, miért pont ő, miért keveredett ide, miért nem más, mi lesz a családjával, hiányozna-e valakinek. Mindig ugyan ez van, s mindig mindenkinek lerí az arcáról, nem értem az embereket. Szinte értetlenül állok az ilyen mögött. Fölösleges, inkább arra a kevés szépre gondolhatnának mind, s bátran néznének szembe a halállal, előbb vagy utóbb eljön értük, a formája miért olyan fontos? Kinél lassú, kinél hosszadalmasabb, kinél fájdalmasabb, kinél észrevehetetlen, mindez miért számít olyan sokat? Jelenleg itt én vagyok a halál, s nem áltatom őt sem hazugságokkal.
– Ha szeretnéd előásom, bár nem hinném, hogy téged lenyűgözne a látvány – hangom csupán suttogó, nem akarom megtörni az erdő csöndjét, s ha dolgozom, akkor is szeretem a kellemes zenét, amely megnyugtat vagy a tökéletes csöndet a nők sikolyaival. Borzongató és mámoros, s talán beteges is kissé. Szép számmal rohangálnak az őrültek.
Felsóhajtok, rosszallóan rázom meg a fejemet.
Úgy hiszem egyszerű rövid kérdéseket teszek fel neki, amelyek tökéletesen felfogható még számára is, hiszen nem tűnik annyira zakkantnak, akkor vajon miért nem képes felmérni a helyzetét, hogy sokkal jobb lenne, ha válaszolna? Buta lény tud lenni az ember, egyszerűen nevettető, mint a bohócok a cirkuszban. Önmagukból csinálnak hülyét, hogy más jól szórakozzon.
– Shh, ne, ne tiltakozz, annál rosszabb – újra mosoly kúszik az arcomra, nem úgy tűnik, mint aki hallgat a szavamra. Újra csak sajnálkozóan rázom meg a fejemet, pedig annyira egyszerű dolgot kértem nem igaz.
Ahogy előkerül a kés tekintetében megcsillan a jeges rémület, én pedig jólesően borzongok meg. Igen, ez azaz érzés, amely engem felvillanyoz, tökéletesebb, mint bármi más. Őszinte, a rettegés mindig szívből jövő, s látható.
Válasza nem lepett meg sokkal inkább az, hogy mégis megsajnáltam, hallottam hogy szörnyű hely, egy átok, s tudom, hogy ha a dögös nyomozónőn múlna vagy a sittre juttatna vagy oda, neki az már mit sem számítana.
– Gondoltam megpróbálom oldani a kedvedet, hogy jobban érezd magad, de ahogy látom próbálkozásaim hiábavalóak – visszarakom a kést a helyére, majd ismét rápillantok. – Látom nem szereted a kést, voltaképpen én sem, alpári munkára jó csak, az emberi bőrbe nem hatol be olyan könnyedén, csupán a penge, vagy a szamuráj kard az, ami tökéletes vágást tud ejteni. – Osztom meg vele, bár nyilván nem érdekli különösebben, de most amúgy is beszédes kedvemben vagyok, hiszen annyira őrült nem vagyok, hogy kedvemre beszélgessek a hullákkal, az valahogy nem az én stílusom. Nem látok bennük többet, mint más, esetleg egy művészi alkotást, amelyet a beteg fantáziám által alkottam meg két kezemmel és valamilyen eszközzel.
– Tudod, nem lesz ez így jó, nem szeretem, ha nem válaszolnak a kérdéseimre, te pedig ezt teszed – felhívom rá a figyelmét ismét – Még egyszer megkérdezem, miért kerültél oda? – Utoljára tettem fel a kérdést, néha a türelem híve vagyok, néha nem, most azonban nagyon hamar kezdem elveszíteni.

x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x


Will you love me?
Even with my dark side?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alison Ross
Patient
avatar

ϟ KOR : 26
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 158
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Vas. Feb. 03, 2013 5:37 am


TO BELIKE



Sokszor féltem már életemben, már megszámolni sem tudom, hányszor. Szinte eddigi életemet végigrettegtem. Egyetlen vigaszom, a reménysugaram az volt, hogy itt ebben az intézetben megmenekülök. Mondanom sem kell, hogy ismét túlzottan naivnak bizonyulok. Hányszor mondták, hogy ne menjek az erdőbe. Ott veszélyes, nem nekem való. Most már én is tudom, de még hogy tudom.
A jeges rémület durván satuban tarja a torkomat. Szabadulni akarok, futni, rohanni. Minek könyörgök? Felesleges. Úgysem fog megkönyörülni rajtam. Én mégis élni akarok. Annyiszor álmodtam már Anyáról, hogy vele leszek. Most mégis, hogy itt a találkozás kapujában vagyok, már nem is akarom én ezt az egészet. A kötél durván vág a bőrömbe, szabadulni akarok. Itt hagyni az egészet. Azt hallottam egyszer, hogy az ilyen embereket nem szabad feldühíteni. De én mást nem bírok kiejteni a számon, mint a könyörgő, rimánkodó szavakat. Ha tehetném még a kezeimet is imára kulcsolnám. Bár tudnám, hogy elérném- e a célomat; elengedne- e. Nem valószínű. Álmokat még kergethetek, nem? Ha már úgyis meghalok ennek az elmebeteg keze által, akkor hadd legyek még utoljára boldog. Az nem éppen elhanyagolható részlet, hogy még szerintem sosem voltam igazán boldog. Milyen igazán? Sosem voltam boldog. Felesleges az egész, önámítás.
- Nem... nem- hebegek össze- vissza.- T- tényleg meghalt?
Ostoba! Visít az agyam, hátrébb csúszok. Persze, hogy meghalt az az ember. Nem akarok rá emlékezni. Ő is valamikor élt. Álmai voltak, vágyai. Aztán kijött ide az erdőbe, és megölték. Ki tudja, volt- e családja. Valaki siratni fogja, hiányolni. Aggódik érte már most. És velem mi van? Apám valahol van, ki tudja, hol. Valószínűleg már rég elfelejtett, nem is akar rám emlékezni. Engem senki sem fog hiányolni. Fel sem fog tűnni senkinek a hiányom. Nem hiányzok én senkinek.
A szám remeg, reszketek. Érzem már a vég szagát. Milyen lehet az örök sötétség? Mekkora fájdalmat fogok érezni? Miért az ő arcát kell utoljára látnom? Én senkit sem akarok látni, magam akarok lenni, csak egyedül. Én nem akarok semmilyen halált, se lassút, se gyorst. Nem akarok fejszét, nem akarok szikét. Nem akarok meghalni! Én élni akarok! Akarok. Akarok, akarok... Kit érdekel, hogy én mit akarok. Nem! Nem akarom, hogy felvázolja a lehetőségeimet. Maradjon csöndben, menjen el, hagyjon magamra. De nincs erőm tiltakozni, így csak erőtlenül bólintok. Kényelembe helyezkedik. Ne! Ne helyezkedjen kényelembe. Menjen el, kérem. Fejemet nem bírom elfordítani. Mélyen az enyémbe fúrja szemét. Letaglózok. Miért én? Ha egy életre felejtjük el egymást, az azt jelenti, hogy megöl?
- Ne...- tátogok, és remegek.
Miért érdeklődik? Inkább öljön meg egyből. Nem akarok vele beszélni. Növekvő rettegéssel nézem, ahogyan előveszi a kést. A gombóc csak még jobban nő a torkomba. A szemem kitágul, őrülten remegek. Muszáj lesz felelnem neki. Nem szeretném. Homályos fekete pöttyök kúsznak be a látóterembe. Ne, még nem akarom elveszteni a tudatomat.
- Igen...- suttogom megtörten, és lehajtom a fejemet.- Onnan jöttem. Miért?Azt... azt nem tudom - folyamatosan elhalkul a hangom.
Összeszorítom a szememet, kezeim ökölben. Félek, teljesen összezavarodok. Nem akarok kést. Ronda, csupa ferde, életlen. Fertőző.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Belizaire Roux

avatar

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ۩ hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 570
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Szomb. Jan. 26, 2013 12:41 pm

Ross részére


Hanyagul forgattam meg a szemeimet, már megint kezdődik ez az újabb szánalmas könyörgés, ami tulajdonképpen egyik gyilkost sem szokta sem érdekelni, de pláne nem meghatni. Engem személy szerint csak még inkább fel szokott dühíteni, ugyanis valamiért mégis mindig kizökkent az egyensúlyból, szerettem csöndben gondolkozni, alaposan kitervelni, hogy vajon mit fogok tenni az áldozatommal, aztán amikor ahhoz a bizonyos részhez értünk, nem bántam, ha sikoltozik, könyörög, hiszen akkor már van miért, egyelőre még nincsen, ugyanis még nem döntöttem el, hogy egészen egyszerűen fejbe lövöm vagy szimplán fellógatom, felvágom a nyakán az ereit és egészen egyszerűen kivéreztetem, én pedig egynesen a páholyból nézhetném végig. Hát nem fantasztikus? Mellesleg, nem értettem az egyszerű embereket, mindig csak könyörögnek, holott teljesen értelmetlen, felkellene fogniuk végre, hogy most innen már nincsen kiút, csak a biztos halál.
– Ne, sipítozzál már! Úgyse hallja senki! Ketten vagyunk, plusz a hulla ott – fejemmel abba az irányba bökök, ahol az élettelen test feküdt kiterítve, többnyire már végeztem vele, ugyan nem végeztem túlságosan remek munkát, nem is voltam elégedett magammal, de egynek megteszi... Különben is itt egy másik, remélem már senki sem fog a mai reggelen megzavarni, mert még szeretnék idő előtt megérkezni, ugyanis Miss Williams volt olyan kedves jelezni felém az éjszaka közepén, hogy reggel randevúnk van – milyen szép álom is. Persze, mint ahogy mindig most is csak faggatózni és gyanúsítgatni akar, kotnyeles nőszemély, bosszantó, de bájos. Sajnos nekem is lett egy gyenge pontom, aminek nem örülök különösebben.
– Nem válaszoltál a kérdésre, gyors vagy lassú? Gondolom arra nem vágysz, hogy felvázoljam, melyik miben teljesedik ki – szólalok meg újra, miközben helyet foglalok vele szemben, pontosan akkora távolságra, hogy ha akarna se tudjon megrúgni, persze értelmetlen lenne, de a kétségbeesett emberi elme nevetséges dolgokat képes művelni, őszintén szólva elég nevettető tud lenni. – Még nem döntöttem el, hogy mi lesz veled, ha jó kislány leszel, talán elfelejthetjük egymást, remélhetőleg egy életre – tekintetemet az övébe fúrtam, jelezve, hogy halál komolyan beszélek. Lett volna pár kérdésem felé, feltéve, ha az intézetből jött, elsősorban azt akartam kideríteni, hogy mennyire tiszta elméjű, mert ha az, akkor nem szívesen kockáztattam volna, bár az ilyen helyekre annyira gyakran nem jár rendőrség, esetleg az okból, ha valakit éppen bevisznek és kezelhetetlen eset – oly annyira, hogy a mentősök sem bírnak vele, vagy esetleg egy drogost visznek be, de akkor az is inkább a sittre megy.
– Első kérdésem: az intézetből való vagy? Ha igen, akkor jön is a második kérdés: miért? Ha esetleg mégsem, akkor mi a fészkes fenét keresel itt tündérem ebben az időben? – Egyik kezemmel kicsit hátra nyúlok, majd előveszek egy kisebb kést, svájci bicska, kicsi egyszerű és sok mindenre használható, ha az ember fia gyilkos. – Egy hazugság egy vágás, én mondom nem kellemes érzés, ha az ember elvérzik. – Ennyit ajánlok csak a figyelmébe. – Ja, és nem túl éles a kés, úgyhogy gondolhatod, hogy még jobban fog fájni. Ez nem szúnyogcsípés lesz. – Mosolyodom el, mintha csak arra akarnám ösztönözni, hogy gyerünk mond már, reméltem, hogy el is kezdi, mert akkor is belé vágom, ha nem mukkan meg.

x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x


Will you love me?
Even with my dark side?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alison Ross
Patient
avatar

ϟ KOR : 26
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 158
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Szomb. Jan. 19, 2013 8:24 am


TO BELIKE



Rossz döntés, a lehető legrosszabb. Mégis hogyan képzeltem ezt? Abból nem sül ki semmi jó, ha én magánakciókba kezdek. Rendszerint valami hiba csúszik a receptbe. Ez történik most is. Minden jel arra utalt, hogy egy szörnyű estének nézünk elébe. Miért is nem maradtam a szobában? Minek kellett nekem elindulnom? Annyira szépnek tűnt az ablakból az ég. Gyönyörűen tiszta, felhőtlen. A hold világít egyedül, mellette a több ezer csillag. Természetes, hogy éreztem a kísértést. Én is közel akartam lenni a holdhoz, mint a fentiek. Ha ragyogni nem is ragyoghatok soha, hadd legyek közelebb egy árnyalatnyival a tökéleteshez. Naiv voltam, hogy úgy gondoltam, kaphatok belőle akár egy darabkát is. Nem lehet nekem akkora szerencsém. Bűnt követtem el, hogy elhagytam az épületet. Gyakorlatilag megszöktem. Az erdőben minden hallgatag volt, mindaddig... Mindaddig míg a szörnyűség árnyalatai meg nem jelentek a szemem előtt. Letaglóz, megbénít. Temérdek borzalmat láttam már életembe, leggyakrabban magamon, de ez most teljesen más. Rosszabb, sötétebb. Az agyam nem fogja fel az összes látottat. Túl sok ez már így is neki, mármint az agyamnak, és persze nekem is. Futok, fogalmam sincs hová. Mindegy, csak el innen, el messzire. Bár tudnék valakihez menekülni, de egy erdőben nem számíthatok másra. Magamban kell bíznom, kár, hogy én nem bízok meg senkiben. A szerencsétlenkedésem végigkíséri az utamat a legelső fáig, amivel közelebbi ismertséget is kötök. A fájdalom a zsigereimig hatol, magához húz a sötétség.
Rángatnak, mintha ki akarnának zökkenteni ebből a furcsa állapotból. Majd a fájdalom erősebbnek bizonyul, és nem tudok kitörni a sötétségből. Ki akarom nyújtani a kezemet, segítségért szeretnék kiáltani. Kevés vagyok, eltűnök, semmivé válok. Eggyé olvadok a végtelen univerzummal. Fordul velem egyet a világ, nem kellemes. Csupa rángatás és lökdösés. Ha ilyen a menny, a túlvilág, akkor soha nem akarom megtapasztalni. Inkább élek őrjítő öntudatlanságban a jelenben, mint egy árnyékként ráncigálva a halálon túl. A zúgás csitulni kezd, a csillagok eltűnnek. A rángatás megszűnik, a világ is megáll egy helyben. Úgy tűnik, visszatérhetek. Ez így van rendelve. Békés visszatérés.
Nem... nem az. Megfagy az ütő az ereimben. Ki az? Sikítani akarok. Nem! El akarok futni, minél gyorsabban. Annyira sebesen, hogy a nyomomat sem lehet majd látni. De mint valami béklyó, úgy ragad rám a kötél. Szentséges isten, ez kikötözött. A szemem nagyra nyílik a félelemtől. Nem bírok megszólalni. Nyelek idegesen, körmeim a tenyerembe mélyednek. Hátra hőkölök. Gyilkos. Veszélyes. Meg fog ölni.
- Kérem... kérem- könyörgök suttogva. Hangom érdes.
Rimánkodok. Pedig hányszor akartam már anyához csatlakozni odaát. Eddig valami mindig megállásra kényszerített. De ő nem fog megállni, végig fogja csinálni. Nem.. Hányszor könyörögtem már apámnak; ne nyúljon hozzám, vegye le rólam a kezét. Nem segített, sosem lett mást vége, mindig csak ugyanaz. Most tudom, nem lesz ugyanaz.
- Kérem.. ne!- sikítok fel, noha tudom, senki sem hallja az égegyadta világon.
Kellett nekem az eget vizsgálgatnom. Olyan hülye vagyok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Belizaire Roux

avatar

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ۩ hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 570
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Szer. Jan. 09, 2013 6:23 am

Ross részére


A percek minden mozdulattal egyre hosszabbnak tűntek a kinti fagyos hidegben, ami égetően marta az arcomat, főként, amikor egy-egy erősebb hideg széllökés kegyetlenül söpört végig az erdőn, nem kímélve sem embert, sem pedig az állatokat, akik minden bizonnyal most téli álomra kényszerültek, hogy átaludják ezt az időszakot, amely igazán kíméletlen mindenki számára. Főként azoknak, akiknek nincsen menedékük, hogy elrejtőzzenek a hideg elől.
Én magam is fázósan húzom összébb magamon a ruhámat, amely ugyan szinte teljesen tökéletesen véd a hideg ellen, mégis éreztem néha, ahogy bejut a kabát alá. S hiába fáztam még én is egy kissé, tekintve, hogy a hideget amúgy sem viseltem túl jól soha életemben, mégis éreztem, ahogy ereimben felpezsdül a vér, miután szemet szúrt a ma esti áldozatom. Egy jó ideig nyugodtan követtem, hogy merre is megy, de nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy csak körbe-körbe járkál egy kis területen és halkan dünnyög magában számomra szinte teljesen ismeretlen szavakat, azonban ahogy egyre gyorsabban tette a köröket, egyre hangosabban beszélt, mintha valamilyen rítus előtt állt volna, mintha megakarta volna idézni magát a Sátánt legalább is a diabolus szóból erre tudtam következtetni. Azonban a köröket téve egyre inkább kezdtem elunni magamat, így még egyszer utoljára alaposan leellenőriztem a fegyvert, hogy esetleg nem sülne el vissza felé vagy ilyesmi, majd szokásomhoz híven pontosan céloztam, aminek köszönhetően a ma esti áldozatom egy halk nyögés közepette esett össze – nem beszélve arról, hogy az idegesítő kántálás is abba maradt, aminek én személy szerint csak külön hálát tudtam adni, már kezdett éppen elég idegesítővé válni, főként azért, mert én magam nem különösebben hiszek az ördögben, sem pedig a mindenhatóban.
A szerencsétlen lány még halkan nyöszörgött, mivel nem szándékoztam rögtön megölni, hiszen abban hol is van az élvezet? Hol van abban a móka, ha nem játszadozom el egy kicsit vele? Ha nem hagyom elvérezni? Ha nem szedhetem szét darabjaira miközben szörnyű kínokat él át? Ugyan nem tartottam magam túlságosan mókás fiúnak, humorom alighanem hiányzik, talán soha nem is volt, nyilván már nem is lesz, ám ez nem okoz számomra különösebb lelki nyomást. Közben pedig lecseréltem a kesztyűmet, nem volt szívem bemocskolni a bőrkesztyűt, meg aztán mégis csak orvosi kesztyűben kell az ilyen piszkos munkát végezni. Na meg, tisztában voltam azzal, hogy nyomoznak utánam, mint ahogyan azzal is, ha egy pillanatra is óvatlan vagyok, könnyedén megjárhatom, túlságosan könnyedén, hiszen azaz édes kis nőcske igencsak a nyomomban van, szinte már a sarkamat tapossa. Éppen ezért az utóbbi időben, ha nem is teljesen, de lényegesen nagyobb gonddal válogatom ki a zsákmányaimat, olyanokat, akikhez nem kötődik a nevem – vagy éppen csak úgy véletlenszerűen, hiszen a bennem tomboló vágy ez iránt hatalmasabb, mint az, hogy képes legyek megállni vagy leállítani magamat, mintha egy belső ösztön, egy késztetés hajtana, hogy ezt tegyem. Ezt teszem, mert ezt akarom tenni, mert valóban ez az ami részben célt ad az életemnek és még szórakoztat is.
A földön fekvő lány már rettenetesen vérzett, elegánsan guggoltam le hozzá, miközben felhúztam a kesztyűt, nem hagyhatok nyomot. Visszhangzott a fejemben újra és újra ez a gondolat, így módszereket is változtatnom kell valamilyen szinten, így azt hiszem, most csak finoman felszabdalom, hallanom kell, ahogy fájdalmában sikoltozik. Elcsúfítom ezt az arcot. Agresszívan fordítom az arcát felém, azt akartam, hogy én legyek az utolsó a szánalmas életében, akit lát. Bár meglehet, hogy a hideg miatt előbb megfagy. Különösebben nem érdekel, előveszem az orvosi szikét, majd az arcán lévő puha húsba vágok, rögtön felkiált fájdalmában, mire csak még jobban nyomom a kis eszközt, figyelem, ahogy a vér lecsorog az arcán, káprázatos, főleg a hajnali hidegben, a téli szűz hóban, ahogyan bemocskolja a vörös nedűvel. Gyönyörű. Szívfájdítóan gyönyörű.
Azonban a földön fekvő lány hamar elhallgat, kezeimmel kitapintom a nyakán lévő erét, majd levonom a következtetést, miszerint egészen egyszerűen már amúgy is túl gyenge volt, s a hóban fekve hamar leállt a szíve. Túlságosan hamar.
Csalódottan sóhajtottam fel, nem éltem ki szívem leghőbb óhaját, amely most vezérelt, azonban nem volt időm sokáig panaszkodni, mikor egy ág reccsenését hallottam meg a reccsenést. Sejtettem, hogy nem állat, itt vagyok már egy ideje, egyel sem találkoztam, leszámítva pár hollót, akik idegesítően károgtak, mintha valami vészhírt hoztak volna.
Hallom sietős lépteit, szinte kizárok minden zajt, mintha az erdő csak suttogna, s jelezni akarná, hogy merre induljak, mit keressek, elindulok, amint pedig meglátom a léptek nyomát ördögi vigyor kúszik fel az arcomra. Ha maradt volna, talán megbeszélhettem volna vele, de így sajnos... egyértelmű, hogy mit kell tennem.
Elindulok a nyomok mentén, rövid időn belül pedig egy földön fekvő csajra találok. Micsoda szerencsés este, sóhajtok fel magamban, miközben az egyik fához rángatom, majd szorosan kikötözöm. Komoly szándékomban áll megölni, de lehet hagyom inkább halálra fagyni, majd még eldöntöm.
– Szép jó reggelt, tündérem – mosolyodom el, arcomon halvány gúnnyal, szólalok meg, mikor elkezd ébredezni. Nem verte be annyira a fejét, hogy eszméletlen legyen, de egy kis ideig elbóbiskált, aminek én csak külön örülni tudtam. – Tudod, egész végig azon gondolkoztam, hogy mit tegyek veled, ha felébredsz, ha nem, akkor pedig nagyon megszívtad volna. – Természetesen én egy szóval sem állítom, hogy most nem nézte be de nagyon. – De nem jutottam sokra – egy kissé elhúzom a számat. – Szóval rád hagyom a döntést, miszerint gyors vagy lassú halálod legyen? – A kérdés részben lehet, hogy költői, mert ha sokat tépelődik, akkor én ezer örömmel döntök helyette is, így is tök rendes voltam, hogy hagyok neki némi választási lehetőséget.

x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x


Will you love me?
Even with my dark side?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alison Ross
Patient
avatar

ϟ KOR : 26
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 158
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Hétf. Jan. 07, 2013 9:36 am


TO BELIKE



Nyugtalanul forgolódok az ágyban. Nem bírok elaludni, nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Folyamatosan kattog az agyam. Azt hittem, hogy a bogyók, amiket belém pupáltak, azok majd segítenek nekem. El akarom felejteni az egész életemet. Magamra szeretnék maradni, hogy gondolkodhassak. A baj csak az, hogy túl sok időm ban a gondolodára. Néha aztán rádöbbenek, hogy nincs is szükségem a gondolkodásra. Attól, hogy több időm van a saját kis világomra, nem vagyok boldog. Akik nekem fontosak, azok nincsenek mellettem. Szokatlan még mindig az érzés, hogy teljesen egyedül vagyok egy kietlen szobában.
Nem! Egyszerűen nem tudok aludni. Nem megy, túl sok a gondolatom. Az ablakhoz sétálok. Kint sötét van, csak a hold világít be az ablakon. Még így is- bezárva- csodaszép látvány nyújt. Az éjben számtalan kis halovány aranyló pötty tündököl elszóródva. Lélegzetelállító. A piszkos üveghez nyomom az arcomat. Fogalmam sincs, hogy mennyi az idő. Amióta itt vagyok, az időérzékem teljesen elveszett. Nem vagyok képes megállapítani az idő múlását. Az tudom, hogy este van. De hogy hajnal felé jár- e már az idő vagy éjfél sem múlt még nem, nem tudom. Szeretném tudni, úgy igazán. De nem tudom. Tudom, mire van szükségem; a barátaimra. Ő viszont nincsenek itt. Valahol abban a mocskos kicsiny lakókocsiban szenvednek, amiben apám él. Szegénynek vele kell élniük. Bárcsak itt lehetnének mellettem. Én óvnám őket, félteném és vigyáznék rájuk. Ha velem lennének, akkor nem eshetne bajuk. De így... Kint a nagy világban teljesen egyedül, ki tudja, mi leselkedik rájuk. Persze, nekem is könnyebben menne a sorom, ha mellettem lennének. Akkor nem lennék magányos. Megölelhetném őket, és ők cserébe meghallgatnának.
Észre sem veszem, és ellököm magamat az ablaktól. Gondolataimba merülve a szobába kezdek járkálni fel s alá. Majd ahogyan egyre izgatottabb leszek, gyorsabban szedem a lábaimat. Megszédülök a nagy tempótól, és hátrahököl. Egy kecses mozdulattal pillanatok alatta a padlón találom magamat. Hangosan nyögva adom tudtára a világnak a velem történt szörnyűséget. Mit sem törődve az illendőséggel- ezen a helyen szerintem amúgy sem kell vele foglalkozni- elterülök teljes testemmel a földön. Onnan szemlélem a plafont. Csúnya, nem tetszik. De legalább ötletem támad, ahogyan nézem. Végül is tiszta felhő mentes az ég, gyönyörű. Máskor is ki tudtam már szökni egy- egy rövidebb sétára. Talán most is megpróbálkozhatok vele. Úgy is visszajövök, máskülönben meghalnék. Így is meg fogok, de legalább addig adnak nekem bogyókat. Azokra most különösen nagy szükségem van. Végig sem gondolom az egészet, már a kilincset nyomom lefelé, hogy kinyílhasson az ajtó. Két lépés, és kint is vagyok. Nem vesződök azzal, hogy becsukjam magam mögött az ajtót. Úgy sincs bent semmi személyes tárgyam, így nincs értelme kulcsra zárnom. Hangtalanul végigfutok a folyosókon. Láthatatlannak érzem magamat, ez rémisztő. Nem is koncentrálok, automatikusan cselkeszem. Bal lábat a jobb után, jobbat a bal után. Így megyek végig, míg a főbejárathoz nem érek. Ott körbenézek párszor, nem szeretném, ha elkapnának. Majd felszabadultan rohanok az erdő felé. E pillanatban nem érdekel az, hogy félek a sötéttől, és rettegek az erdőtől. Szinte élvezettel vetem be magamat a rengetegbe.
Rémisztő az egyedüllét. Nem is tudok vele mit kezdeni. Ideges vagyok, mert sötét van, alig látok. Csak árnyakat tudok kivenni a feketeségből. Ez épp elég ahhoz, hogy neki ne menjek a fáknak. Talán mégsem volt olyan jó ötlet egyedül útnak indulni. Vissza kéne mennem, ha tudnám, merről jöttem. Ezért nem szeretek én az erdőben boklászni, folyton eltévedek. Főleg nem este, vagyis hajnalban. Ilyenkor pedig különösen veszélyes. Megdermedek, mikor a közelből egy durranás hallatszik. Megfagyok, nekem vége. Ezer és ezer gondolat cikázik át az agyamon. Ebből most mi lesz? Mi történt? Én is veszélyben vagyok? Ez a robaj egész közelről hallatszott. Idegesen kapkodom a fejemet. Most mit csináljak? Merjek- e elfutni vagy merjek- e megmoccani? Elindulok halkan, csak az a baj, hogy nem tudok halkan járni egy erdőben. A lépteim szinte visszhangoznak. Érdekes és ugyanakkor rémisztő szöszmötöléseket hallok... onnnan amerre épp tartok. Megtorpanok, és még a levegő bennem marad. Az ereim kihűlnek, szédülök. Egy férfi... Szédülök, ez már a vég? Nézem megkövülten, ahogyan felvágja az a valamit, ami valaha egy ember lehetett. De nagyon remélem, hogy csak az én szemem káprázik, mert rosszul látok a sötétben. Ha eddig azt hittem, hogy bajban vagyok, akkor most kivált képp. Bizonytalanul hátrálok. Szerencsétlenségemre rálépek egy ágra, ami persze hangosan reccsen egyet. Ránézek a férfira, és látom, ahogyan felegyenesedik. Toporgok, és futásnak eredek... egészen az egyik fáig, amit bravúros módon lefejelek. Majd kábán zuhanok le a tövébe.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Belizaire Roux

avatar

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ۩ hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 570
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   Pént. Jan. 04, 2013 6:49 am

Ross részére


Ingerülten fordultam át a másik oldalra, magamban pedig a csillagos eget is lekáromkodva az égről. Az ágy melletti éjjeli szekrényen lévő digitális órára pillantottam, ami még csak hajnali hármat mutatott. Idegesen csaptam az ágy szélébe, a kezem hatalmasat roppant, nem tudtam indulataim okát meg magyarázni, de úgy éreztem, hogy valamit tennem kell, mert a puszta tehetetlenség gondolatától is émelyegni kezdek. Nyúzottan keltem ki az ágyból, majd elvégeztem a szokásos reggeli teendőket, amelyek között szerepelt a zuhanyzás, fogmosás, valamint az ábrázatom rendbe tétele jéghideg vízzel és egy arcpaskolással. Kényelmes ruhába öltöztem, hogy az erdőben kényemre tudjak mozogni, végül is, erre a szmoking sem pedig a farmer nem túl alkalmas, így egy terep színű nadrágnál döntöttem, ami kényelmesen nyúlik, egy bakancsnál, valamint egy hosszú ujjú felsővel. Hallottam hírét, hogy a Dark Haven körüli erdőkben furcsa dolgok járkálnak – pár kattantat leszámítva, meg azokat a furcsa dögöket. Nem tartottam valószínűnek, hogy találkozom akár eggyel is, de a gyilkolási vágyamat le kell vezetnem, még ha csak egy nyulat is kapok el.
Gyorsan felkaptam az egyik sörétes puskát és még egy két eszközt, ami hasznomra lehet – ilyen például egy vékony szike, ami tökéletesen felvágja a húst, volt alkalmam tanulni, hiszen a nevelőanyám végül is kórboncnok mester, így volt időm tőle elsajátítani ezt meg azt...
Immáron hosszas ideje az erdőben ténferegve, kerestem valamilyen zsákmányt, azonban nem láttam egyáltalán semmit és senkit sem, legalább is semmi olyasmit, amíg meg nem láttam egy helyes kis vöröskét az erdőben kóricálni. S nem kellett olyan hosszú ideig győzködni magam, hogy nemet mondjak a késztetésre, végtére is ezért jöttem és különösebben pedig nem is érdekelt, hogy egy olyan mesebeli szörnyet ölök meg vagy esetleg egy dögös kis csajt, persze így elmarad a várva várt jutalom, miszerint kiélem egyéb perverzióimat, amik már csak beteges elmémnek köszönhetőek, lehet hogy őrült vagyok meg minden, de nem vagyok nekrofil, az kellene még csak... Akkor már inkább kötném fel magamat.
Pontosan céloztam, a puska pedig rögtön kilőtte magából a golyót, amit az áldozatba eresztettem. Pontos volt, szinte elsőre össze esett. Kedvem lett volna örömömben felkiáltani, de nem tettem, kényelmes monoton mozdulatokkal sétáltam oda hozzá... Örömmel néztem végig rajta, vékony volt, szinte csontos. Felhúztam a fehér kesztyűt a kezemre, majd megragadtam a karját és hasra fordítottam, a golyó kijött, de nem volt sehol... Mondom én, hogy vékony volt. Visszafordítottam arccal előre. Emlékeztetett egy balettsáncosra. Gyorsan levetkőztettem, majd egy Y vágást ejtettem a felső testén, jelen pillanatban olthatatlan vágyat éreztem arra, hogy kibelezzem és széttrancsírozzam, már ha ebből a csajból ki lehet esetleg szedni valamit... Aztán feldarabolom és tisztességesen elásom, bár lehet itt hagyom a patkányoknak...

x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x


Will you love me?
Even with my dark side?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Amanda B. Lawrence
Admin
avatar

ϟ KOR : 31
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ▲ hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 260
ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.

TémanyitásTárgy: Erdő szélén   Kedd Jan. 01, 2013 8:33 am

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Erdő szélén   

Vissza az elejére Go down
 

Erdő szélén

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Behind The Walls :: ϟ 2013, Hampshire, Massachusetts :: Dark Haven High :: Woods-