Nyertem? Nem tudom. Nem láttam ápolókat. Olyan volt, mintha nem is léteznének. Rettegünk attól, hogy elkaphatnak, amikor olyat csinálunk, amit nem lehetne, de aztán azt vesszük észre, hogy sehol sincsenek. Mennyi lehet az idő? Alszanak még, vagy már, vagy most van szünetük, minden nap ilyenkor? Bánom, szidom magamat, hogy nem figyeltem ezt meg sosem, hogy nem néztem meg jobban. Pedig ez egy fontos infó, egy nagyon fontos dolog. Talán ez lehetne a kulcs, kulcsa ahhoz, hogy az ember szabad lehessen. Persze, ez csak akkor jöhet létre, ha nemet mondok, ha valahogy megoldom, hogy ne drogozzanak be. Bingó! Bizonyára ezért olyan rohadtul nemtörődömök, és hanyagok. Elhiszik magukban azt, hogy egész délutánra letudták a dolgot, hogy nem kell résen lenniük, mert még arra sincs a dilinyósoknak erejük, hogy a seggüket megvakarják. Vagyis, elviekben nincs, gyakorlatilag én kijutottam. Ezt nektek, találjatok meg. Inkább alszom idekint, hogy ténylegesen megtaláljam a kiutat. Vagy legalább is megpróbáljam. Azzal nem törődöm, hogy nem épp a legvastagabb rétegű ruha lóg rajtam, sem azzal, hogy mezítláb vagyok. Ha tudom, hogy ilyenre vetemedem, előveszem a hócsizmámat és a nagykabátot. Még ha lenne.. de itt nincs semmim. Még egy fogpiszkálóm sincs. Elvettek mindent, elvesznek, mert ártalmas, mert megölhetem magam vele. Mondhatok bármit, hogy nekem ilyen szándékaim nincsenek, hogy sose akarom megölni magam, de nekik mindegy, csak az szent, amit ők mondanak. Fulladjanak bele a saját nyálukba, egytől egyig, szép sorban. Túl szép is lenne, a bosszú is, amit dédelgetek a számukra, amiért becsuktak ide, persze, mindennek el fog jönni az ideje, ugye-ugye? Visszazökkenek a valóságba, a hideg, rideg való életbe. Nem követnek, nem hallok kiáltásokat, kiabálást, mely arra utalna, hogy valami feltűnt nekik, és netalántán megpróbálnák visszafelé fordítani. Teljesen magamra maradtam a természettel, mindennel, egyes egyedül ücsörögtem a kis temetőben, és hallgattam a néha erre tévedő madarak hangjait. De még belőlük is kevés volt, mintha mindenki kerülné az intézet környékét. Érthető nem? Egy csapat dilis be van zárva, ráutalva a még dilisebb orvosokra, és a haláluk lapjait írják. Kinek hiányzik ez, mégis kinek? Éhezem, nagyon, görcsbe rándul a gyomrom, és ökölbe szorul a kezem. Nem az étkező melegére, és tál valamire éhezem, húsra, vérre, dobbanó szív utolsó lüktetésére. Éhezem, és nem bírom sokáig. Nem lesz jó vége, le fognak szíjazni, be fognak nyugtatózni. Nem akarom, összehúzom magam, ingatom testem előre-hátra. Megtörök, tényleg becsavarodom, és itt ragadok. Nem akarom.
Agonizálásomból hangok zavarnak fel, zökkentenek ki. Megrándulok, felkapom a fejem, nem a pázsit rohadását, pusztulását szemlélem többé. Fülemben dübörög szívem vad kalimpálásának ritmusa, lélegzetem felgyorsul. Ágroppanások, lépések zaja, valami fut, valami rohan felém. Megtaláltak? Utánam jöttek? Talán egy pillanatig sem voltam biztonságban? Meglehet, és amint hallom, már késő. Közel jár, visszavonhatatlanul felém tart. Nem tudok mit tenni, nem tudok menekülni, mert nem találom az ösvényt, mely kivezet. Felpattanok a sírról, melyen eddig ültem, a hang irányába fordulva meresztem szemeimet a hang irányába, lesben állva, mint valami kopó, ha szagot fog. Ápoló, orvos? Nem tudom, csak azt, hogy nem adom meg magam könnyen, nem engedem csak úgy, hogy visszacipeljenek. Már nem, de nem ugrok, nem támadok. A valaki kitör a fák közül, és közel sem az, akinek hiszem. Csapzott hajzuhatag, hasonló gúnya, mint amibe engem is bújtattak, de többet nem tudok, mert elhasal, elvágódik, és nemigen moccan. Egy sorstárs, egy szenvedő lélek az, ki idetévedt, talán látott, és követett. Mélyeket lélegezve nyugtatom le magam, nyugtatom le lélegzetemet, és nézem őt. Közelebb lépkedem, lassan, megfontoltan közelítek felé, és lepillantok rá. Már tudom ki ő, tudom ki követett, és csak elmosolyodom. Megnyúlt, fáradt arcomon torznak tűnő mosoly, de békés. Ez legalább az, ha a gondolataim nem.
- Minden.. rendben? – nyögöm ki végül, kezeimet lenyújtom felé, hátam begörnyed. Senki sem követett engem, csak ő. Talán őt követhették, nem tudom. De akkor nincs sok idő, kell a menekülőút, kell a kijárat. Talán ő tudja, sejti, segít. Talán. Én nem tudom..


|| Words: || 632 || Notes: nem eszlek meg, nyugii ||

A Pokol tizenkettedik fejezete, az újabb kör, amely már a színtiszta szenvedés helyszíne. Az, ahol már annak is örülsz, hogy lyuk van a seggeden, amikor már néha azt kívánod, hogy inkább fulladnál bele a saját hányásodba, mintsem kibírni azt, ami itt megy. Persze, ez mind körülöttem folyik, magam nem szenvedek, csendben meresztem gombszemeimet a világra, és figyelek. Új hús, új arc, még tesztelnek. Kíváncsiak, hogy mit, és meddig bírom. Eddig mindent jól. A bogyókat nyomják belém, csak azt nem tudják, hogy vannak módszereim. Nem mindet sikerül végleg belém nyomniuk, van, amit sikerül még a végleges lenyelés előtt visszaküldenem a tenyerembe. Még nem győztek. Még nem, és nem is hagyom..
Így, most a kellőnél sokkal éberebben, és józanabbul bámultam a megrokkant lelkeket, és megtébolyult, valaha talán teljesen egészséges embereket. Szántam mindet, egytől-egyig, undorodtam egyesektől, és fintorogva rántottam el tagjaimat, amint felém nyújtották kezüket. Nem akartam, hogy egy is hozzám érjen, nem akartam, mert tudtam, hogy akkor bemocskol, hogy megfertőz, és egy leszek közülük, mintha valóban ez lenne a menete az egésznek. Túl új voltam, nem fogadtak be, és ennek örültem, rettentően. Ujjaimra meredtem csendben, a sarokban ülve, és behajlítottam őket, hogy aztán újfent kiegyenesítsem őket. Ezt műveltem percekig, külső szemlélőnek egy agymosott zokninak tűnhettem, de én magam túlságosan is józannak éreztem magam. Csak bámultam sebekkel díszített ujjaimat, melyeket a napokban vájtam beléjük, miközben éberen ücsörögtem éjjelente. Szabadságra vágytam, olyanra, mely azelőtt volt az enyém, mielőtt elkaptam. Ki akartam jutni a ketrecből, szaladni, amíg csak a lábam bírja, majd, amint meglelem az arcot, aki aznap éjjel karon ragadva ráncigált el az őrsre, kasznizott be, hogy megállapítsák, „nem vagyok beszámítható”, és egyenest ide juttatva az egésszel. Kezem megremeg, amint lelki szemeim előtt felrémlik az egérszerű képe, a nyurga alakja, és az undorodó fintora, mellyel a talpig véres fiúra nézet, majd a hullára, aki már igencsak darabokban, és holtan feküdt mellette. Ökölbe szoruló ujjaimba szinte belenyilallt a görcs, ahogyan erő szökkent belé, szívem kalapálni kezdett, orrlyukaim kitágultak, ahogyan szaporábban kezdtem venni a levegőt. De mindvégig csendben maradtam, csupán a szunnyadó gyilkos éledt fel, akit altattak idáig, akitől rettegtek, és akit nem akartak látni többé. Valamiért kutatni kezdtem a teremben, egy értelmesebb valaki után kutattam, de csak rokkant, szánalmas lelkek tolongtak előttem. Kezemet leeresztve álltam fel, fejem lehajtva indultam meg, kerülve ápolót, orvost, mindenkit, és a fal mellett araszolva, kislisszoltam a teremből. Nem rohantam, lassan haladtam a fal mellett, mezítlábas talpaim szinte meg sem érezték a kő hidegét, megkínzott ujjaim a falon kapartak végig sétám közben, és én mindvégig csak egy helyre gondoltam, egy helyet akartam. A kijárat lassan sejlett fel előttem, szinte már repültem felé, testemmel az ajtónak törleszkedve nyomtam ki végül azt, surrantam ki a mindent látó szemek elől menekülve, és nagyot szippantottam a szabad levegőből. Igaz, ez csak egy udvar, egy elkerített kis állatkert a magunkfajtáknak, de több volt, mint a semmi. Már így is messzebb jártam, mint bárki, mint bármelyik gyáva senkiházi. Végül szaladtam, mint egy nyúl, de csak messze akartam kerülni a bűzős helytől, az ocsmányságtól, a halál, és téboly szagától. Szaladtam, talpam alatt megzizzent a fű. A levél, az ágak, hisz elkerültem a betonplaccot, természetesebb közegbe menekültem. Távolodtam, már nem ablakokat, és rácsokat láttam, hanem kis, apró kereszteket a földből kimeredezve, köveket, sírköveket, emlékhelyeket. Megtorpantam a sűrűjében, hatalmas szemekkel bámultam a sírokra, melyek isten tudja kit rejtettek maguk alatt, és ziháltam. Egyedül voltam, csendben, nyugalomban. Még nem kerestek, talán nem is fognak. Talán észre sem veszik, hogy eljöttem, hogy kiszöktem ide. Innen már csak van kiút, talán akad egy kis rés a pajzson, ami kivezet. Leültem, mezítlábas talpaimat magam alá húzva kapargattam térdeimet, amint hátsóm egy kisebb sírbolton pihent, és hatalmas szemekkel meredtem magam köré, hogy vajon merre, és hol lehet a kijárat. Reménykedtem.. füleltem, csendben, még a zihálást is elfojtottam, olyannyira készen álltam arra, hogy valaki jöhet. Egy ág reccsen, egy fűcsomó zizzen. Rettegek? Remegek? Vagy épp robbanni készülök? Közeledik valaki, vagy már gyengülő elmém játszadozik velem? Közeledik.. jön.. és, mint minden, előbb, vagy utóbb, kiderül..


|| Words: || 658 || Notes: nem tudok kezdeni, deee nézd el nekem : D ||