Behind The Walls

Készen állsz, hogy átlépd a szanatórium kapuit?

Behind The Walls

You have two choices. You either live, or you die.
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Korlátozás


Arányok:
Nők: 24
Férfiak: 12

Patients: 20
Doctors: 4
Nurses: 3
Residents: 5
Ghosts: 0
Creatures: 0
Victims: 4
Links
.. click, click, click!







Chatbox
.. stairway to heaven.

Latest topics
» Vampsite FRPG
Szer. Dec. 17, 2014 5:50 am by Amanda B. Lawrence

» EOF - Empire of Fantasy
Pént. Szept. 06, 2013 7:53 am by Vendég

» Prison
Vas. Aug. 11, 2013 8:03 am by Vendég

» Dita D'amrosio
Vas. Júl. 07, 2013 2:57 am by Dita D'amrosio

» Caleb A. Bristol
Szomb. Júl. 06, 2013 8:20 am by Caleb A. Bristol

» Got a Secret can you keep it? ... | Pretty Little Liars RPG
Szer. Júl. 03, 2013 2:13 am by Vendég

» The Originals
Hétf. Jún. 03, 2013 6:35 am by Vendég

» Dark Dreams
Vas. Jún. 02, 2013 1:48 am by Vendég

» Art war! FRPG
Pént. Május 31, 2013 10:57 pm by Vendég

Top posters
Belizaire Roux
 
Harlow Williams
 
Dr. Floyd Schneider
 
Dylan Moore
 
Amanda B. Lawrence
 
Alex Blackbloom
 
Anthony Mason
 
Dr. Oliver Thredson
 
Alison Ross
 
Nina Steele
 
Our Friends
.. they're not harmless.


Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (19 fő) Vas. Jan. 06, 2013 9:56 am-kor volt itt.
Credit ©
.. you'll steal, we'll skin.
Az oldal egy részét az American Horror Story: Asylum c. sorozatból vettük. A másik fele, a Dark Haven High ötlete Mary Eunice McKee és Dr. Oliver Thredson szüleménye. Ahogyan a története is.
Az oldalon található képek, kódok mind a no-way-out tulajdonában állnak. A Poster-Profil-t köszönjük a mi egyetlen Kötinknek. A lopás komoly következményeket von maga után.

Share | 
 

 Kisebb temető

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Alison Ross
Patient
avatar

ϟ KOR : 26
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 158
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Kisebb temető   Kedd Jan. 08, 2013 8:38 am


TO TONCS



Még sem volt jó ötlet kimozdulni. Most már tudom, jobb lenne az ágyban maradni. Nem törődni a világgal bezárkozni. Agyatlan bábunak lenni, akinek nem kell gondolkodni, csak élni a jellemtelen kis életét. Nem gondolkodni, sodródni az árral, és hagyni, hadd szúrják belém a tűket. Hadd szórakozzanak rajtam, hadd éljék ki mocskos képzelgéseiket. Egy haszna nincs baba, akit zsinóron lehet rángatni. Ha túl komolyan veszem a jövőt, akkor nem tudok koncentrálni a jelenre. Persze milyen jelenem is van, vagy milyen jövőm is lehetne? Teljesen mindegy, úgy sem fogok megváltozni. Végtére is egy nyomorult lélek nem várhat csodákat. És én mi más lennék, mint egy nyomorult lélek. Kiszellőztetni a fejemet, nem felesleges nekem.
Az erdőt sem szerettem sosem. Mindig is féltem tőle, de amióta... Kit akarok átverni? Most is rettegek tőle. Csak azért merek kijönni ide, mert láttam őt is erre felé menni. Ha őt nem láttam volna, akkor valószínűleg még mindig az ágyban fetrengenék. Vagy esetleg még mindig az ablaknak dőlve néznék kifelé a semmiben.Futok és futok. Mintha egy végtelen futószőnyegen lennék, aminek sosincs vége. Rémes, félelmetes, félek. Rettegek. Meddig fog tartani ez a veszedelem? Vajon élve kijutok vagy elveszek? Ha eltűnnék, senkinek sem hiányoznék. Apám már szerintem nem is emlékeszik rám. Abban a pillanatban kitörölt az emlékezetéből, amint megszülettem. Anya haláln sosem tudta túltenni magát. Folyton anyat látta bennem, ez lett a végzetem. Talán ezért vagyok itt? Amit ő tett velem, azért bűnhődök, és szenvedek ebben az épületben? Kiráz a hideg, és eltévedek.
Az összes fa ugyanolyan, ugyanúgy néznek ki. A forgolódás mit sem ér, a tájékozodási képességem amúgy sem a legjobb. Mit akarok szépíteni? Pocsék a tájékozódásom. Sosem azt helyet találom meg, amit kellene. Olyan helyekre is betévedek, ahová nem illene. Folyton csak láb alatt vagyok. Csak zavart okozok, amerre járok. Egy kész sorscsapás vagyok, nem akarok senkinek sem kelleni. A földet nézem, futok és a gondolataimba mélyedek. A borulásom gyors és fájdalmas. Valamint fájdalmasan gyors. Átgondolni sincs időm, hogyan védekezzek, hova emeljem a kezemet. Úgy zuhanok, mint egy zsák. A sírás fojtogat, nincs erőm, hogy felálljak. Nincs már semmihez sem erőm. Fekszem, és nincs erőm megmozdulni. Mikor felemelem a fejemet, csak akkor látom a helyet. Ez egy temető. Egy iszonyatos temető! Nem sok minden van, amitől jobban félek, mint az erdőktől. A temető pontosan ilyen, jobban félek tőle, mint az erdőtől. Főleg akkor nem szeretem, mikor egy sötét alak a távolban egy síron ücsörög. A szívem hevesen ver a mellkasomban, de úgy, hogy majd' szétveszíti azt. A vér a fülemben dobog. Most meg fogok halni. Mozdulni sem merek, csak a könnyeim hullanak. Abba kéne hagynom a sírást. Megindul felém, már egész közel van. Meg fog ölni, és elássa a holttestemet egy mély gödörbe, amit a saját kezével ás. Felnézek, mikor teljesen előttem áll. Megkönnyebbült sóhajtás szakad ki belőlem. Elfogadom a felém nyújtott kezemet. Szégyellem magamat, mert nyirkos. Bizonytalanul felhúzom magamat a segítségével.
- Remélem...- suttogom halkan.
Nem tudom, hogy minden rendben van- e. Remélem, nem követtek, és őt sem. Bár én követtem őt. Szóval, ha én tudtam követni, akkor mások is követhettek engem. Azaz akkor már őt is követik. Ej, de belezavarodok ebbe. Megrázom a fejemet, és kábán nézek rá. A bogyók, még aktívan dolgoznak bennem. Hogy mi fog ebből kisülni azt csak a jó ég tudja.
- Bocsánat, hogy követtelek- töröm meg a csendet halkan, és esdeklően nézek rá.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anthony Mason
Patient
avatar

ϟ KOR : 24
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : † Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 174
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

TémanyitásTárgy: Re: Kisebb temető   Vas. Jan. 06, 2013 4:28 am


to; alison ross


Nyertem? Nem tudom. Nem láttam ápolókat. Olyan volt, mintha nem is léteznének. Rettegünk attól, hogy elkaphatnak, amikor olyat csinálunk, amit nem lehetne, de aztán azt vesszük észre, hogy sehol sincsenek. Mennyi lehet az idő? Alszanak még, vagy már, vagy most van szünetük, minden nap ilyenkor? Bánom, szidom magamat, hogy nem figyeltem ezt meg sosem, hogy nem néztem meg jobban. Pedig ez egy fontos infó, egy nagyon fontos dolog. Talán ez lehetne a kulcs, kulcsa ahhoz, hogy az ember szabad lehessen. Persze, ez csak akkor jöhet létre, ha nemet mondok, ha valahogy megoldom, hogy ne drogozzanak be. Bingó! Bizonyára ezért olyan rohadtul nemtörődömök, és hanyagok. Elhiszik magukban azt, hogy egész délutánra letudták a dolgot, hogy nem kell résen lenniük, mert még arra sincs a dilinyósoknak erejük, hogy a seggüket megvakarják. Vagyis, elviekben nincs, gyakorlatilag én kijutottam. Ezt nektek, találjatok meg. Inkább alszom idekint, hogy ténylegesen megtaláljam a kiutat. Vagy legalább is megpróbáljam. Azzal nem törődöm, hogy nem épp a legvastagabb rétegű ruha lóg rajtam, sem azzal, hogy mezítláb vagyok. Ha tudom, hogy ilyenre vetemedem, előveszem a hócsizmámat és a nagykabátot. Még ha lenne.. de itt nincs semmim. Még egy fogpiszkálóm sincs. Elvettek mindent, elvesznek, mert ártalmas, mert megölhetem magam vele. Mondhatok bármit, hogy nekem ilyen szándékaim nincsenek, hogy sose akarom megölni magam, de nekik mindegy, csak az szent, amit ők mondanak. Fulladjanak bele a saját nyálukba, egytől egyig, szép sorban. Túl szép is lenne, a bosszú is, amit dédelgetek a számukra, amiért becsuktak ide, persze, mindennek el fog jönni az ideje, ugye-ugye? Visszazökkenek a valóságba, a hideg, rideg való életbe. Nem követnek, nem hallok kiáltásokat, kiabálást, mely arra utalna, hogy valami feltűnt nekik, és netalántán megpróbálnák visszafelé fordítani. Teljesen magamra maradtam a természettel, mindennel, egyes egyedül ücsörögtem a kis temetőben, és hallgattam a néha erre tévedő madarak hangjait. De még belőlük is kevés volt, mintha mindenki kerülné az intézet környékét. Érthető nem? Egy csapat dilis be van zárva, ráutalva a még dilisebb orvosokra, és a haláluk lapjait írják. Kinek hiányzik ez, mégis kinek? Éhezem, nagyon, görcsbe rándul a gyomrom, és ökölbe szorul a kezem. Nem az étkező melegére, és tál valamire éhezem, húsra, vérre, dobbanó szív utolsó lüktetésére. Éhezem, és nem bírom sokáig. Nem lesz jó vége, le fognak szíjazni, be fognak nyugtatózni. Nem akarom, összehúzom magam, ingatom testem előre-hátra. Megtörök, tényleg becsavarodom, és itt ragadok. Nem akarom.
Agonizálásomból hangok zavarnak fel, zökkentenek ki. Megrándulok, felkapom a fejem, nem a pázsit rohadását, pusztulását szemlélem többé. Fülemben dübörög szívem vad kalimpálásának ritmusa, lélegzetem felgyorsul. Ágroppanások, lépések zaja, valami fut, valami rohan felém. Megtaláltak? Utánam jöttek? Talán egy pillanatig sem voltam biztonságban? Meglehet, és amint hallom, már késő. Közel jár, visszavonhatatlanul felém tart. Nem tudok mit tenni, nem tudok menekülni, mert nem találom az ösvényt, mely kivezet. Felpattanok a sírról, melyen eddig ültem, a hang irányába fordulva meresztem szemeimet a hang irányába, lesben állva, mint valami kopó, ha szagot fog. Ápoló, orvos? Nem tudom, csak azt, hogy nem adom meg magam könnyen, nem engedem csak úgy, hogy visszacipeljenek. Már nem, de nem ugrok, nem támadok. A valaki kitör a fák közül, és közel sem az, akinek hiszem. Csapzott hajzuhatag, hasonló gúnya, mint amibe engem is bújtattak, de többet nem tudok, mert elhasal, elvágódik, és nemigen moccan. Egy sorstárs, egy szenvedő lélek az, ki idetévedt, talán látott, és követett. Mélyeket lélegezve nyugtatom le magam, nyugtatom le lélegzetemet, és nézem őt. Közelebb lépkedem, lassan, megfontoltan közelítek felé, és lepillantok rá. Már tudom ki ő, tudom ki követett, és csak elmosolyodom. Megnyúlt, fáradt arcomon torznak tűnő mosoly, de békés. Ez legalább az, ha a gondolataim nem.
- Minden.. rendben? – nyögöm ki végül, kezeimet lenyújtom felé, hátam begörnyed. Senki sem követett engem, csak ő. Talán őt követhették, nem tudom. De akkor nincs sok idő, kell a menekülőút, kell a kijárat. Talán ő tudja, sejti, segít. Talán. Én nem tudom..


|| Words: || 632 || Notes: nem eszlek meg, nyugii Razz ||


x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alison Ross
Patient
avatar

ϟ KOR : 26
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 158
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Kisebb temető   Vas. Jan. 06, 2013 2:02 am


TO TONCS



Nyugtalanul forgolódok az ágyban. Túl kemény, kényelmetlen és hideg. Nem alvásra találták ki. Akárhányszor átfordulok a másik oldalamra, a rugó minduntalan hangosan nyekken egyet. Rémisztő. Az egész szobában csak ezt lehet hallani, és az én zihálásomat. Nem akarok egyedül maradni. És mégis egyedül vagyok. Ismét megfordulok, most szembenézek a fallal. Azzal csúnya fallal, ami a börtönöm. Mennyivel jobb lenne a lakókocsi falát bámulnom. Sosem hittem, hogy egyszer még vissza fogom sírni. Hát most megtörtént, és azt kívánom, bár lehetnék ott. Szívesebben lennék a mocskos apámmal, mint itt a sok meggyötört lélekkel. Fogalmam sincs, miért zártak be ide. Nem tudom, miért hozott ide az a nővér. Gyűlölöm őt!
Tudom, hogy nem fogok tudni elaludni. Tudom, mert kínzóan hasogat a fejem. Minden zajra felriadok, és űzött vadként pásztázom a területet. Nevetséges. Ennek a helynek kéne a nyugalom szigetének lennie, ahol elvileg meggyógyulhatnék. Már ha lenne valami bajom, de én nem vagyok beteg. Átvetődöm a másik oldalra. Ha a fal felé fordulva próbálok aludni, akkor olyan sebezhetőnek érzem magamat. Inkább a szobát nézem, és ha megtámadnak, akkor legalább fel tudok rá készülni. Még láthatom annak az arcát, aki... aki meggyilkol. Miért nevetsz? Neked még sosem volt az az érzésed, hogy valaki figyel? És csak arra vár, hogy lecsaphasson? Ha valóban nem volt még ilyenben részed, akkor fáradj be, és légy részese ennek a rém történetnek. Nem, aludni már nem bírok. Pedig azt hinné az ember, amennyi színes bogyót és gusztustalan folyadékot belém pumpálnak, már rég ki kellett volna ütődnöm. De én nem, nekem csak fáj a fejem. Őrjöngeni lenne kedvem, hajat tépni, sikítani. Mikor kinyitom a számat, még egy nyikkanás sem hagyja el. Ez vagyok én, egy roncs.
Lerúgom magamról a takarót, és az ablakhoz rohanok. Valami bizonyíték kell, hogy van még szabadság. Ujjaimat szétfuttatom a koszos üvegen, arcomat a hűvöshöz nyomom. Kifelé kémlelek, mikor egy alakot látok átvágni a gyepen. Ismerős a járása, vagyis inkább a futása. Bár ő lent van, én pedig fent, mégis felismerem. Ha neki sikerült kiszöknie, akkor talán nekem is menni fog. Halkan lenyomom a kilincset, ami nyikorog. Megijedek, nem akarok lebukni. Óvatosan behajtom az ajtómat. Mezítláb vágok neki az útnak. Nem merek hangosan levegőt venni. Az adrenalin lüktet a fejemben, annyira, szinte összeesek. Nem bírom ezt, már majdnem visszafordulok. De lerázom magamról, és kilépek a hatalmas épületből. Még éppen látom, ahogyan az erdő felé megy. Bizalmatlanul méregetem a rengeteg. Utálom ezt a helyet, és az erdőt is. Nem akarok egyedül maradni, így utána futok. Amint beérek az erdőbe, nyomát vesztem. Mindegyik fa ugyanúgy néz ki, nem veszek észre rajtuk különbséget. Forgatom a fejemet, merre mehetett. De még csak egy ösvényt sem látok. Rémülten indulok el valamerre, a fejem vadul forog, mint egy cséphadaró. Valahol egy ág reccsen, én pedig csak futok, és futok. Nem nézek semerre, ki akarok innen kerülni. Átkarolom magamat, csak a földet nézem, úgy futok. Megbotlok egy kiálló kemény kőben. Könnyező szemmel felnézek. Ledermedek. Ez egy temető, amiben elestem az egy sír. És.. és nem vagyok egyedül.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anthony Mason
Patient
avatar

ϟ KOR : 24
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : † Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 174
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

TémanyitásTárgy: Re: Kisebb temető   Pént. Jan. 04, 2013 7:52 am


to; alison ross


A Pokol tizenkettedik fejezete, az újabb kör, amely már a színtiszta szenvedés helyszíne. Az, ahol már annak is örülsz, hogy lyuk van a seggeden, amikor már néha azt kívánod, hogy inkább fulladnál bele a saját hányásodba, mintsem kibírni azt, ami itt megy. Persze, ez mind körülöttem folyik, magam nem szenvedek, csendben meresztem gombszemeimet a világra, és figyelek. Új hús, új arc, még tesztelnek. Kíváncsiak, hogy mit, és meddig bírom. Eddig mindent jól. A bogyókat nyomják belém, csak azt nem tudják, hogy vannak módszereim. Nem mindet sikerül végleg belém nyomniuk, van, amit sikerül még a végleges lenyelés előtt visszaküldenem a tenyerembe. Még nem győztek. Még nem, és nem is hagyom..
Így, most a kellőnél sokkal éberebben, és józanabbul bámultam a megrokkant lelkeket, és megtébolyult, valaha talán teljesen egészséges embereket. Szántam mindet, egytől-egyig, undorodtam egyesektől, és fintorogva rántottam el tagjaimat, amint felém nyújtották kezüket. Nem akartam, hogy egy is hozzám érjen, nem akartam, mert tudtam, hogy akkor bemocskol, hogy megfertőz, és egy leszek közülük, mintha valóban ez lenne a menete az egésznek. Túl új voltam, nem fogadtak be, és ennek örültem, rettentően. Ujjaimra meredtem csendben, a sarokban ülve, és behajlítottam őket, hogy aztán újfent kiegyenesítsem őket. Ezt műveltem percekig, külső szemlélőnek egy agymosott zokninak tűnhettem, de én magam túlságosan is józannak éreztem magam. Csak bámultam sebekkel díszített ujjaimat, melyeket a napokban vájtam beléjük, miközben éberen ücsörögtem éjjelente. Szabadságra vágytam, olyanra, mely azelőtt volt az enyém, mielőtt elkaptam. Ki akartam jutni a ketrecből, szaladni, amíg csak a lábam bírja, majd, amint meglelem az arcot, aki aznap éjjel karon ragadva ráncigált el az őrsre, kasznizott be, hogy megállapítsák, „nem vagyok beszámítható”, és egyenest ide juttatva az egésszel. Kezem megremeg, amint lelki szemeim előtt felrémlik az egérszerű képe, a nyurga alakja, és az undorodó fintora, mellyel a talpig véres fiúra nézet, majd a hullára, aki már igencsak darabokban, és holtan feküdt mellette. Ökölbe szoruló ujjaimba szinte belenyilallt a görcs, ahogyan erő szökkent belé, szívem kalapálni kezdett, orrlyukaim kitágultak, ahogyan szaporábban kezdtem venni a levegőt. De mindvégig csendben maradtam, csupán a szunnyadó gyilkos éledt fel, akit altattak idáig, akitől rettegtek, és akit nem akartak látni többé. Valamiért kutatni kezdtem a teremben, egy értelmesebb valaki után kutattam, de csak rokkant, szánalmas lelkek tolongtak előttem. Kezemet leeresztve álltam fel, fejem lehajtva indultam meg, kerülve ápolót, orvost, mindenkit, és a fal mellett araszolva, kislisszoltam a teremből. Nem rohantam, lassan haladtam a fal mellett, mezítlábas talpaim szinte meg sem érezték a kő hidegét, megkínzott ujjaim a falon kapartak végig sétám közben, és én mindvégig csak egy helyre gondoltam, egy helyet akartam. A kijárat lassan sejlett fel előttem, szinte már repültem felé, testemmel az ajtónak törleszkedve nyomtam ki végül azt, surrantam ki a mindent látó szemek elől menekülve, és nagyot szippantottam a szabad levegőből. Igaz, ez csak egy udvar, egy elkerített kis állatkert a magunkfajtáknak, de több volt, mint a semmi. Már így is messzebb jártam, mint bárki, mint bármelyik gyáva senkiházi. Végül szaladtam, mint egy nyúl, de csak messze akartam kerülni a bűzős helytől, az ocsmányságtól, a halál, és téboly szagától. Szaladtam, talpam alatt megzizzent a fű. A levél, az ágak, hisz elkerültem a betonplaccot, természetesebb közegbe menekültem. Távolodtam, már nem ablakokat, és rácsokat láttam, hanem kis, apró kereszteket a földből kimeredezve, köveket, sírköveket, emlékhelyeket. Megtorpantam a sűrűjében, hatalmas szemekkel bámultam a sírokra, melyek isten tudja kit rejtettek maguk alatt, és ziháltam. Egyedül voltam, csendben, nyugalomban. Még nem kerestek, talán nem is fognak. Talán észre sem veszik, hogy eljöttem, hogy kiszöktem ide. Innen már csak van kiút, talán akad egy kis rés a pajzson, ami kivezet. Leültem, mezítlábas talpaimat magam alá húzva kapargattam térdeimet, amint hátsóm egy kisebb sírbolton pihent, és hatalmas szemekkel meredtem magam köré, hogy vajon merre, és hol lehet a kijárat. Reménykedtem.. füleltem, csendben, még a zihálást is elfojtottam, olyannyira készen álltam arra, hogy valaki jöhet. Egy ág reccsen, egy fűcsomó zizzen. Rettegek? Remegek? Vagy épp robbanni készülök? Közeledik valaki, vagy már gyengülő elmém játszadozik velem? Közeledik.. jön.. és, mint minden, előbb, vagy utóbb, kiderül..


|| Words: || 658 || Notes: nem tudok kezdeni, deee nézd el nekem : D ||
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Amanda B. Lawrence
Admin
avatar

ϟ KOR : 30
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ▲ hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 260
ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.

TémanyitásTárgy: Kisebb temető   Kedd Jan. 01, 2013 8:34 am

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Kisebb temető   

Vissza az elejére Go down
 

Kisebb temető

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Behind The Walls :: ϟ 2013, Hampshire, Massachusetts :: Dark Haven High :: Woods-