Behind The Walls

Készen állsz, hogy átlépd a szanatórium kapuit?

Behind The Walls

You have two choices. You either live, or you die.
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Korlátozás


Arányok:
Nők: 24
Férfiak: 12

Patients: 20
Doctors: 4
Nurses: 3
Residents: 5
Ghosts: 0
Creatures: 0
Victims: 4
Links
.. click, click, click!







Chatbox
.. stairway to heaven.

Latest topics
» Vampsite FRPG
Szer. Dec. 17, 2014 5:50 am by Amanda B. Lawrence

» EOF - Empire of Fantasy
Pént. Szept. 06, 2013 7:53 am by Vendég

» Prison
Vas. Aug. 11, 2013 8:03 am by Vendég

» Dita D'amrosio
Vas. Júl. 07, 2013 2:57 am by Dita D'amrosio

» Caleb A. Bristol
Szomb. Júl. 06, 2013 8:20 am by Caleb A. Bristol

» Got a Secret can you keep it? ... | Pretty Little Liars RPG
Szer. Júl. 03, 2013 2:13 am by Vendég

» The Originals
Hétf. Jún. 03, 2013 6:35 am by Vendég

» Dark Dreams
Vas. Jún. 02, 2013 1:48 am by Vendég

» Art war! FRPG
Pént. Május 31, 2013 10:57 pm by Vendég

Top posters
Belizaire Roux
 
Harlow Williams
 
Dr. Floyd Schneider
 
Dylan Moore
 
Amanda B. Lawrence
 
Alex Blackbloom
 
Anthony Mason
 
Dr. Oliver Thredson
 
Alison Ross
 
Nina Steele
 
Our Friends
.. they're not harmless.


Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (19 fő) Vas. Jan. 06, 2013 9:56 am-kor volt itt.
Credit ©
.. you'll steal, we'll skin.
Az oldal egy részét az American Horror Story: Asylum c. sorozatból vettük. A másik fele, a Dark Haven High ötlete Mary Eunice McKee és Dr. Oliver Thredson szüleménye. Ahogyan a története is.
Az oldalon található képek, kódok mind a no-way-out tulajdonában állnak. A Poster-Profil-t köszönjük a mi egyetlen Kötinknek. A lopás komoly következményeket von maga után.

Share | 
 

 Terápiás Szoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Gwendolyn Oswald
Patient
avatar

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ♛ Briarcliff Manor
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 3
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

TémanyitásTárgy: Re: Terápiás Szoba   Vas. Jan. 06, 2013 6:26 am




Dr. Thredson & Gwen

Már húsz éve, Gwen. Nem szeretnél innen kijutni? Már a negyvenes éveidben jársz, de még mindig ebben a mocskos porfészekben rohadsz, pedig már két éve ki kellett volna engedjenek. Bezárták a helyet, de téged nem engedtek el. Téged itt hagytak, bezérva. És tudod, miért nem? Mert ezt érdemled. Egész életedben egy szánalmas senki voltál, magadat kellett volna megölnöd helyettem. Viszont kijuthatsz innen. Nálad van a fegyver, tudod, mit kell tenned.
- Nem! - tiltakoztam az egyre erősödő belső hang ellen és a fülemre tapasztottam a kezeimet, pedig tisztában voltam vele, hogy ez nem segít semmit. Nem tudtam pontosan, miért Naomi hangján szólalt meg az a bizonyos belső hang, de egyáltalán nem könnyített a helyzetemen.
Ugyan már. Már rég meg akartad tenni, csak magadnak sem ismered be.
- Kuss! - kiabáltam ismét, miközben felálltam és idegesen járkálni kezdtem fel-alá a szobában. Az a hülye ribanc tényleg azt hiszi, manipulálhat? És mégis hogyan jutott be a fejembe?
Csak vedd a kezedbe és onnantól már menni fog.
Egyre dühösebb lettem, legszívesebben hozzávágtam volna az ágyat a falhoz, de tudtam, hogy nincs meg hozzá a megfelelő fizikai erőm. Ehelyett belerúgtam, s arra számítottam, hogy belém hasít majd a fájdalom, de furcsa mód semmit nem éreztem.
Egyetlen. Pici. Mozdulat.
Hirtelen mintha minden megváltozott volna. Határozottan akartam azt tenni, amire a belső hang parancsolt. Ledobtam a párnát az ágyról, majd megfogtam a matracot, s azt is a földre dobtam. A belső hangnak - vagy ha úgy tetszik, Naominak - igaza volt. Egyetlen mozdulat és végre szabad lehetek. Csupán a nyakamhoz kell szorítanom a kés hideg élét és egy egyszerű mozdulattal felvágnom a bőrt, hogy utat adjak a vérnek. Az én véremnek, ami majd szépen lassan elhagyja a testemet, elátkozott lelkemmel együtt. Hiszen én még annyit sem érdemlek, hogy életem végéig egyedül rohadjak egy cellában. Fájdalmas, kés általi, s véres halálra van szükségem. Nem tudom, miért, de ez nekem borzalmasabbnak tűnik. Talán azért, mert mindig is túlságosan sajnáltam magam ahhoz, hogy az öngyilkossághoz nyúljak. De most már megbékéltem a gondolattal.
Na ugye látod? Semmi baj, most már békében távozhatsz, s talán a Mennybe jutsz. Elvégre, ki tudja? Talán a szíved mélyén jó ember vagy.
Leguggoltam az ágy mellé, majd lassan a rajta fekvő késért nyúltam. Mikor kezembe vettem, habozás nélkül a torkomhoz szorítottam jéghideg pengéjét. Erősen rányomtam a bőrre, míg meg nem éreztem a fájdalmat, majd lassan végighúztam a kést a nyakamon. Igaz, hogy először éreztem a fájdalmat, de az mintha hirtelen eltűnt volna. Éreztem, ahogy a meleg vérem a vágáson keresztül utat nyer a külvilágba, s testemen lefolyva ér a földre, de a fájdalom még mindig nem jelentkezett újra. Gyengülést sem éreztem. A vérem egyre csak folyt és folyt, megállás nélkül. Mintha soha nem fogyna el.
Előfordulhat, hogy hazudtam. Hiszen látod: nem ölted meg magad, de nem is élsz már igazán. A két világ között ragadtál és ezt megérdemled.
Naomi még mindig behízelgő, nyugodt hangon szólt hozzám a fejemben, én meg kiabálni akartam, hogy hagyja abba, de nem tudtam. A rengeteg elszabadult vér nem engedte. Csapdába voltam esve és tudtam, hogy innen már nincs kiút. Örökké el vagyok átkozva.

Hirtelen pattant fel a szemhéjam és beletellett vagy fél percbe, amíg feldolgoztam, hogy az iménti szörnyűségek csak egy rémálom szüleményei voltak. Felültem, majd kezeimmel megdörzsöltem szemeimet, s csak akkor vettem észre, hogy nedves az arcom. A sírástól. Amin egyáltalán nem lepődök meg. Annyira megviselt az álom, hogy a minimum az, hogy sírva fakadtam. Nem próbáltam megfejteni, mert tudtam, hogy a téves következtetés levonása fölösleges aggodalomhoz vezethet. És ki tudja, még mihez. A végén még a valóságban is képes lennék az öngyilkossághoz folyamodni. Végignéztem a karjaimon, s alaposan megtapogattam az arcomat, hogy ráncos vagyok-de, de nem éreztem semmit. Ezek szerint már nem vagyok az álomban, különben még mindig egy negyvenes nő lennék.
Arcomat a két tenyerembe temettem és úgy próbáltam lenyugtatni magamat. Még belegondolni is borzalmas abba, hogy itt kezdek el megöregedni. Igaz, hogy még csak egy hónapja vagyok itt, de nekem ennyi is túl sok. Bezártak a rengeteg őrült mellé, pedig én nem tartozom közéjük. Tudom, hogy nem vagyok őrült. Csupán igyekszem úgy cselekedni, ahogy az erkölcseim diktálják. Talán rosszak ezek az erkölcsök, ki tudja? De senkinek nincs joga itt tartani engem. Én. Nem. Vagyok. Bolond. Senki nem képes felfogni?
Felálltam az ágyról, majd az ajtóhoz sétáltam. Már nyitva volt, ami azt jelentette, hogy szabadon járkálhatok az intézet kijelölt területein. Azonban tudtam, hogy most nem mehetek amerre akarok. Még reggel szóltak, hogy minél előbb menjek a terápiás szobába egy bizonyos Dr. Thredsonhöz. Azt hallottam róla, hogy nincsenek olyan elmaradott módszerei, mint a legtöbb dokinak errefelé, de ki tudja... Most, hogy elárult a saját családom, s nekik köszönhetően kerültem erre a borzalmas helyre, már sekiben és semmiben nem bízom. A régi klisével élve: biztosra veszem, hogy itt még a falnak is füle van. Minden egyes itt lévő személy gyanús nekem. Olyan hely ez, ahol még az apácákban sem bízhat az ember lánya. De ha ennyire magamra vagyok utalva, mégis hogyan jutok ki innen?
Lassú, csoszogó léptekkel sétáltam végig a folyosókon. Valahogy nem volt ínyemre, hogy siessek. Szívesebben raboltam volna el valakit, hogy aztán megszabadíthassam a szemgolyóitól. Miért? Nem tudom, egész egyszerűen ez a hobbim. Most pedig érzem a nagyon erős késztetést egy újabb "bűntényre". Nem tudom, honnan jön, de nem is különösebben érdekel. Esküszöm, hogy kivágom annak a szemeit, akit a legközelebb meglátok. Ha pedig a drága doki lesz az, hát így járt.
Megálltam az egyik ajtó előtt, majd meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít odabentről. Nagy levegőt vettem, s kezemet a kilincsre raktam. Hezitáltam egy darabig, mert nem akartam bemenni. Ha lehetséges az, hogy én féljek, hát most megtörtént. Mint már mondtam, sem az orvosokban, sem a betegekben, sem senkiben nem bízok. Nincs senkim, magamra maradtam.
A negatív gondolatokat gyorsan kiverve a fejemből lenyomtam a kilincset, s kitártam az ajtót. A doktor ott ült az asztalnál, s látszólag arra várt, hogy bejöjjek. Beléptem a szobába, majd becsuktam magam mögött az ajtót, de egy lépést sem tettem tovább. A férfi valóban rendesnek tűnt, olyannak, akiben megbízhat az ember. Azonban a paranoiám megakadályozott abban, hogy bízzak benne.
- Itt vagyok, doktor úr. - szólaltam meg. Nem igazán tudtam, mit kéne mondjak, de őszintén szólva nem is érdekelt. Csak végezzen a sz@ros kezelésével és engedjen el. Persze csak miután kivágtam a szemgolyóit.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Dr. Oliver Thredson

avatar

ϟ KOR : 40
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ✂ Briarcliff Manor
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 161
ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.

TémanyitásTárgy: Re: Terápiás Szoba   Pént. Jan. 04, 2013 6:48 am



Gwen & Dr. Thredson

In the land of Gods and Monsters, I was an angel.
Idegesen nyomkodom a cigarettacsikket, s mintha az a csodálatos nő ott állna előttem, úgy rajzolódik ki az arca a füstben. A szemeim is kápráznak már, az elmémet egy mozdony szeli át, zúgása elszakít a külvilágtól; nem enged, erősen szorít, s csak egy ártatlan arcot enged felidézni: az egyetlenét, kinek jelenléte képes felperzselni, az egyetlenét és a hamisíthatatlanét, Lana Winters hibátlan arcát. Ahogy gondolatban elhangzik a név, tenyeremet azon nyomban az arcomra tapasztom, s csak vergődök a széken, mint egy elejtett vad. Csapdába estem, s ha eddig hiába hittem szentül, hogy legalább saját magamban bízhatok, lassan az ép eszem is kezdett elszállingózni. Hajthatatlan vágyat érzek; egyszerre tenném magamévá, majd nyúznám le combjáról a selymes bőrt, s menteném ki innen, ebből az őrültekházából. A szívem rég halott, a valóságot pedig ellepi a füst. Így kire, vagy mire hallgassak?
Végtére is, hadonászni kezdtek, és a fullasztó füst elszáll. Inkább a munkába temetkezem, mintsem hagyjam, hogy a döntésképtelenség teljesen eluralkodjon rajtam. Az asztalon, akárcsak a fejemben, káosz uralkodik; azt a bizonyos kórlapot mégis könnyed mozdulattal választom ki az előttem heverő papírhalomból. Gwendolyn Oswald, a diagnózis (kétség kívül): antiszociális személyiségzavar. A fiatal nő korát illetően még fel is görbülnek az ajkaim egy pillanatra, hisz Kit-hez hasonlóan, ő is csupán huszonnégy éves; huszonnégy éves, és mentálisan teljesen beszámíthatatlan. Perverz és ... most mondanám, hogy szemmel láthatóan kezelésre szorul, de az az aprócska szó nevetésre sarkallna. Dr. Arden nem repesne az örömtől, ha megzavarnám, mert megtörténne, hisz itt, ebben az átkozott, bélsárban úszó patkányokkal teli, intézménynek sem nevezhető kócerájban a falak vékony bőrből vannak. Az, ami itt megy végbe nap, mint nap, számomra felfoghatatlan, szürreális és felháborító. Azon már el sem tudok képedni, hogy miféle szörnyek és önmagukba roskadó, aberrált emberek élnek itt, ha nevezhetem életnek Briarcliff-ban eltöltött sanyarú napjaikat.
A kórlap végére érve sem változik meg a véleményem: a páciens közveszélyes, és egyelőre valóban nem érintkezhet a külvilággal, de a nyakam teszem rá, hogy kezelhető, sőt, még meg is gyógyítható. Akár teljes felépülésről is lehetne szó, de nem itt, nem ilyen körülmények között. A Briarcliff Manor mind a betegeknek járó, minimális kényelemre vonatkozóan, mind technológiailag fejletlen; a higiéniát elhanyagolják, a gyógyszerek, a sebészeti és egyéb orvosi műszerek száma minimális, az orvosok - a vezetőkről nem is beszélve - primitívek. Mégis milyen jogon várnak eredményt, ha a külső körülmények napról napra lerombolják a beteget, mind fizikailag, s mind lelkileg? Az ilyen gusztustalan, emberhez nem méltó körülmények közt nemhogy gyógyítani, még levegőt venni is lehetetlen. Oswald kisasszonynak a kerületi kórházban a helye, és nem pedig itt, a sok őrült közt. Azonban, Kit Walker-re visszatérve, az ilyen sivár körülmények tökéletesen megfelelnek a magafajta, kegyetlen gyilkosoknak, ha érted, hogy mire gondolok.
- Miss Oswald? - Emelem fel a fejem hirtelen, amikor az ajtó mögül halk csoszogást hallok; ma délelőtt úgy döntöttem, hogy a pácienst saját magam fogom kezelésbe venni. S hála Eunice Nővér kedvességének, Gwendolyn egyelőre az én felügyeletem alatt áll. Nos, minden bizonnyal pár perc múlva eldől, hogy a valóságban is stabilizálható-e, vagy az összeomlófélben lévő ítélőképességem becsapott.

x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x



A hozzászólást Dr. Oliver Thredson összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 25, 2013 8:26 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://vampsiterpg.hungarianforum.com
Dr. Oliver Thredson

avatar

ϟ KOR : 40
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ✂ Briarcliff Manor
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 161
ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.

TémanyitásTárgy: Terápiás Szoba   Szomb. Dec. 15, 2012 10:51 am

* * *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://vampsiterpg.hungarianforum.com
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Terápiás Szoba   

Vissza az elejére Go down
 

Terápiás Szoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Behind The Walls :: ϟ 1964, Hampshire, Massachusetts :: Briarcliff Manor-