Behind The Walls

Készen állsz, hogy átlépd a szanatórium kapuit?

Behind The Walls

You have two choices. You either live, or you die.
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Korlátozás


Arányok:
Nők: 24
Férfiak: 12

Patients: 20
Doctors: 4
Nurses: 3
Residents: 5
Ghosts: 0
Creatures: 0
Victims: 4
Links
.. click, click, click!







Chatbox
.. stairway to heaven.

Latest topics
» Vampsite FRPG
Szer. Dec. 17, 2014 5:50 am by Amanda B. Lawrence

» EOF - Empire of Fantasy
Pént. Szept. 06, 2013 7:53 am by Vendég

» Prison
Vas. Aug. 11, 2013 8:03 am by Vendég

» Dita D'amrosio
Vas. Júl. 07, 2013 2:57 am by Dita D'amrosio

» Caleb A. Bristol
Szomb. Júl. 06, 2013 8:20 am by Caleb A. Bristol

» Got a Secret can you keep it? ... | Pretty Little Liars RPG
Szer. Júl. 03, 2013 2:13 am by Vendég

» The Originals
Hétf. Jún. 03, 2013 6:35 am by Vendég

» Dark Dreams
Vas. Jún. 02, 2013 1:48 am by Vendég

» Art war! FRPG
Pént. Május 31, 2013 10:57 pm by Vendég

Top posters
Belizaire Roux
 
Harlow Williams
 
Dr. Floyd Schneider
 
Dylan Moore
 
Amanda B. Lawrence
 
Alex Blackbloom
 
Anthony Mason
 
Dr. Oliver Thredson
 
Alison Ross
 
Nina Steele
 
Our Friends
.. they're not harmless.


Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (19 fő) Vas. Jan. 06, 2013 9:56 am-kor volt itt.
Credit ©
.. you'll steal, we'll skin.
Az oldal egy részét az American Horror Story: Asylum c. sorozatból vettük. A másik fele, a Dark Haven High ötlete Mary Eunice McKee és Dr. Oliver Thredson szüleménye. Ahogyan a története is.
Az oldalon található képek, kódok mind a no-way-out tulajdonában állnak. A Poster-Profil-t köszönjük a mi egyetlen Kötinknek. A lopás komoly következményeket von maga után.

Share | 
 

 Székek, asztalok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Lilith Russel
Patient
avatar

ϟ KOR : 28
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 11
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Székek, asztalok   Pént. Feb. 01, 2013 3:43 pm


Néma sikolyok. Kétségbeesés. Magány. Fájdalom. Valamibe muszáj lenne kapaszkodnom! Kellene egy fogódzó! Valami, ami segít megérteni, mikor vagyok ébren, és mi csupán álom. Olyan szürkévé vált körülöttem a világ. Mintha valami mindent színt elszívott volna belőle, s aztán egy könyörtelen mozdulattal szilánkokra törte mindazt, ami megmaradt.
Egyedül vagyok. Elvettek tőlem mindenkit, aki fontos volt.
Az árnyak pedig mindig ott vannak. Osonnak. Ólálkodnak. Körbezárnak. Ha azt hiszik, nem figyelek, rögtön mozgásba lendülnek. Sosem fogok tudni megszabadulni tőlük? Vajon a halál megváltást jelent? Vagy ők még a Pokolba is elkísérnek majd engem?
Nem tudom, miért van ez így. Miért jó nekik, hogy rabláncon tartanak? Apám... apám... minden a te hibád! Légy átkozott! Légy örökre átkozott! Elraboltad tőlem a gyermekemet! Elszakítottad tőlem Alexandert! A te hibád... a te nevelésed... a te ütésed... a te megvető szavaid... minden, minden csakis a te hibád! A te bűnöd minden általam elkövetett bűn is.
Mert te okoztad! Csakis miattad váltam ilyenné!
A körmeimmel a saját karjaimba vájok. Próbálok minél mélyebbre, próbálom minél erősebben, de ez nem elég... ez messze nem elég. Legszívesebben felpattannék és rohannék. Ki a világból... egészen addig, míg meg nem találom a szeretteim. Vagy, amíg végre valahára nem lelhetek nyugalmat. Mert valamelyiket... valamelyiket adják meg nekem. Könyörgöm!
- Apám gonosz ember!
Közlöm olyan magabiztossággal, amit senki sem cáfolhat meg. Hallom a másik szavait. Azt fejtegeti, hogy talán... hogy talán okkal vagyok itt. De nem úgy teszi, mint mások. Nem úgy áll a dologhoz... nem úgy áll hozzám. Talán ezért nem vagyok még dühös.
Talán, most apámra összpontosul minden düh... minden harag.
- Ő tehet mindenről! Nemsokkal a születésem előtt anyámnak... rossz dolog történt vele, ő meghalt, de engem meg tudtak menteni. Császármetszéssel. Apám azonban sosem bocsátotta meg. Rossz ember! Gonosz ember! Állandóan bántott engem és a bátyámat! Eltépett minket a világtól. Megvetett. Gyűlölt. Megvert... Megérdemli a halált... Megérdemli a Poklot!
Miért olyan nagy baj, hogy oda akartam küldeni? Akik ide zártak, azok nem tudnak a többiről... nem tudnak az apró gyermektestektől a fák alá temetve. Talán ha tudnának, engedtek volna meghalni. Apám... apám megérdemli a halált. Én is megérdemlem.
Akkor miért nem hagynak végre elmenni? Ha már úgysem láthatom többé Alexandert... ha sosem ölelhetem magamhoz a gyermekemet, akkor mi értelme még ennek az egésznek?
Miért csak mások lehetnek boldogok?
Vidám, szerető anyák. Többé nem mosolyogtak, miután elvittem a gyermekeiket. Tőlem is elvették az enyémet. Én is szenvedtem. Nekik is kijárt a kín! Túl kevesen voltak.
Túlságosan is kevesen.
- Én is látok dolgokat, amik valójában nincsenek. Árnyékokat... itt vannak körülöttem. Mindig itt vannak. Mozognak és közelednek. Körbezárnak... megfojtanak. Néha úgy érzem, más céljuk sincs, mint hogy végleg elzárhassanak a világtól. Hogy örökre egyedül maradjak.
A tekintetem most is őket követi. Csupán néha-néha tér vissza a fiúra.
- Szóval néha te is bántasz másokat. Hasonlítunk.
Állapítom meg.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Silas Resfloowt
Patient
avatar

ϟ KOR : 22
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 26
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 13.

TémanyitásTárgy: Re: Székek, asztalok   Pént. Feb. 01, 2013 6:43 am



To Lilith
You think it's alwright? Can't you feel the knife?

Szó szám: nem tom xD -- Írás közben ezt a számot hallgattam -- Viseletem:Annyira nem néztem meg magam... Hozzáfűzni való: nincs



Szóval ő meg a bátyja? Furán hangzott, volt ennek valami neve, csak most nem jutott eszembe, pedig tudtam még az előbb. Hát mit ne mondjak, nekem is elég furcsának tűnik. Ha lány lettem volna és nem a mostohaapám tette volna, hanem az igazi, akkor az is ez lett volna... vérfertőzés! Vagy nem így hívják és ez más? Jaj nem tudom, kicsit össze vagyok zavarodva a sok gyógyszer miatt, kóvályog a fejem. Nekem nem volt testvérem és nem családtagba voltam szerelmes. Nem, nekem Tony volt az ideális. Neki soha nem kellett elmagyaráznom semmit, szavak nélkül tudta, értette, mit akarok, mikor mit kell tennie. Talán mert olyan hasonlók voltunk. őt is folyton bántották otthon, ami persze szörnyű és nagyon nem örültem neki, de semelyikünknek nem volt választása. De legalább ott volt nekem én meg neki. Bár ez nem volt elég neki... nyilvánvalóan, különben nem lett volna öngyilkos. pedig minden szabad percem vele töltöttem, tényleg. Hát ennyit ért. lehúzhattam a klotyón, csak emlékeket szült, amik kínoznak éjszakánként, és Tonyt... magam mellett. Fájt és fáj most is ami történt, hogy nem tudok segíteni rajta.
- Megértem, tényleg nem lett volna joguk beleavatkozni, de mikor már másokat bántasz... akkor már van. nem miattad, hanem miattuk - Vontam vállat. Máshoz nem igazán tudtam hozzászólni,. Csak lógattam a lábam elmerülve agyam mélységeibe, próbáltam megkapaszkodni, hogy ne zuhanjak le az emlékek tengerébe, nem akartam.
- Én... a halott pasimat látom folyamatosan, mazochista vagyok és hallucinálok. A mostohaapám főleg. Miatta van az egész... és mikor meglátom őt másokban az ilyen rohamoknál akkor nekik esek - Vallottam be számat rágva



x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x



hogy mint néma gyerek, naphosszat ülök, nem is érzek

s pillámon csak a könny csordul alá hidegen

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilith Russel
Patient
avatar

ϟ KOR : 28
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 11
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Székek, asztalok   Vas. Jan. 20, 2013 9:29 pm


Bárcsak el tudnám képzelni! Bárcsak tudnék álmodozni arról, hogy újra látom Alexandert. Hogy végre először megpillanthatom a gyermekünket. De erre sosem voltam képes. Tudom, hogy másoknak megy... de nekem valahogy ez mindig túlságosan is... távoli volt. Apám mindkettőjüket elvette tőlem és ha rajta múlik, soha nem is kapom vissza őket. Ezért kellene odakint lennem! Odakint kellene lennem és bosszút állni apámon! Meg kellene őt ölnöm! Szenvednie kellene azért, amit velünk tett! A halála előtt pedig elárulná, hol van Alexander és a gyermekünk! Mit művelt vajon velük? Én is csak miatta vagyok itt. Őket hova küldhette? Hol vannak?
Sötét árnyak, körbezárnak. Nehéz minden egyes lélegzetvétel. Vadul jár a tekintetem, mintha folyamatosan szemmel akarnám tartani az udvar minden egyes centiméterét. Mert ha valahonnan leveszem a szemem... ha valamit nem figyelek... biztos, hogy onnan fognak előbukkanni. Szorosan ölelem önmagam. Olyan mélyre vájnak körmein a karjaimba, amilyen mélyen csak bele tudom mélyeszteni őket. Nem elég. Túl kevés. De mostanában mi az, ami elég?
Végül ismét a másikra pillantok. Néhány pillanatra talán még azt is elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül. De a hangja ismét visszaránt az udvarra, ki a sötétségből. Kérdések. Kérdések. Kérdései vannak. De ezek olyan mások, mint azok a kérdések, amiket általában feltesznek nekem. Talán ezért is zavarnak meg ennyire. Mióta elvesztettem Alexandert, senkit sem érdekel, hogy hogyan is érzem magam. Persze jönnek a kérdések, de igaziból egyikük sem kíváncsi rá. Álszent emberek, gonosz, kegyetlen világ. Minden széthullott... minden darabokban... Vajon mi a valóság? Miért esik ilyen nehezemre kapaszkodót találni? Tényleg Alexander elvesztése volt az utolsó lökés? Tudom. Tudom, hogy nem vagyok jól. De ez az egész nem segít. Csakis ő... ő és a gyermekünk segíthetne. Talán... talán egy kicsit. De biztos hogy többet, mint akik ezen a helyen vannak.
- Tudod... apánk elvette őt tőlem. Elküldte messzire. Őt is bezárta valahová, mert... mert Alexander visszajött volna hozzám, ha teheti. A testvérem... a bátyám magától sosem hagyott volna el. Ha lehetősége lenne rá, visszajönne! Ha kiengednének, talán meg tudnám keresni.
Alexander volt mindig az egyetlen, aki megértett engem. Ő nem hazudott, nem volt álszent, nem színlelt. Ő tényleg megértett. Mindenki más csak... úgy tesz. Mindenki boldog lehet ezen az átkozott világon, csak én nem. Döntsék végre el, mit akarnak! Vagy adják vissza Alexandert és a gyermekemet, vagy engedjenek elmenni! Engedjenek meghalni. De ne kényszerítsenek rá, hogy továbbra is nélkülük éljek... egyedül éljek. Mindenkinek olyan könnyű... mosolyognak, nevetnek. Azok a kisgyerekek is olyan boldogan ölelték át az édesanyjukat, mielőtt én...
Kérdések. Egyre csak újabb kérdések. Ezek most nem zavarnak. Nem tudom. Talán van valami oka? Talán csak... valami kivételes alkalom? Lehet, hogy jót tesz, ha olyannak beszélhetek, aki nem azt lesi, mi bajom van? Mert ő itt csak... olyan mint én. Ennek kellene valamit jelentenie?
- Tizenhat éves voltam... apám félt, hogy szégyent hozok a család nevére. Ezért inkább elvette tőlem a gyermekemet! Elrabolta és elvitte! Azt sem tudom, fiú lett-e vagy kislány.
Legalább egy pillantást vethettem volna rá. Legalább egyszer a karomban tarthattam volna. Úgy van rendjén, hogy más anyák is szenvedjenek. Ezért hát én tőlük vettem el a gyermekeiket. Mindig csak a fájdalom. Ez a lényeg. Adni. Kapni. Mindig ott van. Valóssá tesz mindent.
Mikor csúszik szét körülöttem a világ? Lehet-e még értelme ezeknek a szürke szilánkoknak? Vajon mikor fojtanak meg végleg az árnyak? Mert tudom, hogy ez a céljuk. Egyre szorosabban és szorosabban fonódnak közém, és végül már mindentől elvágnak. De talán nem is lenne baj. Ha nem jöhet vissza Alexander... akkor én fogok elmenni... megyek... a Pokolba.
- El kellene képzelnem? Boldogan mosolyogni a tudatra, hogy valahol él, csak mert én vagyok? Ez nem megy. Erre képtelen vagyok. Nem tudom, hogy tényleg így van-e. Apám annyira gyűlöl engem. Biztos, hogy őt is rossz helyre vitte. De meg fogom tudni... Valahogy meg fogom tudni.
Csak a valóság van. De mi a valóság nekem és mi másoknak? Tudom. Tisztában vagyok vele, hogy valami súlyos probléma van velem. Tudom, hogy olyasmiket látok, amiket mások nem. Tudom, hogy amiket teszek... az nem helyes. De ezt mind csak tudom. Átérezni képtelen vagyok. Nekem ez a valóság. Ez a szürke, szilánkokra tört világ, ahol már csak a fájdalomnak van némi értelme. Két lehetőség. Két kiút. De vajon melyik lesz a vég? Visszajön Alexander, vagy meghalhatok? Vagy örökre arra kényszerítenek majd, hogy falak közé zárva viseljem láncaim?
- Megpróbáltam megölni apámat. Késsel. De megakadályoztak. Néha bántok másokat, néha magamat. Néha olyasmiket látok, amit senki más nem. De nem értem, hogy miért avatkoznak bele. Nekem ez... nekem csak ez van. Mit zavarja őket, hogy mit látok vagy teszek? Semmi közük hozzá... az én dolgom, az én életem. Ha hagyták volna, már rég véget vetek neki.
Ezt az utolsó mondatot nem akartam. Véletlenül szaladt ki a számon. Voltak kísérleteim. Sokszor megpróbáltam már megölni magamat. Ez is csak egy újabb pont azon a hosszú listán, hogy miért is vagyok itt. De a gyerekekről az erőben, a fák alá temetett apró testekről senki sem tud.
- És te? Te miért vagy itt? Te is egyedül vagy?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Silas Resfloowt
Patient
avatar

ϟ KOR : 22
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 26
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 13.

TémanyitásTárgy: Re: Székek, asztalok   Vas. Jan. 20, 2013 4:58 am



To Lilith
You think it's alwright? Can't you feel the knife?

Szó szám: nem tom xD -- Írás közben ezt a számot hallgattam -- Viseletem:Annyira nem néztem meg magam... Hozzáfűzni való: nincs



Láttam Tonyn, hogy legszívesebben idegrohamot kapna. bizonytalanul néztem rá egy ideig, majd inkább a lányra figyeltem, hogy kicsit elvonja a figyelmem a fiúról. Nagyon kínzott, hogy itt van és nem érhetek hozzá, hogy látom, de nem szólal meg, hogy emlékszem minden közös percünkre, mikor átölelt és én végre boldog lettem, elmúlt a reszketésem, a félelmem, a halálvágyam. Arcát mindig hajamba fúrta, és beszívta az illatomat, ahogy én az övét. Ő volt az egyetlen, aki úgy ért hozzám a mostohaapámon kívül, bár nagyon hosszú idő kellett, hiszen közben otthon még tovább folytatódtak az erőszakoskodások, de ő szó nélkül várt. Csak aztán....
Soha nem fogom elfelejteni, hogy rohantam a hídhoz, kaptam utána, és az a hülye öreg nő hogy fogott le. Nem hittem el, hogy megtette, de láttam a két szememmel. összeszorult a torkom, lehajtottam a fejem. Hagytam, hogy egy könnycsepp leguruljon arcomon, aztán felnéztem a lányra.
- Elhiszem, főleg, ha elszakítottak valakitől - Mosolyogtam rá halványan. - Nekem csak két évem volt Tony nélkül eddig, mégis egy életnek tűnt, az, hogy hat év... nem, belehaltam volna már... pedig el fog jönni az is, mikor kimondhatom, hat éve vagyok nélküle. Képtelen vagyok elhinni, hogy menni fog. Így megértettem a lányt.
- És úgy gondolod, hogy ha kijutsz, akkor még nem kapod vissza a testvéred? - Kérdeztem szemébe nézve. tűnődve lóbáltam a lába, néztem. Nem hiszem, hogy igaza lenne. Szerintem itt tényleg sokan akarnak segíteni, csak talán olyanok, mint Ruffio. Hogy közben bántanak is, hogy nem tudják visszafogni a bennük lakozó sötétséget. én igyekszem magamra korlátozni, és csak akkor esek neki másoknak, mikor valamelyik családtagom látom bennük, de akkor nem kímélem őket.
- Hát... én tényleg segíteni szeretnék. Elvették a babád? De miért? - értetlenkedtem, majd inkább nyeltem egyet és ajkamba haraptam.
-. Sajnálom, szörnyű lehet nélküle, de talán a tudat, hogy miattad él valahol, jó. Hiszen ha te nem vagy, ő se lenne - Próbáltam valahogy felderíteni igazából. De mikor kezemről kezdett beszélni kicsit megijedtem.
- Nekem csak a bűntudatom enyhítésére jó a fájdalom... és ha meghalok... akkor majd azzal lehetek, akivel szeretnék... Ne sértődj meg, ha megkérdezem, de neked mi bajod? Mármint miért kerültél be?


[/quote]

x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x



hogy mint néma gyerek, naphosszat ülök, nem is érzek

s pillámon csak a könny csordul alá hidegen

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilith Russel
Patient
avatar

ϟ KOR : 28
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 11
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Székek, asztalok   Vas. Jan. 20, 2013 3:44 am


Csak a kín. A fájdalom. A sötétség. A pusztulás.
Nem hiszem, hogy valaha még véget érhet. Mindig csak a fájdalom. Mindegy, hogy elszenvedem vagy én okozom. Néha segít. Kicsit könnyebbé teszi a dolgokat. De olyan hamar vége lesz. Itt pedig nem engedik, hogy azt tegyem, amit akarok. Apám sosem engedte meg...
Nem engedte... Nem engedte... Nem engedte...
Sosem hagyta, hogy azt tegyem, amit akartam. Elvette tőlem Alexandert. Elszakított minket egymástól... Hat éve már... Hat éve már... Elrabolta a gyermekünket is. Egyedül maradtam miatta. Láncok szorítanak, falak tartanak elzárva a világtól.
Alexander... Alexander... Drága, egyetlen Alexander.
Gyere vissza! Gyere vissza! Gyere vissza és ments meg!
Mindenhol ott vannak az árnyak. Átölelnek, elzárnak a fénytől, el a szürke, szilánkokra hasadt világtól. Örök a suttogás, örök a kín, örök a fájdalom, örök a magány.
Most mégis... szól hozzám valaki. Érdektelen kérdések... Ismeretlen... idegen. Mit akar tőlem? Miért faggatózik? Ő is egyedül van? Vagy őt is csak az érdekli, hogy mennyire lehet engem még megkínozni? Mert senki sem törődik... senki sem szeret... senkit sem érdeklek. Ha nem így lenne, hagynák, hogy újra lássam Alexandert... hagyták volna, hogy kézbe vegyem a gyermekem.
Hagyták... hagyták volna, hogy véget vessek mindennek... hogy eldobjam az életem. Az lenne a végső megoldás... a végső szökés... A pokolba talán nem jönnének az árnyak. Ott talán... ott talán már nem apám akarata szabná meg, hogy mikor vernek láncra... tartanak fogva.
- Hosszú... hosszú... hosszú idő. Maga az örökkévalóság.
Hat év. Hat hosszú, kínokkal teli év. Ennyi idő telt már el azóta, hogy nem láttam Alexandert. Már hat éves a gyermekem. Vajon kisfiú vagy kislány? Hova vitték? Szeretik, vagy csak megtűrik? Ha apámon múlt, egyedül szenved ő is valami intézetben. Apám nem küldte volna olyan helyre, ahol boldog lehetne. Nem. Ahhoz túlságosan is gyűlöl engem és Alexandert.
Meg akarom ölni. Apám, végezni fogok veled, bármennyit kell is várnom rá.
- Odakint? Odakint? Talán. Lehet. Ha visszaadnák a testvérem, mindenhol boldog lennék. De így... csak engedjenek el. Engedjenek már végre el!
Nem innen. Nem erről a helyről. Az életből. Hagyják végre, hogy végezzek magammal. Hányszor megakadályozták már? Mi joguk van hozzá? Mi közük az életemhez?
Mégis miért akarják mások megmondani, hogy mi a jó nekem?
Árnyékok. Távolabbra húzódnak ugyan, de mindig ott vannak. Látom. A szemem sarkából látom, ahogy mozognak. Rezzenő pillák. Az űzött vad tekintete.
Ott vannak. Látom őket. Mindig körülöttem vannak. Sosem tűnnek el!
Őszinte csodálkozás ül ki az arcomra, ahogy hozzám ér. Tényleg nem tudom, mit akarhat tőlem. Ez most nem olyan, mint máskor. Mégsem értem. Bizalom? Törődés? Az ilyen dolgok rég nem jelentenek semmit sem. Azóta, hogy eltépték tőlem a kedvesem, s elvették a gyermekünket. De mégis... Próbálok koncentrálni. Az árnyak ott vannak, gúnyolnak, átölelnek. Fojtogatnak.
De mégsem vagyok egyedül. Ennek kellene jelentenie valamit? Érdekelnie kellene, hogy őt érdeklem? Mire fel ez a sok kérdés? Mindig csak a kérdések. Kérdések.
- Mindenki azt állítja, hogy segíteni akar rajtam, de... mind hazudnak. Folyton hazudnak. Mindenki hazudik. Rajtam már nem lehet segíteni. Nem akarom, hogy segítsenek. Csak engedjenek el! Engedjenek már végre el! Elvették a kisbabámat is, tudod?
Teljesen logikátlan az utolsó kérdés. Váratlan témaváltás. Azt sem tudom, hogy miért szalad ki a számon a dolog. Nem tartozik rá. Semmi köze hozzá. De mégis... a gondolataim állandóan ezen járnak. Alexander és a gyermekem! Adják vissza őket nekem! Adják vissza őket!
Végre alaposabban szemügyre veszem a másikat is. Talán... mintha már láttam volna valahol... Talán. De nem vagyok biztos benne. Nem figyelek másokra. Nem érdekelnek. Nem számítanak. Tekintetem megakad a kezén. Kíváncsian szemlélem.
- Valami baja van a kezednek. Ha fáj az jó. A fájdalom segít. Biztossá teszi, hogy még él az ember. Néha csak ez segít, hogy rájöjjek, mikor álmodom. Álom vagy valóság...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Silas Resfloowt
Patient
avatar

ϟ KOR : 22
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 26
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 13.

TémanyitásTárgy: Re: Székek, asztalok   Szomb. Jan. 19, 2013 10:46 pm



To Lilith
You think it's alwright? Can't you feel the knife?

Szó szám: nem tom xD -- Írás közben ezt a számot hallgattam -- Viseletem:Annyira nem néztem meg magam... Hozzáfűzni való: nincs



Szerettem volna megvigasztalni a lányt, megölelni, hogy megnyugodjon, csinálni valamit, hogy jobban legyen, de nem mertem, hiszen még nem is ismerem, és nem szeretném, hogy esetleg támadásnak vegye vagy nem is tudom.
- Az nagyon hosszú idő.... - Mondtam kicsit esetlenül és segélykérően Tonyra néztem, aki nemtörődömen vállat vont, mintegy jelezve, hogy ezt az állatságot én kezdtem el, hát akkor hajrá, csináljam, de őt nem érdekli. Lehajtottam a fejem. Olyan jó lenne ha valaki úgy támogatna, mint régen ő. Mert ott van Alex, de ő inkább olyan barátnő szerűség, és nekem egy testvér kéne, egy olyan, akihez bújhatok, ha félek. Felsóhajtottam.
- Úgy érzed, ha kint lennél jobban lennél? - kérdeztem tőle csendesen, finoman megérintve a karját, mikor újra sírni kezdett. Nagyon rossz érzés volt, sajnáltam szegényt. Úgy vagyok vele, hogy szerintem mindenkinek meg kéne próbálnia kicsit is boldognak lenni, vagy segíteni a többieknek annak lenni.
- Segíthetek valamiben? - Kérdeztem törött kezemet nézve. Nagyon fájt, nem volt rendesen bekötve, mármint gipsszel és így ahogy mozgott csillagokat láttam. Inkább néztem a gyönyörű lányt, hátha mond olyat, amivel kicsit boldogabbá tehetem.



x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x



hogy mint néma gyerek, naphosszat ülök, nem is érzek

s pillámon csak a könny csordul alá hidegen

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilith Russel
Patient
avatar

ϟ KOR : 28
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 11
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Székek, asztalok   Szomb. Jan. 19, 2013 12:10 pm


Magány. Félelem. Fájdalom. Szenvedés.
Az udvaron pedig máris ott ólálkodnak az árnyak. Nem merem a kezeimbe temetni arcomat. Ha nem figyelek közelebb osonnának. Mindig közelebb osonnak, ha azt hiszik, nem látom őket. Itt vannak. Körbezárnak. Elveszik a levegőt. Ellopják az életet.
Könnyek és gyász. Néma fájdalom.
Mindenkit elragadtak, aki fontos volt nekem. Ó drága kedvesem, vajon merre jársz én egyetlen Alexanderem? Eljön majd a pillanat, amikor visszatérhetsz hozzám? Veled mit művelt apánk? Hova űzött, hová zárt be, hogy ne lehess velem? Ha tehetnéd, visszajönnél. Akkor ismét velem lennél. Mivel akadályoz meg? Mit művelt veled az a gonosz... Hová lettél kedvesem?
Árnyak osonnak... árnyak kerítenek körbe... nehéz a lélegzet... rebbennek a pillák... Szorosan ölelem át magam. Saját karjaimba mélyednek körmein.
A fájdalom jó. A fájdalom segít. Ideköt ehhez a világhoz...
Ha már nem engedik, hogy elmenjek, ez a legtöbb... a legtöbb, amit tehetek.
Egy hang. Egy kérdés. Valahonnan az árnyakon túlról... a való világból.
Tompa tekintet. Pergő könnycseppek.
Ki ez? Mit akar tőlem? Ő is egy itteni fogoly...
Szilánkok és sötétség. Semmi sem számít. Csak a kín van, a fájdalom. Mindegy, hogy elszenvedem, vagy okozom. Ha nekem el kell viselni, más is megérdemli! Ezért lennék én gonosz?
Vajon az vagyok? Szörnyeteg? Végül tényleg azzá tett apám.
Gonosz volt. Gonosz lettem. Gonosszá tett.
Lassan pillantok fel a másikra... Kérdezett tőlem. Megszólított. Nem látja a körülöttem ólálkodó sötétséget. Nem látja a láncokat, melyek évek óta mozdulatlanságra kárhoztatnak.
Mit akarhat tőlem? Mire jó ez a beszélgetés? Nevetne ő is a kínomon?
Álszentség. Csak azt ismerem. Csakis Alexander volt őszinte velem.
- Jól? Hát... azt hiszem, hat éve voltam utoljára jól.
Lassú, tétova mozdulat. Letörlöm a könnyeim. Körülnézek, figyelem, merre vannak az árnyak, aztán ismét a másikra szegezem tekintetemet. Rég nem érdekelnek az okok. Rég nem érdekelnek az okozatok. Csak azzal tudok törődni, hogy miért kell itt lennem?
Miért köteleztek erre? Miért nem engedtek meghalni?
Talán... talán ha tudnának a testekről az erdőben, arról a négy megölt kisgyermekről, akkor talán nem törődnének azzal, élek-e vagy halok. Minden kísérlet, minden próbálkozás... mindet meggátolták. Nem hagyták, hogy megöljem magam. És csak néztek rám.
Sajnálva. Szánakozva. Szegény, bolond lány!
Hát ebből én nem kérek! Miért nem tudnak békén hagyni!
Elakadó lélegzet. Körbezár a sötétség. Miért nem tűnnek el? Miért nem tűnnek el?
Ha meghalnék, vajon vége lenne? Vagy velem jönnének a Pokolba is?
- Láncra verve hogy lehetne bárki is jól? Falak közé szorítva hogy lehetne bárki is jól?
Hisztérikus, elcsukló hang, újból kibuggyanó könnycseppek.
Alexander... Alexander... én Alexanderem...
Ments meg! Gyere értem és ments meg!
Szabadíts ki!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Silas Resfloowt
Patient
avatar

ϟ KOR : 22
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 26
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 13.

TémanyitásTárgy: Re: Székek, asztalok   Szomb. Jan. 19, 2013 7:25 am



To Lilith
You think it's alwright? Can't you feel the knife?

Szó szám: nem tom xD -- Írás közben ezt a számot hallgattam -- Viseletem:Annyira nem néztem meg magam... Hozzáfűzni való: nincs



Most, hogy Ruffio teljesen eltűnt, már nyugodtan kisírhattam magam. Hátradőltem a székben, nagy levegőket vettem, kipirult, könnyes arcom az ég felé emeltem. Tudom, hogy tizenhét vagyok, de szerintem bőven megálltam a tíz évesek szintjén. A mostohaapám miatt. Akkor élte ki magát rajtam először. Mikor tíz éves voltam. Aztán rendszeres lett, előtte csak az igazi apám volt, de ő csak vert, az semmi volt az utána jövőhöz képest. Talán ezért is bocsájtok meg mindig a dokimnak. Na nem mintha amúgy sok választásom lenne, nem úgy érzem, hogy ha nem bocsájtanék, akkor összedőlne a világ, tudom, hogy akkor se történne semmi, csak szerintem nekem jobb lesz, mintha halálra sértődve ülnék vele le mindig. Na mindegy. Szóval kívül egy rohadt alacsony tizenhét éves vagyok, belül meg egy tíz éves, aki mindig sír, mikor nem látja senki... na meg persze akinek a halott pasija jár a sarkában. Lehajtottam fejem, kipirosodott szemeimmel Tonyra néztem. Olyan jó lenne megölelni, újra hozzábújni, de tudom, hogy nem lehet, csak képzelem... de legalább nem beszél.
Mikor leült nem messze tőlem egy lány, aki elég vacakul nézett ki, hamar letöröltem a könnyeimet, és kicsit közelebb ültem, elbizonytalanodva.
- Szia... jól vagy? - Kérdeztem bátortalanul őt nézve. Nagyon szép lány volt, idősebb nálam, de gyönyörű, csak nagyon ... nem is tudom, milyennek tűnik. Bizonytalanul néztem rá, szerettem volna segíteni neki, mint mondjuk mindenkinek, akitől nem ijedek halálra azonnal.



x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x



hogy mint néma gyerek, naphosszat ülök, nem is érzek

s pillámon csak a könny csordul alá hidegen

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilith Russel
Patient
avatar

ϟ KOR : 28
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 11
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Székek, asztalok   Szomb. Jan. 19, 2013 7:08 am


Örök sötétség. Magány. Félelem. Börtön. Láncok.
Láncok, mindig csak a láncok! Lehet, hogy nem láthatóak, de akkor is szorítanak, fogva tartanak. Falak, amik közül nem szabadulhatok ki. Korlátok, melyeket nem léphetek át. Miért kell ez nekik? Miért jó ez nekik? Álszentség. Hazugság. Bűn és magány.
Kínszenvedés ez az egész.
Ó Alexander... Alexander... édes, drága, egyetlen Alexander! Bárcsak visszajönnél hozzám! Bárcsak megtalálhatnánk a gyermekünk. Apánknak meg kell fizetnie a tetteiért. Gyere vissza én kedvesem... gyere vissza hozzám és segíts nekem. Ments meg! Ments meg! Könyörgöm neked...
… bárhol is vagy...
Gyűlölöm ezt a helyet! És gyűlölök mindenkit, aki kényszerít, hogy itt legyek. Ha nem kapom vissza Alexandert és a gyermekünket, akkor mi értelme van még a létemnek? Ha nem élhetek úgy, ahogy szeretnék, miért kell léteznem? Miért a kín? Miért a fájdalom?
A világ szilánkokra hasadt, minden szürkévé vált, érdektelenné, lényegtelenné. Az okozott fájdalom néha segít. A gyermekek a fák között... megkönnyítették a dolgot. A kiontott vér pirosa... megkönnyebbülés... megnyugvás... De ez sem nyomhat el mindent.
Néha azt sem tudom, ébren vagyok-e, vagy egy rémálmom tart fogva.
Az udvar. Levegő. De mégis úgy érzem, mintha szűk, fullasztó helyre lennék zárva. Mostanában mindig úgy érzem... egyre inkább így érzem. De hát tényleg bezártak! Én már menni akartam, de mégis bezártak! Miért tartanak itt? Miért jó nekik? Miért nézik, ahogy szenvedem?
Szenvedjenek ők! Szenvedjen a világ! Égjen porig minden!
Égjen... égjen a világ!
Könnyek... pergő könnyek sápadt arcon. Remegő kéz, az űzött vad tekintete.
Leroskadok egy székre, észre sem veszem, hogy nem messze tőlem már ül valaki. Nem számít, nem érdekel, nem lényeges. Miért nem kapok levegőt? Hol van Alexander?
Hová vitték... hová rejtették előlem a gyermekem?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Silas Resfloowt
Patient
avatar

ϟ KOR : 22
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 26
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 13.

TémanyitásTárgy: Re: Székek, asztalok   Szomb. Jan. 19, 2013 6:27 am



To Lilith
You think it's alwright? Can't you feel the knife?

Szó szám: nem tom xD -- Írás közben ezt a számot hallgattam -- Viseletem:Annyira nem néztem meg magam... Hozzáfűzni való: nincs



Levegőt alig mertem venni Ruffio alatt. Ajkamba harapva próbáltam visszafojtani a fájdalmas nyöszörgést és a könnyeket. Biztos voltam benne, hogy eltört a kezem, nem ez volt az első, hogy a dokibácsimnak sikerült eltörnie valamimet Csendben néztem arcát, kavargott a gyomrom. Nem tetszett ez a felállás, a föld hideg volt, és csak mégjobban fájt, ahogy lefogta a kezem a fejem mellett, de most őszintén... Inkább ez, mikor végre lenyugodott, nem tör zúz, és nem üt. Lassan fújtam ki a levegőt, de a rémületet nem tudtam visszafogni, ott volt arcomon. Szinte láttam, ahogy magához tér és kiszáll belőle a szadista, de addig nem mertem bármit is csinálni, míg el nem engedett. Lekapta rólam kezeit én meg már nem tudtam visszafojtani a könnyeket. Felültem, megnéztem törött kezem, szerintem a kézfejem tropára ment. Mikor felém lépett ijedten kúsztam a falig. Lassan leguggolt és kezet nyújtott, mire odaadtam a töröttet. Megnézte aztán felsóhajtott.
- Nem akartam - Motyogta, majd elment, kicsit később visszajött és bekötözte, meg a csuklóimat is, hogy ne tudjam piszkálni a sebeket, de azok én voltam. Kikísért az udvarra, lenyomott egy székre aztán otthagyott. Zavartan piszkáltam az asztalt, nem nagyon tudtam, mit csinálni, Tonyt próbáltam kizárni tudatomból, lábamat lóbáltam. Ruffiora nem tudok haragudni soha, mert mikor nem idegbeteg, akkor jó orvos, és segít nekem... csak mikor elcsapja valami az agyát... ahogy nekem is elég gyakran.



x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x



hogy mint néma gyerek, naphosszat ülök, nem is érzek

s pillámon csak a könny csordul alá hidegen

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Amanda B. Lawrence
Admin
avatar

ϟ KOR : 31
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ▲ hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 260
ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.

TémanyitásTárgy: Székek, asztalok   Pént. Dec. 28, 2012 12:35 pm

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Székek, asztalok   

Vissza az elejére Go down
 

Székek, asztalok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Behind The Walls :: ϟ 2013, Hampshire, Massachusetts :: Dark Haven High :: Udvar-