Behind The Walls

Készen állsz, hogy átlépd a szanatórium kapuit?

Behind The Walls

You have two choices. You either live, or you die.
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Korlátozás


Arányok:
Nők: 24
Férfiak: 12

Patients: 20
Doctors: 4
Nurses: 3
Residents: 5
Ghosts: 0
Creatures: 0
Victims: 4
Links
.. click, click, click!







Chatbox
.. stairway to heaven.

Latest topics
» Vampsite FRPG
Szer. Dec. 17, 2014 5:50 am by Amanda B. Lawrence

» EOF - Empire of Fantasy
Pént. Szept. 06, 2013 7:53 am by Vendég

» Prison
Vas. Aug. 11, 2013 8:03 am by Vendég

» Dita D'amrosio
Vas. Júl. 07, 2013 2:57 am by Dita D'amrosio

» Caleb A. Bristol
Szomb. Júl. 06, 2013 8:20 am by Caleb A. Bristol

» Got a Secret can you keep it? ... | Pretty Little Liars RPG
Szer. Júl. 03, 2013 2:13 am by Vendég

» The Originals
Hétf. Jún. 03, 2013 6:35 am by Vendég

» Dark Dreams
Vas. Jún. 02, 2013 1:48 am by Vendég

» Art war! FRPG
Pént. Május 31, 2013 10:57 pm by Vendég

Top posters
Belizaire Roux
 
Harlow Williams
 
Dr. Floyd Schneider
 
Dylan Moore
 
Amanda B. Lawrence
 
Alex Blackbloom
 
Anthony Mason
 
Dr. Oliver Thredson
 
Alison Ross
 
Nina Steele
 
Our Friends
.. they're not harmless.


Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (19 fő) Vas. Jan. 06, 2013 9:56 am-kor volt itt.
Credit ©
.. you'll steal, we'll skin.
Az oldal egy részét az American Horror Story: Asylum c. sorozatból vettük. A másik fele, a Dark Haven High ötlete Mary Eunice McKee és Dr. Oliver Thredson szüleménye. Ahogyan a története is.
Az oldalon található képek, kódok mind a no-way-out tulajdonában állnak. A Poster-Profil-t köszönjük a mi egyetlen Kötinknek. A lopás komoly következményeket von maga után.

Share | 
 

 Fogadó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Dylan Moore
Patient
avatar

ϟ KOR : 24
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

TémanyitásTárgy: Re: Fogadó    Vas. Jan. 20, 2013 9:57 am






[You must be registered and logged in to see this image.]
;; Jane Winterburn

Az igaz szerelem azt jelenti, hogy a másik ember boldogsága fontosabb számunkra, mint a sajátunk.





" Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Jane-re amióta itt vagyok. Hiányzott és nekem minden percben szükségem volt rá, amikor nem tudtam kipihenni magam. Az alap természetemhez tartozik az, hogy folyton vigyázni akarok a szeretteimre és meg akarom óvni őket mindentől ami számukra kellemetlen lehet. Itt jóformán senkit sem ismerek, nem bízok meg a személyzetben, hiszen biztos egy kiszámíthatatlan páciensesnek néznek mindenkit, így én sem lehetek különb a szemükben. Ők sosem fognak hinni abban, hogy minden páciens egy érző szívet takar és igenis reménykednek a gyógyulásban. Legalábbis én reménykedek, még akkor is, ha sejtem, hogy a fóbiákat csak kezelni lehet, nem pedig megszüntetni teljesen. De akkor már inkább a fóbia, mint az őrület és kiszámíthatatlanság, aminek a következtében képtelen vagyok kontrollálni önmagam. Nem vágyom még egy vagy több személyiségre sem, Dylan-ből csak egy van és egy is marad, remélhetőleg. Szörnyen érezném magam, ha kiderülne más gondokkal is küszködök. Akkor, na akkor biztos elveszteném minden egyes reményszikrámat.
Én ezt az egész remény dolgot egy lángoló fáklyának tudom elképzelni, minél több pozitív hatás éri, annál nagyobb lesz a láng és a remény maga. Azonban ha egymás után valami negatív, reményromboló dolog kerül a láng útjába annál jobban veszt az erejéből. Most, hogy Jane itt van, az én pislákoló reménylángom újra életre kelt. Ha ő velem van, tudom, hogy akár a vízen is tudnék járni, mert hiszek benne. Abban, hogy van még remény és nem szabad feladnom, bármilyen nehéz legyen itt élni. Nem kedvelem ezt a helyet ez tény, de az én helyemben azt hiszem mindenki így volna. Kívülről olyan barátságtalan, mondjuk nem festhetik le kékre vagy bármilyen más színre ami engem megnyugtatna. Miért is tennék? Ez a szürke szín pontosan azért van, hogy ráijesszenek a betegekre és megfélemlítsék őket. A kishúgaimat ilyen téren meg is értem, ők a békés helyeket szeretik, ahol nem találják szembe magukat minden egyes folyosó szegletében a doktorokkal és az őrökkel.
Számukra biztos nem lehet könnyű, főleg, hogy meg sem engedték nekik a közös szobát. Mintha felfalnák egymást! Pedig nekik arra van szükségük, hogy együtt legyenek, mert ők ketten erősek. Ha nincs mellettük a másik felük elveszettnek érzik maguk, tudom, hisz nem egyszer sikerült nekem is megtapasztalnom ezt az egyik közelében. Velem ugyanez a helyzet, noha Jane nem az ikertestvérem, de mégis őt érzem a másik felemnek, aki nélkül csupa szomorúság és kedvetlenség az életem. Na meg elégedetlenség, mert semmi sem egészen jó, ha ő nincs velem. Mindig mindenhonnan őt hiányolom, de most már nem lesz így. Ha meglátogat az csak jobb lesz nekem és boldogan fogok itt várni míg fel nem épülök.
Figyelmesen figyelni kezdtem őt, amikor azt mondta, hogy mondani szeretne valamit a múltjáról. Nem is vágtam a szavaiba, hagytam, hogy elmondja mindazt amit nekem tudnom kellene róla. Kezdetben egy kicsikét furcsán hangzik a mondandója, de amikor tudatosult bennem, hogy mi történt vele és mit merészelt tenni az a cseppet sem jó-szándékú nevelőapja, még inkább megértem őt. Most már tudom, hogy miért kellett nekem olyan sokáig várni míg végre magamhoz ölelhetem és azt mondhatom neki szívem minden érzésével, mennyire szeretem.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy emiatt kellett a kés a párnád alá. De nem kell félned, te így is az a Jane vagy, akit én szeretek. Így egy kicsikét mindent megértek, hogy miért nem bíztál meg bennem. Ha velem is ezt tették volna, bizonyára én sem lettem volna más helyzetben. – próbálok halk lenni, hogy csak ő hallja meg a szavaimat, mert senkinek sincs ahhoz köze amit velem beszél. Kettőnkre tartozik, rá és rám. Ahogy feltűnik, hogy szemei könnyesek lettek és sír… szörnyű késztetést érzek, legszívesebben mosolyt csalnék az arcára, újra elmondanám neki mennyire szeretem őt. De tehetetlennek érzem magam, csak óvatosan próbálom meg letörölni a szemei alatt a könnyeit.
– Neked kell megbocsátanod nekem. Ha tudom, sosem nyavalygok neked annyit, hogy maradj nálunk és ne menj haza. Olyan szívesen megvédtelek volna tőle, attól az érzéstől amin át kellett menned a nevelőapád cseppet sem jó szándékai miatt. El sem merem képzelni mi lenne akkor ha még ott élne veletek és tönkre tenné az életed. – elkomolyodtam, ezekhez a dolgokhoz nem lehetek gyerekes, nem viccelődhetek, mert biztosan megsérteném vele Jane-t. Nem tudhatom pontosan, hogy milyen érzései lehettek neki gyerekként, de ha tehetném, most biztos megváltoztatnám a múltat. Másodsorban meg nem mennék el a Diótörőre, Daphne bármennyire hízeleg nekem és a szüleim hiába parancsolják rám, hogy Daphne táncát igenis meg kell nézni, mert arra az egész család elmegy.
– Bárcsak ismertelek volna kisgyerekként, akkor bizonyára mindig hozzátok mentem volna játszani, amikor anyukád magára hagy azzal a szörnyű alakkal! De bizonyára még én is túl kevés lehettem arra a szerepre, hogy megvédjelek tőle téged. Keresett volna másik alkalmat, hogy megtegye. – nyugtatásképpen megsimogattam a fejét, nálam gyerekként ez bevált és reméltem, hogy némi hasznát veszem ennek a cselekedetemnek. Ha még sincs így, van más is a tarsolyomban, szerencsére. Ha Jane jó kedvéről van szó, akkor bármit megteszek azért, hogy mosolyogni láthassam őt.
– Szeretlek Jane és az én szememben, mindig egy angyal leszel. Mindig. Bármi is történt a múltadban. "
written by Dylan


| Tag: Jane Winterburn | Words: 832 szó | | Notes: Remélem tetszeni fog. Smile |




x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x

[You must be registered and logged in to see this image.]
Dylan Moore
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http:// http://breath.hungarianforum.net/
Jane Winterburn
Resident
avatar

ϟ KOR : 23
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 14
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Fogadó    Pént. Jan. 18, 2013 12:36 pm




Dylan Moore



Dylannel tölteni ezt a délutánt felért egy valóra vált álommal. Az igazat megvallva eléggé összezavarodva jöttem ma ide, de mióta Vele lehetek, azóta minden letisztult. Nem éreztem mást, csupán boldogságot. Ritkán érez az ember csak ennyit. Nem mintha baj volna ezzel, de nagyon keveseknek adódik ilyen alkalom, hogy tényleg csak azzal az egy emberrel legyenek elfoglalva, aki igazán számít nekik, akit teljes szívből szeretnek. Az, hogy miért van itt, hogy milyen fóbiája van egyáltalán nem érdekelt. Mert Ő méd mindig az én Dylanem volt. Nem változtatta meg az ittlét, nem viselkedett élőhalottként az itt kapott gyógyszerektől. Pont olyan volt, mint amilyen régen. Mintha nem is egy elmegyógyintézetben lennénk, hanem a kedvenc kávézómban ücsörögnénk. Istenem, de jó is volna ha nem kellene betartani ezeket a hülye formaságokat és elviselni, hogy egy asztal közénk emelkedjen.
- Minden szabad percemet itt fogom tölteni, Veled. Erre mérget vehetsz! - Széles mosolyra húzódott a szám, ahogy ígéretet tettem neki. Be se érném kevesebb látogatással, muszáj minden nap bejönnöm hozzá, szükségem van arra, hogy minden nap belenézhessek ezekbe a csodálatos szempárakba és láthassam azt az édes, csak nekem fenntartott mosolyát.
- Héé, nyugi. Most már én is itt vagyok neked. - Megsimogattam a kezét, mikor azt vettem észre, hogy kicsit mérges lett, ahogy szóba kerültek a szülei és a balettelőadás. Nem akartam feldühíteni, így próbáltam minél előbb megnyugtatni és inkább másra terelni a szót. De Ő kezdett beszélni. Figyeltem minden egyes szavát, a bókjaira és a kellemes közös, régi emlékeinkre csak őszinte mosollyal tudtam reagálni. Viszont véletlenül kicsúszott a számon egyetlen szó, ami aztán Őt sem hagyta nyugodni.
A múltamról azonban könnyen eltereltem a témát inkább kettőnkre. A csókjai valósággal életet öntöttek belém. Annyira féltem neki felfedni magamat, a titkaimat, de ahogyan az ajkai az enyémekhez tapadtak éreztem, hogy ez tényleg nem egy múló kamasz szerelem. Ez végigkísérhet minket egész életünkön, ez esetben pedig nem lehetnek titkaim előtte. Senki másnak nem kell erről tudnia, de neki igen, Ő a kivétel. Az Életem. És azt hiszem elérkeztem arra a pontra, hogy végre a szemébe nézzek és színt valljak. De nem, mégsem. Mi lesz akkor, hogyha azt mondja, hogy egy ilyen megrontott lánnyal nem akar semmit sem kezdeni? Hogyha ellök magától amiért mocskos vagyok? Mert én érzem ezt a mocskot magamon... Mikor a nevelőapám molesztálni kezdett, órákig képes voltam a zuhany alatt állni vagy feküdni a fürdőkádban. Semmire sem vágytam jobban csak arra, hogy valamilyen módon végre le tudjam mosni magamról az érintéseit, a hülye parfümjét vagy az erőszakjának a jeleit, de sosem sikerült. Végül rájöttem, soha nem is fogom tudni lemosni magamról mindezt. A középiskolában rengeteg srác próbálkozott nálam és mind csak szexet akart, de én egyiküket sem engedtem közel magamhoz. Dylan viszont... Ő meg akart ismerni, Ő elviselte, hogy csak barátként tekintettem rá, de egy nap felébredtem és rájöttem, hogy már nem csak úgy tekintek rá. Akkor világosodtam meg, hogy Dylan milyen rég óta próbál közelebb kerülni hozzám, de én mindig ellöktem magamtól.
Tisztán emlékszem az első randinkra. Nem is nevezném randinak, inkább egy baráti találkának, ami végül csókkal végződött, de mindketten tudtuk, hogy nem véletlen botlás volt. Emlékeimből egy vallomás rántott vissza a valóságba, a Dark Haven High fogadótermébe. A szavak a lelkemig hatoltak és könnybe lábadtak a szemeim. Ahogy a szemébe néztem, nem bírtam kimondani a megfelelő szavakat, amelyek leírták az én érzéseimet is. Óvatosan hátrébb húzódtam tőle, mély levegőt vettem és beszélni kezdtem.
- El kell mondanom valamit, magamról, a ... a múltamról. - Nagy nehezen összeálltak a szavak és mondatokat formáztak. Muszáj elmondanom neki, kötelességem beszélni erről vele, nem engedhetem, hogy azt mondja szeret, míg nem tudja ezeket a szörnyűségeket rólam. - Te ma színt vallottál, felfedted magadat előttem. Most rajtam a sor. - Lassan beszéltem, minden hangosan kimondott szó előtt levegőt vettem, amiből viszont tisztán kihallatszott az idegességem, amit leplezni próbáltam. - Próbálom minél halkabban mondani, hogy más ne hallhassa. Dylan én... Én tudom, hogy milyen itt lenni. 14 évesen egy speciális iskolába jártam, olyanba, ahol sérült gyerekekkel foglalkoztak. Azért féltem belelépni egy kapcsolatba, azért telt sok időbe, míg bízni tudtam benned, mert engem... - Ezen a ponton nem bírtam tovább és elsírtam magam. Behunyt szemekkel beszéltem tovább, a könnyeim pedig végiggördültek az arcomon. - A nevelőapám molesztált kiskoromban. Meg is erőszakolt. Ezért aludtam egy időben késsel a párnám alatt. Az utóbbi években napi rendszerességgel jártam pszichiáterhez, mégis a Te közelséged segített jobban legyűrni ezt az egész megrázkódtatást. - Felpillantottam Dylan arcára. - Ne haragudj, amiért nem mondtam el előbb, de nem tudtam hogyan kezdjek hozzá. És mióta elbúcsúztál tőlem, nálunk, a konyhában... Azóta nem találom a helyem. Ugye meg tudsz nekem bocsátani? - A végén már össze-vissza beszéltem, szerintem semmi értelmes nem sült ki a mondanivalómból. Legszívesebben hozzátettem volna, hogy szeretlek, imádlak, te vagy a legfontosabb nekem az egész világon és mindent megadnék érted, de nem mertem. Az igazság elmondása után már nem mertem kimondani ezeket. Félőn Dylanre pillantottam és vártam a reakcióját.

TY PAM [You must be registered and logged in to see this link.] & [You must be registered and logged in to see this link.] + CHAMBERTEN [You must be registered and logged in to see this link.] !



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Dylan Moore
Patient
avatar

ϟ KOR : 24
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

TémanyitásTárgy: Re: Fogadó    Hétf. Jan. 14, 2013 8:07 am






[You must be registered and logged in to see this image.]
;; Jane Winterburn

Az igaz szerelem azt jelenti, hogy a másik ember boldogsága fontosabb számunkra, mint a sajátunk.





"Ha a világ elsötétül, a rágcsálók ellepik az egész világot, számomra csak egyetlen egy vigasz lesz és ez Jane. Tudom mit tettem, hogy képes voltam azt hinni, jobb ha semmit sem tud az mindkettőnknek jobb lesz. Ő nem aggódik miattam, úgy emlékszik rám, mint a musofóbia mentes Dylan-re, de így. A legrosszabbra számítottam, hogy amint kiderül a problémám meggondolja magát és sosem leszünk mi egymásnak. De úgy látszik jobban féltem a kelleténél, pedig nem is kellett volna, hiszen Jane itt van. Ha nem lenne itt akkor nem szeretne, nem ragaszkodna hozzám és ez máris boldogabbá tesz. Napsugár a sötétségben, az egyetlen ok amiért megéri reménykedni ez meg szintén Jane. Mérhetetlen boldogság ér mindig utol, ha ő velem van. Egyszerűen lenyugszom mellette, nem érdekel a világ egyéb eseménye, csak az ami vele van. Őt már az első pillanattól kezdve, hogy megláttam megérte figyelni. Figyelni? Inkább rajongtam érte, pontosan ezért nem akartam, hogy a másé legyen. A szívem mélyén tudtam mennyire dühös volnék magamra ha hagytam volna, hogy más kihasználja őt, eldobja és ketté törjön a szíve. Számomra az is elegendő volt ha csak barátok lehetünk, mert mégis csak a közelében lehettem és beszélhettem vele, nekem meg ez pont elég volt kezdetnek.
Tudom, hogy minden kezdet nehéz, neki meg időre volt szüksége, én meg adtam neki így tudhattam egy idő után a barátnőmnek. Boldog voltam, mert végre-valahára tudtam, megbízik bennem én meg bizonyíthatok neki. Nem minden férfi egyforma, csak ezt az egyetlen dolgot akartam bebizonyítani neki. Sikerült? Nem tudom. Talán igen, talán nem. Fogalmam sincs.
– Szeretném, ha ezután mindig eljönnél amikor csak időd van. Akkor látni fogod, hogy nincs semmi baj. Rendben? – csak azt akartam, hogy tudja biztonságban vagyok, nem érzem még fenyegetve magam és képes vagyok vigyázni magamra.
A doktorok nyugtatója tudom, hogy nem hatna rám, csak rontana a helyzetem és ezért azt hiszem kevesebbet kell panaszkodnom nekik. Ki fogok találni valami megoldást, magamat ismerve nem hagyom, hogy itt kelljen maradnom életem végéig. Én már elképzeltem az életem, az meg egy percig sem kötődik ehhez az intézethez. Nem, mert tudom a nővéremből a világ legjobb balerinája lesz, a húgaimat még nem tudom minek elképzelni, de biztos nem itt lesznek, nekem meg reményeim szerint ott lesz Jane. Az boldoggá tenne, mert vele lehetnék a szüleim meg nem avatkoznának bele az életembe.
– Tudom, hogy hogyan hangzott. Dühös voltam a szüleimre, amiért meg sem hallgatták az érveimet miért ne jöjjek ide. Az utolsó percben is hajthatatlanok voltak és kiálltak az igazuk mellett. Úgy vélték ez lesz életük legjobb döntésük amivel képesek befolyásolni az én életem, amihez nekik semmi közük. – haragudtam rájuk, ezt az érzést meg nem akartam most megbolygatni, csak felidegesíteném magam. Azonban most már nincs baj, magam mellett tudhatom Jane-t és ezért el tudom nézni nekik, hogy ide küldtek.
Ha nem tették volna meg, akkor bizonyára sosem mondom el, hogy mekkora problémát okoznak nekem a rágcsálók.
– Szeretem a balettet, Daphne megkedveltette velem, de azt hiszem jobb lett volna meg sem tudni, hogy musofóbiás vagyok. Anya sem erősködött volna, hogy itt minden a legnagyobb rendben lesz. – nem nincs, minden a legnagyobb rendben, mivel ez egy intézet, én meg páciens vagyok itt. Ha nem lennék páciens, máris jobb volna, mert békésen eltölthetném az időmet azzal a lánnyal akit szeretek és nem kellene azon rágódnom, az őr mit hall a szavaimból és mit nem. Nem szeretem ha hallgatóznak, jól tudom, hogy el van foglalva az újság cikkek tanulmányozásával, de akkor is olyan érzésem van, mintha figyelne.
– A szereteted volt az ami akkor és most is éltet Jane. El sem tudod hinni mennyire örültem annak amikor azt mondod barátok lehetünk. Aztán egy kis idővel még annál is többek lettünk. – elmosolyodtam az emléken, mert bármilyen meglepőnek is tűnhet, de ő lett az én kis hercegnőm, akit a karjaimban húzhatok, az ölelésemmel biztosíthatom arról, hogy biztonságban van, a csókokkal meg a szeretetemet bizonygattam. Hiányoznak azok a napok, de hiszem, hogy lehet még annál is szebbek, ha kijutok innen végre.
– Örülök, hogy most itt vagy nekem és nem kell megígérned semmit. Ha téged látlak máris fóbia mentesnek érzem magam.
Minden. Ez volt Jane az életemben, a mosolya meg, az koronázta meg őt a figyelmemmel, mert folyton ott ücsörgött Jane-en mint valami dísz. Az én ajándékom, amit semmikor sem lehet csak úgy levenni, mert míg élek az folyton ott lesz az illetőn. A figyelmem. Igen, azt hiszem ez volt az ami kíváncsian fürkészni kezdte őt mindig, akárcsak a mostani beszélgetésnél.
– Késsel a párnád alatt? Miért volt szükséged késre míg alszol? – ez az utolsó mondatocska megragadta a füleimet, enyhén kíváncsivá is tett, de azt gondoltam, hogy biztosan ő is félt valamitől. De nem akartam ráerőltetni, biztos nyomos oka lehetett rá, amiért csak úgy érezte magát biztonságban.
Magam mellett szerettem volna tudni őt, közel hozzám, mert ma vele akartam álmodni, tudni itt van nekem és nincs mitől tartanom, hisz meg fog látogatni. Imádom Jane-t, ahogyan hozzám bújik, valahányszor megcsókol és igen, én képes volnék ennyitől is akár szépen álmodni éjszaka. De tudtam, hogy az ő ajkainak az íze fel sem érhet azokkal a nyugtatókkal amiket a betegeknek adnak az intézetben s, mivel nem tudhattam mikor fog visszajönni, képes lettem volna órákon át viszonozni a csókjait. Egy aprócska szó azonban, kikívánkozott belőlem, nem tarthattam magamban, mert tudtam pont elég ahhoz, hogy mindent elmondjak vele, amit most éppen érzek.
– Szeretlek Jane! – a füleibe súgtam, mint valami titkot, amit nem mondhat el senkinek, mert a kettőnk titka és senki másé. "
written by Dylan


| Tag: Jane Winterburn | Words: 907 szó | | Notes: Remélem tetszeni fog. Smile |




x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x

[You must be registered and logged in to see this image.]
Dylan Moore
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http:// http://breath.hungarianforum.net/
Jane Winterburn
Resident
avatar

ϟ KOR : 23
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 14
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Fogadó    Vas. Jan. 13, 2013 6:54 am




Dylan Moore



Még sohase éreztem ennyire furcsa, kettős érzést a szívemben. Az egyik pillanatban még össze-vissza kalapált, mert boldog voltam, hogy láthattam Dylant, a másik pillanatban viszont egy olyan hatalmasat dobbant, mintha ki akarna ugrani a helyéről: így azért, mert tudtam, nem maradhatok vele. Anya ugyan nem kötötte ki, hogy mikorra kell hazaérnem, de gondolom arra számított, hogy vele vacsorázom, mint szinte minden este. Igaz, az esti elfoglaltságunkig még volt pár óra, de most, hogy végre Dylannel lehettem úgy tűnt, mintha csak pár perc erejéig ugortam volna be hozzá.
Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy miért nem szeretné, ha a szülei meglátogatnák, de jobbnak láttam, ha ez esetben tartom a számat. Így is elég nagy meglepetés, hogy itt vagyok, a világért sem szeretném, ha úgy érezné kihallgatást tartok éppen. Ha valami van, úgyis elmondja, legalábbis bízom benne.
- Rendben, akkor nem aggódom. De ha bármi baj van, tudod a számomat, csak csörgetsz és már jövök is és intézkedek. - Bár azt, hogy hogyan intézném el, hogy máshova menjen vagy akár végleg kijöjjön innen, azt nem tudtam. De biztosítani akartam a támogatásomról, végtére is nem hiába nem mondta el, hogy hova jött valójában.
- Még egy apró bocsánatkéréssel sem tartozol. Vannak olyan dolgai az embernek, amiről vagy nagyon nehezen tud vagy egyáltalán nem tud beszélni. Megértem. Csak azt sajnálom, hogy a búcsúd azt az érzetet keltette bennem, hogy nekünk ennyi volt. - Csupán ennyivel vágtam közben, mikor szabadkozni kezdett, amiatt mert nem tudta hogyan mondja el nekem a problémáját. Emiatt igazán nem okolhatom és nem is akartam. Most is az számított, hogy itt ült velem szembe, simogatta a kezemet és éreztem, kettőnk között semmi sem változott. Felőlem előrukkolhat akármivel, egészen addig, míg testileg nem bántalmaz védtelen gyerekeket, addig nincs okom a betegségével, legyen az akármi.
- Musofóbia? Akkor nagyon jó, hogy megnézted a nővéredet táncolni a Diótörőben. Óh, annyira sajnálom, hogy nem mentem el én is veletek vagy nem tudtam valahogyan elterelni a figyelmedet erről. - Bármit megtettem volna, azért, hogy valahogyan enyhítsek a félelmein. Én hülye, meg még ott aludni sem akartam nála. Pedig lehet, hogyha velem aludt volna, ahogyan érezte volna hogy átölelem, vagy szorosan mellette feküdtem volna, akkor legalább aznap éjjel nyugodtabb lett volna, talán. Megfélemlít engem ez az erős érzés, amit iránta érzek, hogy még sohase volt olyan ember, az életemben, főleg nem egy pasi, akinek a boldogsága fontosabb lett volna, mint a sajátomé. Ha tudtam volna, hogy rémálmokkal küzködik, nem húztam volna el a számat és mondtam volna nemet arra, mikor megkért, hogy aludjak nála. A kapcsolatunk ideje alatt, egyszer sem aludtam nála, még ha együtt is töltöttük az estét, akkor sem. Bárcsak nem vetítettem volna ki a félelmemet egy olyan személyre, aki megmutatta nekem mi is az a szerelem.
- Csak saját magamat ostoroztam és csak lelkileg. Úgy éreztem nem mutattam ki eléggé, hogy mennyire szeretlek és ezért léptél le olyan könnyen. De nem kell aggódnod, most már tudom, hogy mi a helyzet, úgyhogy én is lenyugtatom magam. Ezen felül, nyugi, senki nem bántott, jól vagyok. - Ettől a perctől kezdve teljesen őszinte leszek hozzá, ezt megfogadtam. Mióta elmondta nekem a "betegségét", úgy érzem, megérdemli, hogy most már én is teljes mértékig őszinte legyek hozzá.
- Dylan... Megígérem neked, hogy rendbe jössz, érted? Együtt túl leszünk ezen. Végig itt leszek melletted. - Megszorítottam a kezét, amolyan nyomatékosításképpen, hogy tudja, komolyan gondoltam, amit mondtam. Csak még az a bizonyos őszinteség roham nem tört rám, de valahogy muszáj lesz abba a témába is belekezdenem. - Köszönöm, hogy elmondtad az igazat. De te nagyon erős vagy, úgyhogy tényleg minden rendben lesz veled. Hidd el tudom milyen az, hogyha az ember nem bír aludni éjszaka, mert rémálmai vannak. Én anno késsel a párnám alatt aludtam... - A hangom elhalkult, nem tudtam, hogy biztonságos-e erről itt beszélnem vele, még a végén engem is bent tartanak, mondjuk akkor többet lehetnék Dylannel, de nem, nem szabad. Én már jól vagyok és örülök, amiért helyre jött az életem. De közbe meg: megfogadtam az őszinteséget. Hogyha neki volt elég ereje ahhoz, hogy elém álljon és elmondja, mi a baja, nekem is el kell mondanom, főleg mivel én már túlléptem életem azon korszakán, tehát csak és kizárólag a múltról beszélnénk.
De ekkor elhúzta a kezét az enyémből és felállt az asztaltól. Kisebb fajta remegés futott át rajtam, mert azt hittem, hogy most sétál ki az ajtón, de aztán felém fordult, a kérdésére válaszképp csak egy mosollyal reagáltam. Felpattantam a székről és amilyen gyorsan csak tudtam a nyakába ugrottam és magamhoz szorítottam. A szívem máris össze-vissza kalimpált, ahogy megéreztem a kezeit a derekamon és ahogy hozzám simult. Ez az érzés valami mennyei volt. Olyan régen voltunk már ennyire közel egymáshoz, hogy egészen eddig nem is tudtam mi hiányzott: pontosan ez. Ahogy magához szorít és érzem, hogy engem akar, velem akar lenni.
Már nem akaszkodtam annyira rá, fejemet hátrahúztam, hogy láthassam Őt, de azért a kezeimet ott marasztaltam a nyakában. Óvatos, gyengéd csókot leheltem az ajkaira, de egy nem volt elég. Egymás után legalább öt ugyanilyen csókocskát kapott tőlem. Most pedig hirtelen ennél sokkal többre vágytam, bár ez nem épp jó időzítés lett volna na meg a jó helyszínválasztás. Plusz, ha eljutunk odáig, szeretném, hogy előtte tényleg mindent tudjon rólam. Még pár csókocska és éreztem, ahogyan lángba borult az arcom, na jó, még engedek a csábításnak és amint visszatértem a földre és lehiggadtam ebből a hévből, színt vallok.

TY PAM [You must be registered and logged in to see this link.] & [You must be registered and logged in to see this link.] + CHAMBERTEN [You must be registered and logged in to see this link.] !



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Dylan Moore
Patient
avatar

ϟ KOR : 24
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

TémanyitásTárgy: Re: Fogadó    Pént. Jan. 11, 2013 12:56 pm






[You must be registered and logged in to see this image.]
;; Jane Winterburn

Az igaz szerelem azt jelenti, hogy a másik ember boldogsága fontosabb számunkra, mint a sajátunk.





"Csak egyetlen egy fokkal könnyebbültem meg, hogy nem anyát kell itt látnom, hanem Jane-t. Az ő kezét sokkal megnyugtatóbb volt megérinteni, mintha ugyanezt tenném, csak a saját szülőanyáméval. Bizonyára letagadnám, hogy ő az én anyám, örültnek tettetném magam, akinek kiesett az emlékezete. Bár akkor nem lehetnék sosem szabad, megváltozna az orvosok véleménye rólam, már nem csak egy satnya kis fóbiában szenvedő páciens lennék, hanem egy örült, anya nagy örömére. Tudom, hogy csak tőlünk akar megszabadulni. Birtokolni szeretné az apámat a szeretetével, de ha mi ott vagyunk akkor ő nem kap eleget apa szeretetéből és ezt tudja. Szerintem a nagyapa halála lehetett az ami kiváltotta belőle ezt a túlzott szeretetéhség dolgot, elvesztette az egyetlen élő családtagját is és az apámban maradt minden reménye. Bizonyára nem szeretett volna a Dark Haven-be kerülni, éppen ezért küldött ide minket meggyógyulni, abban reménykedve, hogy az ő problémája majd magától megoldódik.
– Örülök, hogy te vagy az Jane és nem az egyik családtagom. – a családtagom szót, most már csak anyára és apára tudom érteni, mivel már csak ők a normálisak a családban. Apa meg, nos ő megértette, hogy engem nem kell meglátogatni, de anya… róla tudtam mennyire kíváncsi és kárörvendő teremtés mostanság. Mint említettem neki az oka is megvan rá.
– Örülök, hogy ilyen hatással vagyok Rád, még most is. De tudnod kell, én vagyok a legboldogabb páciens a Dark Haven High-ban, mert Téged látlak. – Jane volt a gyógyír minden problémára, a puszta látványa lenyugtatott, az érintése meg elhitette velem, hogy nincs fóbiám és mi most csak egy szórakozóhely asztalánál ülünk szemben egymással. Azonban ha az újságot olvasó őrre pillantottam, ez a varázs elmúlt és tudatosította bennem, hogy a fóbiám még mindig megvan és biztos közveszélyes örültnek néznek. De mint mondtam csak biztos, lehet ott van egy lapocskán a nevem és azon meg a problémám.
Így meg tudnak különböztetni a többi betegtől, akik még nálam is problémásabb egyedek. Én például nem voltam közveszélyes, sőt önmagamat sem akartam sose bántani, csak a rágcsálókat és ez volt minden hibám. Emiatt az apróság miatt, kell itt csücsülnöm és várnom, hogy az anyám meghalljon az apám meg okos legyen, meggondolja magát és úgy döntsön szüksége van a gyerekeire szenvedjenek bármilyen problémában is. Mert ő úgy szeret minket ahogy vagyunk és nem érdekli kinek mi a fóbiája éppen.
– Tudom, hogy már az elején el kellett volna mondanom neked az igazat. De nem tudtam, hogy tehetném. Nem szeretném elmesélni, hogyan jött rá anya, hogy ide kell küldenie engem, inkább csak azt miért. Egy különleges fóbiám van, amit anya szerint kezeltetni kell, mert nem normális az, ha a fia képtelen aludni a rémálmai miatt. – megvakargattam a nyakam a szabad kezemmel, mert csak nem sikerült kimondani azt a bizonyos musofóbia szót. Így biztos valami örültnek tűnök, akinek alvás zavara van, de itt sokkal többről van szó, azonban nem tudom, hogyan mondhatnám el.
– Musofóbiám van. Tudom mennyire bután hangzik, de amikor éjjel nem tudsz normálisan aludni, mert attól rettegsz, hogy az álmaidban szereplő rágcsálók üldöznek és megesznek az cseppet sem kellemes. Ezt a fóbia dolgot azonban túl komplikált elmagyarázni, csak azt tudom, hogy nem éppen a legkellemesebb dolog együtt élni vele. – nem, mert sokszor a félelem irányít, de most, hogy belenézhetek Jane szemeibe, lenyugszom és hallani sem akarok a problémámról. Mellette, az ő közelében, tudom, hogy minden megszűnik létezni.
– Nem kell féltened, fizikailag még erős vagyok, meg tudom védeni magam másoktól. De ugye te is jól vagy? Senki sem bántott amíg én nem vigyáztam rád?
Éreztem, hogy egy kellemetlen kérdés fog következni, pont ezért húztam el a kezemet tőle és álltam fel a székről. Oda kellett mennem hozzá és be kellett neki bizonyítanom, hogy örülök a látogatásának. Ezt csak egy módon tehettem most meg, ha magamhoz ölelem őt és kellőképpen üdvözlöm itt. Hamarabb is megtehettem volna, csak még nem voltam tisztában mi is vezérelte. Most már tudom, hogy az irántam érzett szeretete, szerelme és segíteni szeretne nekem.
– Ugye magamhoz ölelhetlek? és megcsókolhatlak, lett volna a kérdés folytatása, de ezt butaság lett volna megkérdezni, mert ha úgy dönt feláll és a karjaimba bújik ez az első cselekedetem: óvatosan közelebb hajolok az ajkaihoz és gyengéden az ajkaimmal illetem az övét, mint mindig. Ez a csók volt egyben a válaszom is, amit reméltem nem kell majd elmondanom, mennyire mérhetetlenül örülök annak, hogy ő itt van most velem. "
written by Dylan


| Tag: Jane Winterburn | Words: 718 szó | | Notes: Remélem tetszeni fog. Smile |




x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x

[You must be registered and logged in to see this image.]
Dylan Moore
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http:// http://breath.hungarianforum.net/
Jane Winterburn
Resident
avatar

ϟ KOR : 23
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 14
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Fogadó    Csüt. Jan. 10, 2013 10:34 am




Dylan Moore



Soha nem számítottam ilyen viszont látásra. Sok minden történt már velem, sok mindent éltem már túl, de azt, hogy elhagyjon az egyetlen ember, akiben hosszú idő után bízni tudtam, ezt nem tudtam feldolgozni. Nem hittem el, hogy egyik pillanatról a másikra véget érthet a szerelmünk. Nem vagyok romantikus típus, a múltam rányomta a bélyegét egész hátralévő életemre. Féltem, sose leszek képes egészséges párkapcsolatban élni, hogy mindig félni fogok. Dylannel is nehéz volt a kezdet, de kitartó volt és bebizonyította, hogy benne megbízhatok. Annyira megértő és gondoskodó volt, hogy nem hihettem annak, hogy hirtelen olyan fontos a továbbtanulása, hogy már másnap eltűnjön az életemből. Ezért kellett felkeresnem. Látnom kell őt, még egyszer és ha azt mondja, hogy itt akar lenni és nélkülem, akkor megígérem, hogy kiszállok a képből. De a saját szemeimmel kell látnom, hallanom kell édes hangját, ahogy kimondja a szavakat.
Habár mióta tudatosult bennem, hogy nem egy iskolában vagyok, hanem egy elmegyógyintézetben, egyre inkább reménykedni kezdtem Dylan másfajta reakciójában. Végtére is ide azért nem teljesen szabad akaratból kerülnek be az emberek, nemde? Biztos ő sem akarna itt lenni, ha csak valaki nem kényszerítette rá. Hiszen könyörgöm, ismerem Őt, és akár az életemet tenném fel arra, hogy nem bolondult meg. Ha megőrült volna, nem tudott volna annyira kimérten és fegyelmezetten beszélni velem a távozása előtti este. Ez biztos valami oltári nagy félreértés lesz, igen. Ha jól emlékszem anyának van valami ügyvéd ismerőse, ha hazaértem az lesz az első dolgom, hogy beszélek vele és minél előbb kihozzuk innen Dylant, ez feltett szándékom, még akkor is megteszem ezt érte, hogyha szakítani fog velem és elküld.
Az ajtó kinyílt és ott állt Ő, meglepettséggel az arcán. Mikor tudatosult benne, hogy valóban én vagyok ott, elindult felém. Legszívesebben odarohantam volna hozzá és a nyakába ugrottam volna, de nem tudtam szabad-e és legjobban attól féltem, hogy a biztonsági őr szétválaszt minket. A szívem sokkal hevesebben kezdett verni, mikor minden egyes lépésével egyre közelebb került hozzám. Alaposan, csak Őt figyeltem és egyszerre ültünk le az asztalhoz. Aztán megszólalt és eddig bírtam tartani magam. Elmosolyodtam, ezzel egyidejűleg kifújtam egy hatalmas levegőt, mikor végre meghallottam, ahogyan kimondja a nevemet, még a szemeim is könnybe lábadtak, annyira boldog voltam, hogy ott lehettem vele.
- Igen, Dylan én vagyok az. - Mondtam mosolyogva és kinyújtottam felé a kezemet. Meg akartam érinteni, újra érezni bőre melegét és azt, hogy közel van hozzám. Mellette sose féltem, úgy éreztem, Ő bármitől képes lenne megóvni engem.
- Olyan jó látni Téged és azt, hogy jól vagy. Az elmúlt hetekben nem találtam a helyemet és itt még csak 5 perce lehetek, mégis visszatért ez a kellemes, meleg érzés a szívembe. - Kifakadtam. Sajnos ilyen vagyok. Soha senkihez nem tudtam ennyire nyílt és őszinte lenni, de ha Dylan velem volt nem tűnt cikinek kimondani az érzéseimet, így ő már megszokhatta az efféle érzelmi kifakadásaimat. Talán még szerette is őket.
- De mit keresel itt? Mi ez az egész? - Rögtön a lényegre tértem, mert tudnom kellett, hogy miért van itt. De eléggé kétszínű vagyok, hiszen teljes őszinteséget várok el tőle, ennek ellenére a múltamba én sem avattam be őt. Lehet most már ideje lenne, csak rettegek attól, hogy valami olyat mondok, amivel kiborítom és amivel ellököm őt magamtól. Nem kaptam még belőle eleget ahhoz, hogy máris elengedjem.
- Ugye jól vagy a látszaton kívül is? Nem bánt itt senki, ugye? Csak egy szavadba kerül és kihozlak valahogy innen vagy ha kezelésre van szükséged, akkor átviszlek máshova, csak szólnod kell. Ugye tudod, hogy én itt vagyok neked? Hogy számíthatsz rám? - Kívülről nem sokat változott, ezért úgy gondoltam, hogy jól van, de muszáj volt rákérdeznem. Beleőrülnék, hogyha bántanák őt itt bent és nem merné elmondani, mert látszólag minden rendben van vele. A szemeit fürkésztem és másra sem vágytam jobban, csak arra, hogy megcsókolhassam. Érezni akartam, közel magamhoz és nem akartam újra elengedni. Elég volt ez a pár hét külön, bőven elég volt, soha többet ilyet.
- Baj, hogy eljöttem hozzád? - Nagyon féltem ezt megkérdezni, de meg kellett tudnom. Nem akarom megnehezíteni a helyzetét vagy bajba sodorni azzal, hogy meglátogattam. Ha zavarom, elmegyek, de ha maradásra biztat, akkor sose hagyom el őt és itt leszek mellette, támogatom, amiben csak kell.

TY PAM [You must be registered and logged in to see this link.] & [You must be registered and logged in to see this link.] + CHAMBERTEN [You must be registered and logged in to see this link.] !



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Dylan Moore
Patient
avatar

ϟ KOR : 24
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

TémanyitásTárgy: Re: Fogadó    Szer. Jan. 09, 2013 1:36 pm






[You must be registered and logged in to see this image.]
;; Jane Winterburn

Az igaz szerelem azt jelenti, hogy a másik ember boldogsága fontosabb számunkra, mint a sajátunk.





"Hazugságokban élni, hagyni, hogy más is abban éljen. Na ezt nem lett volna szabad hagynom. De megtettem, mert féltem a jövő cseppet sem lesz olyan barátságos, mint amilyennek elképzeltem. Féltem, hogy elveszíthetem mindazt amit valaha szerettem és lám a legfontosabbat sikerült elsőnek. Senkinél és semminél jobban nem szeretem Jane-t, ha őt láttam mindig boldog voltam, mert tudtam van valaki akinek megmutathatom az érzéseimet. Nem akartam sokáig titkolni az iránta érzett szerelmemet, be akartam bizonyítani neki, hogy igenis én vagyok az aki vigyázhat rá, megvédheti őt és ott lehet neki, ha már mindenki más elhagyta őt. De bepánikoltam az első pillanatban amikor kiderült, hogy musofóbiás vagyok és mit akarnak tőlem a szüleim. Vagyis inkább mit várnak el. Őszintén, ezerszer jobban örültem volna, ha a számomra legfontosabb dolgokat magammal hozhatom, köztük lett volna Jane is, ha egy apró és törékeny táncoló baba lenne ami egy zenés dobozon forog körbe. Jane azonban nem volt táncoló baba, amit magammal hozhattam, így a biztonságos tudatlanságot választottam. Ez volt az én utolsó ajándékom neki, mielőtt ide kerültem. Abban reménykedtem úgy megharagszik rám amiért magára hagytam – mert igen, magára hagytam attól félve úgysem értené meg a problémámat és emiatt vége volna a kapcsolatunknak –, hogy szépen lassan elfelejt. Nem emlékszik rám, egyszerűen túl lép rajtam. Azonban, ha én itt képtelen voltam rá, akkor bizonyára neki sem lehet könnyebb. Ő mindaz amit valaha el akartam érni az életben, az ok amiért küzdöttem és nem adtam fel a bizonygatást. Tudom, hogy volt értelme felhagyni a szinglisséggel, jobban meggondolni mit akarok az élettől és én őt választottam.
Igen, mert ha beszélgettem vele úgy éreztem élek, a lelkem meg nincs egyedül, nem csak egy fél darabka, hanem mellette egy teljes egész.
Most azonban ismét félnek érzem a lelkem és ez elszomorít, mert hazudtam neki. Miért nem tudtam elmondani? Biztos megértette volna és megvárná míg elmúlik ez az egész fóbia dolog. Vajon mikor fog? Hiszen olyan szívesen látnám a… nos, nem a nővérke arcát az biztos. Tisztán emlékszem, hogy nem tapostam el egy egeret sem a mai nap, nem fogtam meg a farkánál fogva és dobtam az udvaron lévő szökőkútba, mint egy örült. De akkor miért tart pont felém? Semmi sincs a kezében, legalábbis gyógyszer, altató na meg injekció amit másoknak szoktak beadni nincs. Utálom a gyógyszereket, pont ezért terveztem el, hogy gonosz leszek, nem veszem be a gyógyszert ha egy szép nap azokkal akarnak teletömni, mert más már nem segít.
Azonban nem a fóbiámmal kapcsolatos ügyek miatt sétált egyenesen felém, azt mondta látogatom jött. Tisztán emlékszem, hogy a szüleimnek azt mondtam ne merészeljenek engem meglátogatni, főleg anya ne és most mégis egy szőke fiatal hölgy keres engem, de a nevére már nem emlékszik. Jellemző, biztos anya kérte meg, hogy hazudjon, mert különben úgysem mennék oda az ő kedvéért. Azt reméltem, hogy bocsánatot akar kérni tőlem, amiért meggyőzte apát milyen jó lesz nekem, nekünk itt, haza akar vinni és akkor én még időben megmenthetem a kapcsolatomat Jane-el. Megnyugtató volna, ha valóban így lenne, de ismerem az anyámat… sajnos. Tudom, hogy csak arra kíváncsi lefogytam-e már, látszanak az őrület jelei az arcomon, táskásak-e a szemeim, rosszul alszom-e itt, hiányzik-e a régi életem és a többi zagyva kérdése, amivel csak magát akarja kimenteni. Felsóhajtottam és utána mentem, abban reménykedve, hogy minél hamarabb haza küldhetem anyát ha meglátom s, faggatózni kezd. Tudja jól, hogy nem szívesen vagyok itt és őt sem látom viszont hatalmas szeretettel.
Bár amikor kinyílt az ajtó s, nekem be kellett volna léptem rajta egyszerre ledöbbentem. A szőke fiatal hölgy nem anya volt, ahogyan azt reméltem, hanem Jane. Az én kicsike Jane-m, akit viszont láthatok. De hogyan lehetséges ez? Ki mondta el neki, hogy itt vagyok? Anya lett volna? Nem számított, oda kellett sétálnom az asztalhoz, le kell ülnöm rá és a szemeibe kellett néznem.
– Jane? Valóban te vagy az? "
written by Dylan


| Tag: Jane Winterburn | Words: 631 szó | | Notes: Remélem tetszeni fog. Smile |




x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x

[You must be registered and logged in to see this image.]
Dylan Moore
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http:// http://breath.hungarianforum.net/
Jane Winterburn
Resident
avatar

ϟ KOR : 23
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 14
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Fogadó    Szer. Jan. 09, 2013 9:51 am




Dylan Moore



Mióta kihallgattam Daphne telefonbeszélgetését csak egy dolog visszhangzott állandóan a fejemben: Dark Haven High. Hol van és mégis micsoda az? Interneten próbáltam utánakeresni, de csak nagy nehézségek árán találtam rá. A leírásokból azt vettem ki, hogy az egy nagyon nagyon drága iskola és csak is a legelitebb emberek gyerekei kerülhetnek be oda. De Dylan mit keres ott? És mégis hogyan értette azt Daphne, hogy begolyózott? És miért van olyan érzésem, hogy ez nem egy egyszerű iskola, ahova a diákok tanulni járnak?
Elkértem anyutól a kocsit, bár elhúzta a száját, mikor megtudta, hogy egyedül szeretném vezetni, de nagy nehezen odaadta. Nem értem, miért kéne még mindig felügyelet mellett vezetnem. Ha nem tudnék egyedül, felelősségteljesen és jól vezetni, akkor a jogsit se kaptam volna meg, szóval erről ennyit. Mielőtt elindultam alaposan tanulmányoztam a térképet, hogy merre is kell mennem pontosan. Minden információt elraktároztam a fejemben, felkaptam a táskámat, a kocsi kulcsokat a konyhapultról és már be is pattantam az autóba.
Amint leparkoltam, fura érzés kezdett kavarogni a gyomromban. Ahogy az épületet vizsgáltam egyre rosszabb érzésem támadt. Olyan rémisztő, hideg, félelmet keltő és hatalmat parancsoló volt ez az iskola, hogy pár percre még meg is torpantam a bejárat előtt. Vettem egy mély levegőt, magabiztosságot és bátorságot színlelve beléptem a helyiségbe. Tőlem pár méterre volt egy pult, ami mögött több nő is ücsörgött. Recepciósnak, ügyfélszolgálatisnak mondanám őket, de sokkal inkább nővéreknek tűntek.
- Elnézést, Jó napot! Nem tudom, jó helyen járok-e, de a Dark Haven High-t keresem. - Érdeklődtem kíváncsian, közbe alaposan megfigyeltem a "nővérek" reakcióit.
- Jó napot! Igen, jó helyen jár. Konzultációra, felvételre vagy pedig látogatóba jött hozzánk? - Kérdezte túl kedvesen tőlem az egyik hölgy. Minden szót alaposan kihangsúlyozott, lassan beszélt, körülbelül úgy, mintha öt éves lennék és nem tudnám felfogni mit mond.
- Látogatóba jöttem az egyik diákjukhoz. - A három lehetőség közül ez tűnt opcionálisnak számomra, bár a valóság is ez volt. Dylant szerettem volna meglátogatni.
- Úgy érti páciensünkhöz. - Érdeklődött még mindig túlon túl kedvesen a fekete, göndör hajú, szemüveges nővér.
- Igen, bocsánat. Az egyik pácienst szeretném meglátogatni. A neve Dylan Moore. - Páciens??? Hogy micsoda? Mi folyik itt?
- Szerencséje van, hölgyem. Épp most kezdődött a látogatási idő. De úgy látom a fogadó még üres, eddig senki sem érkezett egyik beteghez sem. Kérem töltse ki itt ezt a sort és mindjárt adok Önnek egy névkártyát. - Elém tolt egy hatalmas könyvet, amibe bele kellett írnom a nevemet, a személyi igazolvány számomat, az érkezésem dátumát (percre pontosan), illetve azt, hogy kit jöttem meglátogatni. Mosolyogva visszatoltam a könyvet a nővérnek, aki átadott egy, a kabátomra csatolható névkártyát, amin hatalmas betűkkel az állt, hogy LÁTOGATÓ. Egy másik nővér elkísért egy hatalmas terembe, ahol megkért, hogy várakozzak, míg ők Dylant is idekísérik.
Körbenéztem a teremben, ahol semmi sem volt barátságos. Az asztalok és a székek egytől-egyig a padlóba voltak csavarozva, nehogy valaki felkapja őket. Az ablakokon rácsok voltak és egy őr ült a szoba egyik sarkában, épp egy újságot olvasott. Amikor látta, hogy letettem a táskámat, megkért arra, hogy rakjam be egy csomagmegőrzőhöz hasonló szekrénybe, valamilyen óvintézkedés miatt. Miután leraktam a táskám, odasétáltam az egyik asztalhoz és leültem mellé egy székre. Pár perc telhetett el, mikor lépésekre lettem figyelmes, majd hallottam, hogy valaki a kódot üti be ahhoz, hogy kinyitódjon az ajtó.
Felálltam a székről, gyorsan simítottam egyet a ruhámon, eltűrtem pár hajtincsemet a fülem mögé és lélegzet visszafojtva vártam, hogy Dylan belépjen az ajtón.

TY PAM [You must be registered and logged in to see this link.] & [You must be registered and logged in to see this link.] + CHAMBERTEN [You must be registered and logged in to see this link.] !



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Amanda B. Lawrence
Admin
avatar

ϟ KOR : 31
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ▲ hampshire
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 260
ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.

TémanyitásTárgy: Fogadó    Pént. Dec. 28, 2012 12:53 pm

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Fogadó    

Vissza az elejére Go down
 

Fogadó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Behind The Walls :: ϟ 2013, Hampshire, Massachusetts :: Dark Haven High-