Kövér vagy. Nézz csak magadra. Undorodok tőled, testedet nem borítja más, csak a háj. Hogyan akarsz így pasit szerezni? Hogyan várhatod el másoktól, hogy barátkozzanak veled, mikor egy elhízott disznó vagy? Csodálkozol, hogy sosem hívnak meg a legjobb bulikba? Én nem. Nincsenek barátaid, egyedül vagy. Mindezt kinek köszönheted? Magadnak, te nyomorult féreg! Ne kezdj el sírni, még csak az kell, hogy bánatos legyél, és akkor a kajába fojtsad keservességedet. Ne.. ne merészelj gondolni a kibontatlan chipsek halmára, amik az ágyad alatt hevernek. Ne.. Mit mondtam? Ne lépj oda!
Harcolok a tudatalattimmal, de végül is nyerek felette. Nem hallgatok tovább szavaira, és kiveszek egy chipset az ágyam alól. Kibontom, a füstölt szalonna édes illata megcsapja az orromat, mélyen beszívom, s a nyál gyorsan termelődik a számban. Belemarkolok, és a számba tömöm, az íze mennyei, nem is lehet máshoz hasonlítani. Imádlak, sosem akarlak elveszteni téged. Csakis Te maradtál nekem. Percek alatt végzek a zacskóval, és a szemetesbe dobom. A hasam fáj, túl gyorsan ettem, mindjárt kipukkadok. Jaj, ne.. Mit műveltem? Kezemet a szám elé emelem, és úgy érzem mindjárt ide okádok. A mosdóhoz futok, szerencsémre nincs itthon senki se, hogy hallgassa, mire is készülök jelenleg. A földre vetem magamat, térdeim már alapból vörösek, és most is érzem, hogy a bőröm sajgását. Nem baj, majd feltakarítom magam után a vért, de szerintem már több ragtapasz nincs otthon. A kagyló felé hajolok, és zokogok. Kövér könnycseppek hagyják el a szememet, s összeszorítom mutató- és középső ujjamat, majd bedugom a számba, egészen addig, hogy elérjem a nyelőcsövemet. Kezdődhet ismét a pokol..

Tágra nyitom szememet, szívem zakatol, hangosan veszem a levegőt. „Csak egy rossz álom, vagyis.. emlékkép.” ~ nyugtattam meg magamat. Pontosan fel tudom idézni az aznapi eseményeket. Még tizenöt éves koromban történt, és borzalmasan éreztem magamat az eset után.
Felülök az ágyon, az izzadt homlokomról a fülem mögé söpröm hosszú vörös hajamat. A kezeimbe temetem az arcomat, és úgy maradok percekig. Felállok, s meztelen talpam alatt a hideg padlót érzem, megigazítom magamon ezt az átkozott fehér leplet, amit mindenkinek hordania kell. Az egyenruha.. Az enyém már nem is hófehér, hanem kormos, néhol szürkébb, pár rész meg inkább kezd átmenni feketébe.
Kisétálok a szobámból, és gyorsan szedem egymás után a lábaimat. Egy őrt pillantok meg, és az egyik sarokba bújok. Elhalad mellettem, zseblámpáját erősen szorítja markolatában. Miután felszívódik, a lépcsőházba menekülök. Kifújom a levegőt, és a falnak dőlök, lehunyva fáradt szemeimet. Az egyik kiálló szösszel játszadozom, egészen addig, míg egy bizonyos hangra nem leszek figyelmes.
- Hahó? – súgom bele a sötétségbe. Hangom rekedt, sugárzik belőle a félelem. Bent kellett volna maradnom, de már túlságosan késő van hozzá. A hang nem szűnik meg, fordulok ide-oda, körbe tekintek, de nem látok senkit se.
- Ki van ott? – kérdezem ismét újra, és mikor megfordulok egy alak áll mögöttem. Elfojtok egy sikolyt, és reflexszerűen hátrálok egy lépéssel, hogy kialakuljon köztünk egy távolság. Alig tudok kivenni valamit az arcából, de ismerem. Láttam már őt.. itt.. az intézetben. Nem alkalmazott, talán az egyik páciens, kizárásos alapon.
- Mit keresel itt ilyenkor? Nem szabadna kijönni a szobákból.. – vádaskodok felette, holott én is kiszöktem. De nekem van egy nyomós okom: Rosszul éreztem, sőt még mindig is él bennem ez a szorongás, ami miatt egy kis sétára volt szükségem.