Dr. Floyd Schneider & Dr. Jacqueline de Ravin

Nem éri váratlanul amit hall. Foglalkozott már elítéltekkel de hisz ezt Floyd is tudta, így nem érti miért közli vele a nyilvánvalót... ahogy azt sem miért félti attól annyira, hogy olyat halljon ami a valóságot sokkal erősebbé, félelmetesebbé és betegebbé torzítja? Beteg emberekkel dolgozott együtt, gyilkosokkal, pszichopatákkal, bűnösökkel és nem rettent meg tőlük. Hát miért rettenne meg pár történet hallatán? Úgy érezte kicsit mintha kollegája alábecsülné, mintha azt feltételezné róla a másik, hogy pusztán pár szó után összeomlana.
- Ne féltsen engem ennyire Dr. Schneider. Nem fogok összetörni. – talán most először keményedett meg arca és vált hideggé... sőt, talán üressé hangja. Nem volt egy kellemes változás. Volt neki egy másik oldala is... egy amit a munkában használt, egy ami kemény volt és sziklaszilárd. A pácienseknek ez kellett és ő ezzel tisztában volt. Kihúzva magát fejezte be gyorsan a süteményt és a tollat táskájába süllyesztve húzta elő tárcáját és intett Franknek, hogy hozza a számlát.
- Ne haragudjon Dr. Schneider de lassan vissza kell mennem dolgozni. Ma érkezik egy új beteg és Dr. Thredson szerint nekem való feladat. Tudja, szeretem a kihívásokat. – mosolyog barátságosan és mikor megérkezik a számla, fizet.
- Attól tartok ezt a történetet máskor kell meghallgatnom. – Lassan, kimérten emelkedett meg és mielőtt még a férfi szóhoz juthatott volna lépett mellé, olyan magabiztosan mintha nem is az a nő lenne aki nemrég a tollat szorongatta.
- Ugyanakkor fogadjon meg tőlem egy jó tanácsot, doktor úr. Ne higgyen az ártatlan külsőnek vagy a szende szavaknak. Lehetnék akár az az ember is, aki holnap este lelövi egy bűzös sikátorban. Sokan képesek eljátszani mindazt ami például én vagyok. – emelte ki táskájából a tollat majd visszacsúsztatva varázsolta újra magára mosolyát. Olyan volt mintha ezek a kemény szavak nem is ebből a törékeny nőből törtek volna fel. De hát… mindenkinek megvolt a maga története. Hátat fordítva a másiknak hagyta el az éttermet és indult vissza az intézetbe.

Dr. Floyd Schneider & Dr. Jacqueline de Ravin

Valóban zavarba jött a kérdés hallatán. Önkéntelenül mozdult... már nyúlt volna a toll felé mikor pillantása találkozott a férfiéval. A mozdulat félbeszakadt, tincseibe túrt kinyújtott kezével mintha valóban csak ezért emelte volna meg bár jól tudta, hogy Floyd átlát rajta.
- Tudom, tudom... de nem tudok leszokni róla. – vonta meg vállát mintha nem is érdekelné a dolog, holott nagyon is számított, hogy nem tudott uralkodni zavarán. Ez azonban egy másik történet volt.
- Egy időben szétharaptam a számat. De az nem volt túl egészséges. Ahogy a cigi sem vezetett sok jóra. Maradt egy kevésbé feltűnő de nem egészségtelen szokás. – Kíváncsian hajolt előre. Mély levegőt vett miközben a kérdésen gondolkodott.
- Nem akarom tudni, miért került oda. Abban sem vagyok biztos, hogy felkészültem arra amit mondani készül. – harapott ajkaiba zavartan. Valóban ártatlan teremtés volt; karcsú alakja, egyenes tartása, az arcába hulló szőke tincsek mik finom keretet adtak égkék szemeinek, mind egy olyan nőről adtak tanúbizonyságot, aki elég erős ahhoz, hogy elbírja mások terheit de nem eléggé ahhoz, hogy elszámoljon saját lelkével. Ha képes lett volna rá, nem lett volna szükség arra, hogy minduntalan a toll után nyúljon, ajkába harapjon, desszertet rendeljen, hogy ne kelljen beszélnie, idegesen tördelni az ujjait. Ártatlan, tiszta lélek volt és egyben naiv is akit a tökéletesség eszméje hajtott és tartott életben.
- Inkább meséljen arról, milyen volt bent. Bár a betegeim többsége az első időkben elítéltek voltak, sosem beszéltek arról mi zajlik odabent. Tudtam miért kerültek oda... – meredt maga elé ahogy beszélt – gyilkosság... molesztálás, bántalmazás. S ezek az elítéltek sosem beszéltek arról miféle büntetést hozott magával sorsuk. Talán ha mesél róla, könnyebb lesz az olyan betegekkel akik börtön traumán estek át. – Nem tudott másképp gondolkodni. A munka volt az amiben kiteljesedett. Abban kellett a legtöbbet nyújtani, pont úgy mint az egyetemen. Ha ebben hibázott, megbukott a rendszer és megbukott ő maga is. Muszáj volt a legjobbat nyújtania. Ha nem tette akkor nem ért semmit. Mindaz a munka amit belefektetett, elveszett és nem volt miért folytatni, nem volt még egy lehetőség. Magának ezt nem engedhette meg... mindeközben persze ott volt a sürgető, soha meg nem szűnő és kegyetlenül fájdalmas vágyakozás, hogy éljen, tapasztaljon és érezzen. A desszert pont időben érkezett. A krémes süti lefoglalta addig a nőt még a másik beszélt, így neki nem kellett mást tennie, mint bólintania, hogy a történet, elkezdődhet.

Dr. Floyd Schneider & Dr. Jacqueline de Ravin

Elmosolyodik a kérdésre és nem kell gondolkoznia a válaszon.
- Ezerszer megbántam már... és ezerszer bántam meg azt, hogy megbántam. Ugyan annyi örömet képes okozni mint amennyi fájdalmat is. – pörgette meg ujjai között a tollat ami eddig az asztalon pihent. Akkor szokta ezt csinálni mikor ideges, mikor zavarban érzi magát és szakemberek között ezzel hamar le is bukott. Tetszett neki a doktor. Persze szerelemről szó sem volt hiszen Thredson volt az akinek mindenét odaadta volna de Floyd is erős volt... magabiztos, határozott, olyan aki képes vezetni egy nőt. Persze nem arról volt szó, hogy döntse el helyette milyen ruhát vegyen fel de legyen döntésképes és viselje ő a nadrágot.
- Csak azt hittem – teljesen zavarban volt, még el is pirult. Ez volt az egyik ára annak, hogy sosem élt másnak csak az iskolának, a tanulmányoknak, a munkának...
- Azt hittem nem kedveli a társaságom. Mindig olyan csöndes én pedig nem akarom, hogy úgy érezze, hogy... nos, hogy... jajj! – nevetett fel, úgy érezte magát mint egy kisgyerek. Húzza meg a másik haját vagy ne? Ajkaiba harapva vett végre mély levegőt. – Nem akartam, hogy a terhére legyek. Mindössze ennyi. – hagyta, had pihenjen le a toll. Most, hogy elmondta már nem volt miért tovább játszani vele. Persze még most is lányos zavarban volt de Floydnak hála más témákra eveztek.
- Börtönben? Nem, nem hallottam efféle pletykákat de nem is vagyok az a pletykás típus. Arról nem is beszélve, hogy úgysem hittem volna kósza mendemondáknak. – nem mondhatta, hogy ezeket is izgatottan várta. Valami ősit, vadat akart hallani, valamit ami szenvedéllyel volt teli ami magával ragadta, feltöltötte szikrázó energiával, vággyal... élettel. Ölni tudott volna érte ha végre ilyet érezhet.
- Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát szóval csak akkor meséljen ha ez nem okoz gondot. – közben int Franknek. Megkívánt valami finom desszertet... ha lehet, legyen minél édesebb.
- A lehető legkrémesebbet. – nevette el magát ahogy Frank abban a pillanatban kezdte sorolni a süteményeket amint odahívta.
- Máris. A doktor úrnak hozhatok valamit? – kérdezte Frank és felvéve a rendelést távozott.
- Szóval... én figyelek ha gondolja...

Dr. Floyd Schneider & Dr. Jacqueline de Ravin

Most rajta volt a hallgatás sora. Nem szeretett magáról beszélni és nem is nagyon tudta, mit mondhatna. Nagyszülei elvesztése a legfájdalmasabb dolog volt a világon így róluk beszélni sem volt sokkal könnyebb menet. Ajkába harapott. Miért lett orvos? Miért lázadt fel mindez ellen amibe a kor kényszerítette volna és választotta azt a szakmát amiben mindenre magyarázatot lelhetett? Egyszerű.
- Nagyapám miatt. – köszörülte meg a torkát mielőtt még karcossá vált volna hangja a fájdalomtól amit a megmozgatott de ki nem szakított tüske okozott. – Tudja, ő rengeteget olvasott. Victor nagyon felvilágosult ember volt. Egy teljesen más korba született bele és mégis, még a 70-es éveiben is képes volt újat és újat tanulni. – talán egyszerűbb ha a történet elejére tér vissza...
- Tudja, engem a nagyszüleim neveltek. – arra már nem tért ki, hogy miért – S még nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy férjhez menjek és kövessem a megkívánt életet addig nagyapám folyamatosan újat tanított. Új könyveket hozott én pedig egyre többet tudtam meg a világról. Aztán kijelentettem, hogy orvos leszek. – vonta meg a vállát – persze, akkor még mit sem tudtam a pszichológiáról... aztán találkoztam Dr. Thredsonnal. Egészen új világot mutatott ezzel az egésszel. Ő vált a mentorommá és később ő volt a gyakorlati vezetőm is. – Hangja kissé megcsuklott mikor Oliverről kezdett beszélni de remélte, hogy nem tűnt fel a férfinek az apró jel ami könnyedén elárulhatta volna, hogy fülig szerelmes a doktorba.
- Nem érzem magam kellemetlenül csak azt hittem... – tért vissza arra, hogy miért kérdezte, hogy minden rendben van-e – nem érdekes. – öltött kedves mosolyt ami mögött valóban nem lapult mögöttes szándék. Egyszerűen kedves volt. Ezért hallhatott a nővérektől jót a másik; nem az a fajta ember volt aki bárkinek is képes lenne önként ártani.
- De most én jövök. – húzódtak ajkai szélesebb mosolyra – mesélje el nekem a legizgalmasabb történetét. Éhezem egy kis izgalomra. – kíváncsian feszült meg teste és pillantását le sem emelte a másikról.

Dr. Floyd Schneider & Dr. Jacqueline de Ravin

- Gratulálok. – mosolygott kedvesen – ó, emlékszem én mennyi minden akartam lenni, ennyi idősen. Nemsokára jön majd az állatorvos korszak... – nevette el magát ahogy visszaemlékezett, annak idején mennyire ragaszkodott némely elképzeléshez. – Még szerencse, hogy ön az apja. Így majd sok mindenben próbálhatja ki magát. – tette hozzá, már amennyire eddig megismerte a férfit, nem úgy tűnt, hogy a doktor nem adná meg mindennek az esélyét amit csak a kicsi lány szeretett volna és senki nem hibáztathatta ezért.
Fáradtan sóhajtott fel... úgy érezte ez a beszélgetés semerre nem halad, hogy egy helyben toporognak... a másik sosem kérdezett... szépen felelt mintha csak egy órán ülnének ahol a diák nem mert kérdezni a tanártól csak válaszolni a kérdéseire. Ő pedig hiába volt valóban barátságos és nyugodt ember, előbb-utóbb ő is kifogy a lehetőségekről, arról nem is beszélve mennyire kínosan érzi magát... mintha a férfi nem is tartaná őt egy kívánatos társaságnak, inkább tehernek akivel kötelező elmenni egy ebédre de isten a tanúja rá, hogy kényelmetlenné fogja tenni a találkozást. Persze az sem segített, hogy a nőnek valamennyire még tetszett is a sármos doktor ami enyhén kipirult arcán és sűrűbben emelkedő mellkasán látszott. Persze csak az vette észre aki figyelt.
- Ó, jön az ebéd, remek. – mosolygott kedvesen Floydra majd a felszolgálónak hála valóban meg is érkezett a két főfogás. Franket egy elragadó mosollyal jutalmazta amiért ilyen gyorsan elkészítették az ételeket majd villát ragadva kívánt jó étvágyat.
- Már farkas éhes voltam. – húzta még szélesebb mosolyra ajkait és mint egy oroszlán, úgy vetette rá magát a tányéron hívogatóan pihenő rizottóra. Amíg evett nem igazán beszélt; nem szeretett teli szájjal magyarázni, arról nem is beszélve, hogy nem így nevelték. Nagyanyja valószínűleg szívrohamot kapna ha nem az etikettnek megfelelően viselkedne és olyan borzasztó dologra vetemedne mint a beszéd evés közben vagy épp a szalvéta használatának hiánya. Szerencsére a nevelés célt ért és minden mozdulatából sugárzott, mennyire odafigyel arra amit csinál. Nem lankadt a figyelme ami sokszor fárasztó volt de nem engedhetett meg magának olyan lazaságot amit a legtöbb ember igen. A tökéletesség híve volt és olyannyira megszállottjává vált, hogy közben elfelejtett élni. Miután befejezték az ebédet szólalt csak meg újra.
- Minden rendben? Igazán csöndes ma... – jegyzete meg maga is lehalkított hangon.

Dr. Floyd Schneider & Dr. Jacqueline de Ravin

Nem volt a gyógyszeres kezelések híve. Ha tehette mindig más utcába fordult a sarkon mint a megszokott, jól ismert macskaköves, színes, fényekkel jól bevilágított de már jól ismert helyett. Mindig is szeretett új ösvényekre lépni vagy még inkább új utakat teremteni; az erdők mélyén járva is inkább az avarba lépett, nem félve attól, hogy eltéved. Minden utat újra és újra meg lehet találni. A felfedezések, kalandok embere lett volna ha nem köti le annyira, hogy minden idejét a munkába ölje. Így maradt a magány, a fojtogató vágy, hogy másfele lépjen, hogy ki merjen tekinteni a vasálarc mögül mi már szinte együtt lélegzett a nővel. Ahogy elkalandoztak gondolatai, úgy észre sem vette, hogy percek óta csöndben ül. Csak mikor másodjára ejtette ki a férfi a nevét, akkor tért vissza révültségéből.
- Bocsánat. – pirult bele figyelmetlenségébe – Ismeri a módszereim, tudja, hogy nem szeretem gyógyszerrel kezelni a betegeim, így a gyógyszeripar fellendülése és fejlődése sem köt le annyira mint illene. – mosolyodott el majd a baracklébe kortyolva tért át inkább egy másik témára. Muszáj volt valamennyire eleresztenie a témát, elvégre a dokival nem csak a munkáról tudtak tárgyalni... vagy igen?
- Jude nővér szerint... – kezdett bele majd ahogy ráébredt, hogy ismét a munkáról kezdett beszélni harapott ajkába és elnevette magát. – Mostanra már biztos kialakult magában a kép, hogy munkamániás vagyok. – mosolygott tovább miközben azon gondolkodott miért teremt ilyen nehezen kapcsolatot. Persze, az sem segített, hogy Floyd nem volt a szavak embere és nem is lendített tovább a beszélgetésen pusztán azzal, hogy csak válaszolt de kérdezni nem kérdezett. Önkéntelenül is Oliver jutott eszébe. Vele sokkal könnyebben ment; talán mert vonzódott hozzá, ki tudja de talán csak azért mert évekig volt a mentora a férfi, figyelemmel kísérte munkáját, betegeit, most pedig még abba az intézetbe is került ahol Thredson dolgozott. Persze, Jude nővér nem repesett a boldogságtól, hogy ennyi pszichiáter érkezett mert nem hitt benne, hogy ő valóban segíthetnek a betegeken.
- Agnes hogy van? Sikerült neki a fellépés? Olyan izgatottan mesélt róla mikor legutóbb találkoztunk. Alig várta, hogy szerepelhessen. Azt mondta ő játssza Wendyt a darabban.

Dr. Floyd Schneider & Dr. Jacqueline de Ravin

- Nem probléma. – jegyezte meg csendesen hiszen valóban; nem volt gyámoltalan, könnyedén elfoglalta magát. Ahogy a férfi helyet foglalt, Frank már meg is jelent, hogy felvegye a rendelését. Jacqueline rámosolygott és hagyta, had vigye el az üres kávéscsészét. Nagyot kortyolva a barackléből pillantott fel.
- Őszintén, Dr. Schneider, úgy nézek ki mint aki nem jegyzetel eleget? – mosolyodott el és vonta fel szemöldökét kérdőn. Tudta, hogy a másik olykor hajlamos volt elfeledni, hogy nem volt már gyerek, fiatalkora ellenére.
- A terápia nem segített és eddig folyamatosan gyógyszeres kezelés alatt állt. Az egyetlen amit eddig elértem, hogy fojtogatni kezdett mikor a testvéreiről beszéltünk. – nyaka körül ha az ember jól figyelt, valóban felfedezhetett pár zúzódást. Nem volt az a szívbajos fajta. Az egyetemen, az órákon ugyan nem került ennyire éles helyzetek közé de gyakorlaton... az más volt. Dr. Oliver Thredson volt a mentora aki pedig nem hezitált megmutatni a fiatal nőnek mivel is fogja szembetalálni magát ha munkába áll. A férfi valóban nem kímélte, minduntalan szembesítette azokkal a szörnyűségekkel amiket sosem akart látni. Még csak három éve praktizál de az elismeréseket úgy gyűjti mint az élsportolók az aranyérmeket. Többek között azért mert nem mondott vissza olyan eseteket mint az ilyenek is voltak. Tincseibe túrva vette vissza az aktát és táskájába süllyesztve hunyta le tekintetét. Hosszú nap lesz ez a mai és fáradt volt; bár tökéletes megjelenése, viselkedése, sminkje mindezt elfedte, energiát nem adott. Arról nem is beszélve, hogy mivel csak a munkának élt, állandó éhség gyötörte minden más iránt. Így nem volt olyan könnyű valóban csak szakmai kapcsolatokat ápolni. Annak idején Oliverért is rajongott s talán még most is gondolt mentorára éjszakánként mikor a magány sötét árnyai testébe martak és begyújtották vágyait... mély levegőt véve hessegette el magától a gondolatot. Keresztbe téve lábait hajolt előrébb. Most azért lenne hálás ha valaki szembesíteni saját vágyaival és gondolataival... hogy kikényszerítsék belőle az élni akarást... most olyan volt mint egy váz csupán, nem több. Talán ezért lelt némi élvezetet abban amikor betege ujjai a torkára fonódtak; mert teste fellázadt a halál gondolata ellen, felforrósodott és kitört.
- Végül is elment arra az estélyre? – kérdezte hirtelen, hogy elterelje figyelmét. Floyd sokat beszélt egy szakmai találkozóról amin a skizofréniáról tartottak előadásokat. Neki ez nem volt szakterület, nem is foglalkozott ezekkel a betegekkel így nem ment.

Dr. Jacqueline részére

Sietős léptekkel hagytam el az épületet, amely az itt dolgozók többsége munkahelynek nevez. A kocsi felé vettem az irányt, miközben az órámra pillantottam, s már előre tudtam, hogy késni fogok, s ugyan az illem úgy tartja, hogy egy hölgyet egy férfi soha nem várakoztat meg, én mégsem így teszek, köztudott, hogy nem vagyok a férfiak mintaképe, ezen pedig nem is óhajtok változtatni. Így hát lassabbra veszem a lépteimet, az autóba beszállva, mintha csak még hidegebb lenne, azonban mégsem várakozok sokáig, táskámat a mellettem lévő szabad ülésre helyezem, majd indítom is a motort. Vélhetőleg a téli csípős hidegtől ébredezik kissé nehezen, de csak úgy dönt, hogy ma még hajlandó elvinni, legalább is remélem, hogy az étteremig nem adja fel a harcot, ahol ugyanis várnak rám, természetesen ez igencsak meglepő lehet, de úgy tűnik, hogy az újonc doktornővel igazán jó kapcsolatot tudnánk kialakítani, már ami az esetleges barátságot illeti. Nem tagadom, hogy ez is sokakat esetleg meglepetésként érhet, hiszen tekintve, hogy véleményemet nem rejtem szinte sosem véka alá, ez nem mindenkinek imponál, még jó hogy engem hidegen hagy, hogy ki mit is gondol.
Bevallom, hogy túlságosan az utat sem siettem el, ám ez főként azért volt, mert én magam nem akartam komoly balesetet szenvedni. Lényegében egyetlen egy ok miatt, ami számomra a legfontosabb volt széles-e világon, hiszen semmi esetre sem akarnám magára hagyni a kislányt – pláne nem a nagyszülőkkel, egyikkel sem. A volt nejem családja is más, mint az enyém, nem igazán értik meg egymást, ami nem is nagy baj, főként hogy nem találkoztak régebben sem túl gyakran, csupán az ünnepek alatt, akkor is megvolt a hatalmas vita.
Döcögősen ugyan, de sikeresen megérkeztem a kis étterembe, ahol kellemes hangulat fogadott, talán egy ilyen munkanap után ez hiányzik leginkább az embernek. Egy kellemes hely, remek illatokkal és minden bizonnyal remek ízekkel. Fürgén tekintettem körbe, ugyanis nem szerettem volna tovább várakoztatni a hölgyet, hiszen éppen eleget várakozott már, tekintetemmel hamar meg is találtam, gyorsan az asztalhoz siettem.
– Dr. Jacqueline – bólintottam, miközben levettem magamról a kabátomat, amely egészen eddig meleget adott, azonban itt teljesen fölösleges volt. – Elnézését kérem a késésért – mondom szárazon, bár persze nem volt teljesen igaz, a negyed órás késést még én is hajlandó voltam röstelleni, azonban nem kerestem semmilyen kifogásokat, de ha jobban belegondolok nem is lett volna egyetlen egy sem, ugyanis ha nagyon ide akartam volna érkezni a pontosan megbeszélt időre, akkor minden bizonnyal ez sikerülhetett is volna.
Miután helyet foglaltam, rögtön elő is termett egy kórlap, mire csak felvontam a szemöldökömet, igazán kíváncsivá tett, hogy vajon mit is akarhat ezzel kapcsolatban. Gyorsan átlapoztam az iratokat, amelyeket én magam állítottam ki, a férfi neve ugyan nem volt ismerős, nem nagyon tartom számon a beteg nevét, van aki nem is tudja a sajátját, így meg aztán még inkább feleslegesnek tartom, többnyire az adatokról vagy valamilyen fontos dologról szoktam őket megjegyezni.
– Ugyan, dehogy – vonok vállat egészen nyugodtan. – Sok türelmet, hiszen gondolom a maga esete is nehéz ügy. Először is jegyzeteljen sokat, aztán én mindenképpen megpróbálnék egy gyereket a közelébe vinni. – Veszélyes módszer, de akad az intézményben jó pár gyerek, bár persze én vagyok az egyik, aki nem sajnálja az emberi életeket, egy betegség kezelésére.

Dr. Floyd Schneider & Dr. Jacqueline de Ravin

Amióta a Briarcliff Manorban dolgozott, a legtöbb esetben kollégáitól eltérően beautózott a városba és ebben az apró ám otthonos étteremben ebédelt meg. Az utóbbi egy-két alkalommal azonban társasága is akadt, Dr. Floyd Schneider személyében és nem bánta a dolgot; ha épp nem esetekről beszéltek akkor is kellemes társaságot nyújtott a férfi. Pontosan abban a percben érkezett meg amikorra megbeszélték. Sosem késett sehonnan. A tökéletességre való törekvés, párosítva a nő maximalizmusával gyakran hajszolta a végkimerülésig de ezt nem lehetett látni rajta. Mint orvos, úgy döntött nem diagnosztizálja magát. Ha megtette volna, most nem az egyik legkiemelkedőbb fiatal doktornőként lép be az étterem ajtaján... ha megtette volna, már hontalan bolond lenne aki mániás depresszióban szenved.
Dr. Floyd még nem volt bent, késett. Nem zavarta a dolog, csak magának nem nézte el az ilyen botlásokat. helyet foglalt és egy üveg gyümölcslevet, no meg persze egy kávét rendelt. Táskájából előhúzva az akták sokaságát temetkezett a munkába ahogy szokta. A pincérek már ismerték, tudták, hogy a nő fiatal, zsenge lelkű angyal, aki a legapróbb dolognak is örül és ez igaz volt. Minden alkalommal mikor betért és rendelt, valami aprósággal kedveskedtek neki; egy dísz esernyő a poháron, desszert vagy csak annyival több tejszínhab a kávéjába mint amennyiért másoknak fizetniük kell.
- Köszönöm Frank. Mi a mai ajánlata számomra? – pillantott fel és mosolyodott el kedvesen mikor az idősebb férfi megérkezett a rendelt italokkal. Az öregen már látszott, hogy várta a kérdést és örömmel is felelt rá. Frank véleménye sosem számított. Egy szenilis vén bolondnak tartották, holott talán az egész városban neki volt a legmagasabb IQ-ja. Kevesen tartották érdemesnek megismerni mert a többség számára, Frank az öreg pincér volt kit pusztán szánalom miatt tartottak az étteremben, bár Jacqueline tudta, hogy ez sem igaz.
- Rizottó, a tenger gyümölcseivel. – húzódtak Frank ajkai mosolyra.
- Tökéletes lesz. – szólalt meg majd mielőtt az öreg távozott volna tette hozzá – de ha kérhetem csak akkor kezdjenek hozzá ha megérkezett Dr. Floyd is. – Frank csak bólintott és otthagyta az asztalt. Jacqueline belekortyolt kávéjába és újra olvasni kezdett. Birarcliff a szörnyű titkot és szörnyetegek otthona volt. Sok betegnek adott mégis otthont és nem hitt benne, hogy mindet meg lehet menteni. Épp egy többszörös gyermekgyilkos lapjait fürkészte mikor megérkezett a férfi.
- Dr. Floyd. – emelkedett meg a nő is, hogy üdvözölje és foglalt helyet újra – épp az egyik betegének a kórlapját olvastam. Legalábbis e lap szerint az ön betege. – mutatott az aktára amiben minden ott volt a férfiről és annak betegségéről.
– Remélem nem bánja. – csukta össze azonnal az aktát – Van egy hasonló esetem. Nem szeretném gyógyszerrel kezelni. Van valami javaslata?