Ezek szerint nem tudta. Helyes... csak intettem a fejemmel, mintha nem is lenne érdekes. Ha belegondolok, ráér később szóba hozzam a dolgot. Mikor a kaszást említettem hangjában őszinte döbbenet csengett amin én is meglepődtem.
- Ne legyen annyira meglepve. Itt mindenki a halálra gondol. A nap minden percében doktor úr... – sóhajtottam nagyot miközben a tehetetlenségtől gyötrődő arcát figyeltem. Az igazat megvallva szerettem vele beszélgetni. Ki mertem mondani a gondolataimat... az érzéseim... már amik még voltak a dühön és a gyilkolás közben érzett élvezeten kívül. Amik megmaradtak abból a gyermekből akit már túlságosan régen elhurcoltak az árnyak és szőtték be lelkét a sötétség hálójával.
- Nem mindenki számára van remény. Számomra nincs doktor. Nem az vagyok akinek gondol. – nyomtam el a csikket és újabb szálat kértem. Úgy tördeltem kezeimet mint valami kisiskolás. Egyrészt rettegtem, hogy hozzámér, másrészt kívántam is, hogy az élet egy darabja végigcirógassa kihűlt, gyilkos bőrömet. Csalódottan sóhajtottam mikor elhúzta a kezét de tudtam, badarság lenne bármit is mondanom... bármire is kérnem. Nemsokára lehullik a lepel aminek hála egy tiszta, jó és ártatlan lelket látott maga előtt, holott én egy gyilkos voltam... igaz, megtisztítottam a tisztátlanoktól, az erőszakolóktól a földet vagy legalábbis szerettem volna ezt hinni de az emberek nem ezt látták bennem... nem. Nem láttak mást mint egy őrültet aki hangokat hall és aki férfiakat gyilkol miután elcsábítja őket. Ez voltam én a világ szemében... de nem akartam ez lenni az egyetlen ember szemében akinek érdekelt a véleménye.
- Meg kell ígérnie valamit doktor... – gyújtottam újra rá mikor megkaptam a cigarettát de nem mertem felnézni rá. Régen éreztem utoljára ilyet... bizonytalanság, zavartság s talán még a szégyen egy apró árnya is befurakodott a lelkembe.
Volt lelkem.
Valahol mélyen, elrejtőzve a sok mocsok, bűn, fájdalom és kikopott boldogság alatt, ott reszketett egy apró fénysugár mi a lelkem volt.
Van lelkem.
Remegés futott végig rajtam. Lehunytam a szememet.
- Meg kell ígérnie, hogy nem fog velem másképp bánni... hogy nem enged Dr. Aldren kezei közé és nem ad több gyógyszert. Gyűlölök kába és védtelen lenni. Nem lehetek az. – ráztam meg a fejem majd végül nem is nézve inkább rá, nem akarván látni undorát kezdtem bele.
- Én egy gyilkos vagyok doki. Egy gyilkos aki hangokat hall – túrtam tincseimbe – és amikor hallom őket... elkap ez a sürgető érzés... ez a vágy... ez a kényszer... hogy letépjem a bőrük, kivágjam a húsukat... hogy szépen lassan megszabadítsam őket minden csepp vérüktől. A testük üres váz lesz csupán ami nem árthat többet. Nem emelhetik a kezüket egy pofonra és nem erőszakolhatnak meg többet. – nem tudom mikor húztam fel a térdeimet. Nem tudom mikor bukott ki a könnycsepp és gördült végig az arcomon... már csak a sós ízt éreztem a számban. Dühös mozdulattal emelte a számhoz a dohányt. Nem is emlékszem mikor sírtam utoljára vagy mikor éreztem azt, hogy félek... félek elveszteni az épp hogy megismert remény érzését. Nem néztem a dokira. Nem akartam látni az undort, az újabb ítéletet amit némán mondanak fejem felett, anélkül, hogy ismernék a történetem. Ehelyett hát a betegre böktem akit ma majdnem megöltem.
- Miatta bilincselt meg a nővér. Ma majdnem megöltem. – vontam fel a vállam érdektelenül, nem is tudván, hogy egy hozzám hasonló hű szolgával beszélgetek... egy tiszta lénnyel aki nem azért gyilkol, mert élvezi, hogy másoknak fáj... hanem mert meg akar szabadulni a fájdalomtól.

Már megszoktam a doki szörnyülködő pillantását. Majdnem minden betegre így nézett; nem azért mert undorodott tőlünk hanem mert iszonyatosnak érezte a helyet ahol fogva tartják őket, elzárva a külvilágtól, ahogy ők mondták, a normális emberektől... mert a beteg gyilkosok, akik kislányokat molesztálnak, normálisak, nem? Na, mindegy... elhessegettem a gondolatot és követtem Thredson pillantását a betegre.
- Elmondta a nővér mi történt? – kérdeztem mielőtt még bármit is kérdezhetett volna tőlem a doki. Nem szerettem a kérdéseit. Sok volt nekem pedig válaszolnom kellett. Persze mindig hagyott időt és a módszerei nem voltak kegyetlenek. Jude nővér sokszor vette elő a pálcát, hogy szóra bírjon aminek a nyomai még mindig rajtam ékeskedtek de sosem ért el velük eredményt. Jól ismertem a fájdalmat, így már nem féltem tőle. Ellenben Thredson, egész más módszerekkel közelített meg. Megbízhattam benne.
~ Mond el neki... meg fogja érteni. ~
Talán most először gondolta úgy, hogy nem szabad hallgatnia rájuk... hogy most először másképp kell tennie, mint bevallania különös vágyait.
Nem válaszolok szóban, csupán bólintok, majd megemelve a bilincseket jelzem, hogy egy kicsit nehézkesen tudnék eljutni odáig, hacsaknem viszem magammal az ágyat is. Amint a doki kioldja a bilincseket, leugrok az ágyról és a másik felé indulok. Hezitálva állok meg annál akit majdnem megöltem. Megérdemelné, hogy végezzek vele... de nem most és nem a doki előtt.
~ Légy türelmes Nina. ~ magamra kell szóljak, hogy végre tovább tudjak indulni. Nagyot nyelek ahogy helyet foglalok mert tudom, hogy mi fog következni. Elemezni fogjuk mit és miért tettem. Elveszem a cigit amivel megkínál, hagyom, had gyújtsa meg de minden tagom megfeszül. Még véletlenül sem akarom, hogy megérintsen, bizalom ide vagy oda... ezt ő is tudja. Első alkalommal megpróbált kezet fogni velem mire a falig hátráltam. Nem féltem tőle csak attól, hogy az őrök majd átkarolnak szépen, az ágyamig cipelnek és egy vagy kettő közülük majd elveszi amit akar, mert ilyen is volt köztük. Mindenhol volt.
- Tudja... ma nagyon sokat gondoltam a halálra. – szólaltam meg csöndesen és tudtam, hogy ezzel meglepem... nem, nem a kijelentéssel, ehhez már biztos hozzá volt szokva. Inkább azzal, hogy nem várom meg a kérdezz feleleket, helyette önként vágok egy témába.
- El akarok mondani valamit önnek de nagyon nehéz Dr. Thredson. – haraptam ajkamba miközben nagyot szívtam a cigarettából, majd újra és újra. Nem folytattam... nem tudtam folytatni így csak néztem rá és szívtam a cigit, hogy amint elég majd kérhessek egy újat.

~ Ne mondj nekik semmit. ~
Mindig hallgattam a hangokra.... sosem vezettek tévútra. A nővér a fejemet vizsgálta. Szőke tincseibe vér tapadt, arcomat mocsok és vér színezte sötétre. Ajkaimon beteges mosoly ült. Nem érdekeltek a sérüléseim így nem is figyeltem rá mit beszél. Ez a nővér új lehetett; a többi tudta, hogy úgysem beszélek. Sosem beszéltem. Mivel egy szót sem voltam hajlandó szólni, a nővérke kétségbeesetten hagyott magamra. A bilincsek fogva tartottak és az apáca pontosan tudta – még annak ellenére is, hogy új volt – mibe kerülhet ha kioldja őket. Nem bántottam volna. Őt nem, de azt aki mellettem feküdt pár ággyal... azzal a mocsokkal még nem végeztem. Ha az őrök nem jönnek, az a pedofil állat már halott lenne.
Amint megtudtam, hogy azért került ide mert gyerekeket molesztált, nem is kellett tovább gondolkodnom. A férfi a nappaliból elkóborolt. Egyike volt azoknak akik őrök vagy ápolók nélkül mászkálhattak mert úgy állapították meg, hogy nem veszélyesek a társadalomra. Nos, én az vagyok. Épp ezért tepertem le amint egyedül találtam és mészáros módjára döftem a kést a nyakába. Itt nem lehetettek meg a módszereim ami elkeserített. Semmi pontosság, csak hirtelen, gyors halál. Gyűlöltem... de talán még jobban is jártam azzal, hogy bekerült ide... majd másképp végzek vele. Lassan és fájdalmasan.
Lábaim lóbáltam amikor megérkezett a doki. Egyedül vele beszéltem de az idő alatt, mióta együtt dolgoztunk nem sokat húzott ki belőlem az orvos. Hosszú hetekbe tellett mire a nevemet megtudta... azt is tudta már, hogy zsidó vagyok és megígérte, hogy nem hagyja, hogy Aldren elvigyen magával és elpusztítson. A hangokról még nem tudott sem pedig arról, hogy mennyire élveztem a gyilkolást. Másokkal egyáltalán nem beszéltem még akkor sem ha a doktor erre buzdított. Volt valami Thredsonban amiért úgy éreztem megbízhatok benne... hogy hasonlítunk. A hangok szerint legalábbis, én pedig bíztam a hangokban. Mikor Oliver rámnézett, majd a másik betegre, csak megvontam a vállam. Vállaom a ruha már átázott a vértől; a nővér nem merte összevarrni a sebemet. Kérni akartam egy szál cigarettát de mindkét kezemen bilincs pihent.
- Segítene elszívni egy szál cigit? – kérdeztem csöndesen mintha nem is történt volna semmi különös.