//Bocsi, ez kicsit gyönge lett... //

Hanyagul forgattam meg a szemeimet, már megint kezdődik ez az újabb szánalmas könyörgés, ami tulajdonképpen egyik gyilkost sem szokta sem érdekelni, de pláne nem meghatni. Engem személy szerint csak még inkább fel szokott dühíteni, ugyanis valamiért mégis mindig kizökkent az egyensúlyból, szerettem csöndben gondolkozni, alaposan kitervelni, hogy vajon mit fogok tenni az áldozatommal, aztán amikor ahhoz a bizonyos részhez értünk, nem bántam, ha sikoltozik, könyörög, hiszen akkor már van miért, egyelőre még nincsen, ugyanis még nem döntöttem el, hogy egészen egyszerűen fejbe lövöm vagy szimplán fellógatom, felvágom a nyakán az ereit és egészen egyszerűen kivéreztetem, én pedig egynesen a páholyból nézhetném végig. Hát nem fantasztikus? Mellesleg, nem értettem az egyszerű embereket, mindig csak könyörögnek, holott teljesen értelmetlen, felkellene fogniuk végre, hogy most innen már nincsen kiút, csak a biztos halál.
– Ne, sipítozzál már! Úgyse hallja senki! Ketten vagyunk, plusz a hulla ott – fejemmel abba az irányba bökök, ahol az élettelen test feküdt kiterítve, többnyire már végeztem vele, ugyan nem végeztem túlságosan remek munkát, nem is voltam elégedett magammal, de egynek megteszi... Különben is itt egy másik, remélem már senki sem fog a mai reggelen megzavarni, mert még szeretnék idő előtt megérkezni, ugyanis Miss Williams volt olyan kedves jelezni felém az éjszaka közepén, hogy reggel randevúnk van – milyen szép álom is. Persze, mint ahogy mindig most is csak faggatózni és gyanúsítgatni akar, kotnyeles nőszemély, bosszantó, de bájos. Sajnos nekem is lett egy gyenge pontom, aminek nem örülök különösebben.
– Nem válaszoltál a kérdésre, gyors vagy lassú? Gondolom arra nem vágysz, hogy felvázoljam, melyik miben teljesedik ki – szólalok meg újra, miközben helyet foglalok vele szemben, pontosan akkora távolságra, hogy ha akarna se tudjon megrúgni, persze értelmetlen lenne, de a kétségbeesett emberi elme nevetséges dolgokat képes művelni, őszintén szólva elég nevettető tud lenni. – Még nem döntöttem el, hogy mi lesz veled, ha jó kislány leszel, talán elfelejthetjük egymást, remélhetőleg egy életre – tekintetemet az övébe fúrtam, jelezve, hogy halál komolyan beszélek. Lett volna pár kérdésem felé, feltéve, ha az intézetből jött, elsősorban azt akartam kideríteni, hogy mennyire tiszta elméjű, mert ha az, akkor nem szívesen kockáztattam volna, bár az ilyen helyekre annyira gyakran nem jár rendőrség, esetleg az okból, ha valakit éppen bevisznek és kezelhetetlen eset – oly annyira, hogy a mentősök sem bírnak vele, vagy esetleg egy drogost visznek be, de akkor az is inkább a sittre megy.
– Első kérdésem: az intézetből való vagy? Ha igen, akkor jön is a második kérdés: miért? Ha esetleg mégsem, akkor mi a fészkes fenét keresel itt tündérem ebben az időben? – Egyik kezemmel kicsit hátra nyúlok, majd előveszek egy kisebb kést, svájci bicska, kicsi egyszerű és sok mindenre használható, ha az ember fia gyilkos. – Egy hazugság egy vágás, én mondom nem kellemes érzés, ha az ember elvérzik. – Ennyit ajánlok csak a figyelmébe. – Ja, és nem túl éles a kés, úgyhogy gondolhatod, hogy még jobban fog fájni. Ez nem szúnyogcsípés lesz. – Mosolyodom el, mintha csak arra akarnám ösztönözni, hogy gyerünk mond már, reméltem, hogy el is kezdi, mert akkor is belé vágom, ha nem mukkan meg.

A percek minden mozdulattal egyre hosszabbnak tűntek a kinti fagyos hidegben, ami égetően marta az arcomat, főként, amikor egy-egy erősebb hideg széllökés kegyetlenül söpört végig az erdőn, nem kímélve sem embert, sem pedig az állatokat, akik minden bizonnyal most téli álomra kényszerültek, hogy átaludják ezt az időszakot, amely igazán kíméletlen mindenki számára. Főként azoknak, akiknek nincsen menedékük, hogy elrejtőzzenek a hideg elől.
Én magam is fázósan húzom összébb magamon a ruhámat, amely ugyan szinte teljesen tökéletesen véd a hideg ellen, mégis éreztem néha, ahogy bejut a kabát alá. S hiába fáztam még én is egy kissé, tekintve, hogy a hideget amúgy sem viseltem túl jól soha életemben, mégis éreztem, ahogy ereimben felpezsdül a vér, miután szemet szúrt a ma esti áldozatom. Egy jó ideig nyugodtan követtem, hogy merre is megy, de nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy csak körbe-körbe járkál egy kis területen és halkan dünnyög magában számomra szinte teljesen ismeretlen szavakat, azonban ahogy egyre gyorsabban tette a köröket, egyre hangosabban beszélt, mintha valamilyen rítus előtt állt volna, mintha megakarta volna idézni magát a Sátánt legalább is a diabolus szóból erre tudtam következtetni. Azonban a köröket téve egyre inkább kezdtem elunni magamat, így még egyszer utoljára alaposan leellenőriztem a fegyvert, hogy esetleg nem sülne el vissza felé vagy ilyesmi, majd szokásomhoz híven pontosan céloztam, aminek köszönhetően a ma esti áldozatom egy halk nyögés közepette esett össze – nem beszélve arról, hogy az idegesítő kántálás is abba maradt, aminek én személy szerint csak külön hálát tudtam adni, már kezdett éppen elég idegesítővé válni, főként azért, mert én magam nem különösebben hiszek az ördögben, sem pedig a mindenhatóban.
A szerencsétlen lány még halkan nyöszörgött, mivel nem szándékoztam rögtön megölni, hiszen abban hol is van az élvezet? Hol van abban a móka, ha nem játszadozom el egy kicsit vele? Ha nem hagyom elvérezni? Ha nem szedhetem szét darabjaira miközben szörnyű kínokat él át? Ugyan nem tartottam magam túlságosan mókás fiúnak, humorom alighanem hiányzik, talán soha nem is volt, nyilván már nem is lesz, ám ez nem okoz számomra különösebb lelki nyomást. Közben pedig lecseréltem a kesztyűmet, nem volt szívem bemocskolni a bőrkesztyűt, meg aztán mégis csak orvosi kesztyűben kell az ilyen piszkos munkát végezni. Na meg, tisztában voltam azzal, hogy nyomoznak utánam, mint ahogyan azzal is, ha egy pillanatra is óvatlan vagyok, könnyedén megjárhatom, túlságosan könnyedén, hiszen azaz édes kis nőcske igencsak a nyomomban van, szinte már a sarkamat tapossa. Éppen ezért az utóbbi időben, ha nem is teljesen, de lényegesen nagyobb gonddal válogatom ki a zsákmányaimat, olyanokat, akikhez nem kötődik a nevem – vagy éppen csak úgy véletlenszerűen, hiszen a bennem tomboló vágy ez iránt hatalmasabb, mint az, hogy képes legyek megállni vagy leállítani magamat, mintha egy belső ösztön, egy késztetés hajtana, hogy ezt tegyem. Ezt teszem, mert ezt akarom tenni, mert valóban ez az ami részben célt ad az életemnek és még szórakoztat is.
A földön fekvő lány már rettenetesen vérzett, elegánsan guggoltam le hozzá, miközben felhúztam a kesztyűt, nem hagyhatok nyomot. Visszhangzott a fejemben újra és újra ez a gondolat, így módszereket is változtatnom kell valamilyen szinten, így azt hiszem, most csak finoman felszabdalom, hallanom kell, ahogy fájdalmában sikoltozik. Elcsúfítom ezt az arcot. Agresszívan fordítom az arcát felém, azt akartam, hogy én legyek az utolsó a szánalmas életében, akit lát. Bár meglehet, hogy a hideg miatt előbb megfagy. Különösebben nem érdekel, előveszem az orvosi szikét, majd az arcán lévő puha húsba vágok, rögtön felkiált fájdalmában, mire csak még jobban nyomom a kis eszközt, figyelem, ahogy a vér lecsorog az arcán, káprázatos, főleg a hajnali hidegben, a téli szűz hóban, ahogyan bemocskolja a vörös nedűvel. Gyönyörű. Szívfájdítóan gyönyörű.
Azonban a földön fekvő lány hamar elhallgat, kezeimmel kitapintom a nyakán lévő erét, majd levonom a következtetést, miszerint egészen egyszerűen már amúgy is túl gyenge volt, s a hóban fekve hamar leállt a szíve. Túlságosan hamar.
Csalódottan sóhajtottam fel, nem éltem ki szívem leghőbb óhaját, amely most vezérelt, azonban nem volt időm sokáig panaszkodni, mikor egy ág reccsenését hallottam meg a reccsenést. Sejtettem, hogy nem állat, itt vagyok már egy ideje, egyel sem találkoztam, leszámítva pár hollót, akik idegesítően károgtak, mintha valami vészhírt hoztak volna.
Hallom sietős lépteit, szinte kizárok minden zajt, mintha az erdő csak suttogna, s jelezni akarná, hogy merre induljak, mit keressek, elindulok, amint pedig meglátom a léptek nyomát ördögi vigyor kúszik fel az arcomra. Ha maradt volna, talán megbeszélhettem volna vele, de így sajnos... egyértelmű, hogy mit kell tennem.
Elindulok a nyomok mentén, rövid időn belül pedig egy földön fekvő csajra találok. Micsoda szerencsés este, sóhajtok fel magamban, miközben az egyik fához rángatom, majd szorosan kikötözöm. Komoly szándékomban áll megölni, de lehet hagyom inkább halálra fagyni, majd még eldöntöm.
– Szép jó reggelt, tündérem – mosolyodom el, arcomon halvány gúnnyal, szólalok meg, mikor elkezd ébredezni. Nem verte be annyira a fejét, hogy eszméletlen legyen, de egy kis ideig elbóbiskált, aminek én csak külön örülni tudtam. – Tudod, egész végig azon gondolkoztam, hogy mit tegyek veled, ha felébredsz, ha nem, akkor pedig nagyon megszívtad volna. – Természetesen én egy szóval sem állítom, hogy most nem nézte be de nagyon. – De nem jutottam sokra – egy kissé elhúzom a számat. – Szóval rád hagyom a döntést, miszerint gyors vagy lassú halálod legyen? – A kérdés részben lehet, hogy költői, mert ha sokat tépelődik, akkor én ezer örömmel döntök helyette is, így is tök rendes voltam, hogy hagyok neki némi választási lehetőséget.

Ingerülten fordultam át a másik oldalra, magamban pedig a csillagos eget is lekáromkodva az égről. Az ágy melletti éjjeli szekrényen lévő digitális órára pillantottam, ami még csak hajnali hármat mutatott. Idegesen csaptam az ágy szélébe, a kezem hatalmasat roppant, nem tudtam indulataim okát meg magyarázni, de úgy éreztem, hogy valamit tennem kell, mert a puszta tehetetlenség gondolatától is émelyegni kezdek. Nyúzottan keltem ki az ágyból, majd elvégeztem a szokásos reggeli teendőket, amelyek között szerepelt a zuhanyzás, fogmosás, valamint az ábrázatom rendbe tétele jéghideg vízzel és egy arcpaskolással. Kényelmes ruhába öltöztem, hogy az erdőben kényemre tudjak mozogni, végül is, erre a szmoking sem pedig a farmer nem túl alkalmas, így egy terep színű nadrágnál döntöttem, ami kényelmesen nyúlik, egy bakancsnál, valamint egy hosszú ujjú felsővel. Hallottam hírét, hogy a Dark Haven körüli erdőkben furcsa dolgok járkálnak – pár kattantat leszámítva, meg azokat a furcsa dögöket. Nem tartottam valószínűnek, hogy találkozom akár eggyel is, de a gyilkolási vágyamat le kell vezetnem, még ha csak egy nyulat is kapok el.
Gyorsan felkaptam az egyik sörétes puskát és még egy két eszközt, ami hasznomra lehet – ilyen például egy vékony szike, ami tökéletesen felvágja a húst, volt alkalmam tanulni, hiszen a nevelőanyám végül is kórboncnok mester, így volt időm tőle elsajátítani ezt meg azt...
Immáron hosszas ideje az erdőben ténferegve, kerestem valamilyen zsákmányt, azonban nem láttam egyáltalán semmit és senkit sem, legalább is semmi olyasmit, amíg meg nem láttam egy helyes kis vöröskét az erdőben kóricálni. S nem kellett olyan hosszú ideig győzködni magam, hogy nemet mondjak a késztetésre, végtére is ezért jöttem és különösebben pedig nem is érdekelt, hogy egy olyan mesebeli szörnyet ölök meg vagy esetleg egy dögös kis csajt, persze így elmarad a várva várt jutalom, miszerint kiélem egyéb perverzióimat, amik már csak beteges elmémnek köszönhetőek, lehet hogy őrült vagyok meg minden, de nem vagyok nekrofil, az kellene még csak... Akkor már inkább kötném fel magamat.
Pontosan céloztam, a puska pedig rögtön kilőtte magából a golyót, amit az áldozatba eresztettem. Pontos volt, szinte elsőre össze esett. Kedvem lett volna örömömben felkiáltani, de nem tettem, kényelmes monoton mozdulatokkal sétáltam oda hozzá... Örömmel néztem végig rajta, vékony volt, szinte csontos. Felhúztam a fehér kesztyűt a kezemre, majd megragadtam a karját és hasra fordítottam, a golyó kijött, de nem volt sehol... Mondom én, hogy vékony volt. Visszafordítottam arccal előre. Emlékeztetett egy balettsáncosra. Gyorsan levetkőztettem, majd egy Y vágást ejtettem a felső testén, jelen pillanatban olthatatlan vágyat éreztem arra, hogy kibelezzem és széttrancsírozzam, már ha ebből a csajból ki lehet esetleg szedni valamit... Aztán feldarabolom és tisztességesen elásom, bár lehet itt hagyom a patkányoknak...