Meghitt embervadászatomat – vagy ami az utamba akad, igazából teljesen mindegy – egy hangos sikoly szakította meg. Egy ideig nem igazán foglalkoztam vele, talán egy másik hozzám hasonló szörnyeteg gyilkolja az erre kószálókat talán nem... Különösebben nem is izgat, hogy kivel mi történt, az sem érdekel, ha valaki a közelembe jön és megpróbál eltalálni egy lábszárcsonttal. Nekem van sörétesem, neki csak egy lába, azért nyilván lépéselőnyben vagyok ilyen szempontból, ő maximum annyiból, hogy tudja merre vagyok.
Végül mégis a sikoltozás irányába folytattam a célomat, ugyanis irritált, ha valakit nyúznak – pontosítva, ha valakit úgy nyúznak, hogy nem én teszem. Amikor azonban ez az utóbbi variáció áll fent, az nem tetszik, nem mintha sajnálnám az áldozatot vagy ilyesmi... ugyan már. Szinte jogomnak éreztem, hogy ezen a területen csak én szórakoztassam magam ilyennel. Pedig, ha belegondolunk ez egy olyan hely, ahol a hozzám hasonló őrültek nem szívesen ténferegnek, nem véletlenül: aki ide bekerül, az nem kerül ki. Ezzel pedig én is tisztában vagyok, márpedig én nem vagyok őrült. Hiába tűnök annak, nem vagyok. Csak gyilkos. Az nem egyenlő azzal, hogy őrült vagyok, esetleg annyit jelent, hogy az agyam be van csavarodva és már nem tudok leállni, ami a legfontosabb, hogy nem is akarok. Dark Haven. Hallom a történeteket, látom a helyet, voltam is már bent látogatóban, nem fűlik a fogam egy ilyen helyhez, ezerszer inkább a börtön. Gondolom persze ott is kutyául bánnak az emberrel, de ott... legrosszabb esetben rögtön kivégeznek, vagy valami suttyó alvilági helyre dugják az embert. Szép kilátások. Én tisztában vagyok a helyzetemmel, ha őrült lennék, akkor csak mennék eszetlenül, de én minden lépésemet alaposan kivitelezem.
A patakhoz érve még mindig hallottam a sikoltozást, amint pedig megláttam Kath-et vagy Aprilt – attól függ éppen melyiknek álcázza magát – elő is kaptam a puskát, majd vártam még az a valami, ami elég morbidul nézett ki, egy pillanatra nyugton marad, aztán meghúztam a ravaszt, hangos dörrenéssel sült el, mire a lény oldalra elterült, elmosolyodtam. Elégedett voltam, mint mindig, ettől függetlenül rejtekhelyemről beleeresztettem még egyet, mert nem tűnt innen távolról sem embernek, sem pedig állatnak.
– Nocsak... Kit látnak szemeim? – Lépek elő a rejtekhelyemről, majd nyugodtan lépdelek a lány felé. Ismertem már egy ideje, nem mindig volt ő zakkant, csak megváltoztak az évek, bár nekem a gyogyósabb fele jobban bejött, közelebb állt az én ártatlan lelki világomhoz, mellesleg sokkal mulatságosabb is. – Most éppen melyik vagy? – Kérdezek rá rögtön, mielőtt fölösleges köröket futnánk, ha a kevésbé kedvelt fele, akkor... inkább meg kellett volna hagynom a dögnek, aki emlékeztetett egy óriást pattanásra. Csak elhúztam a számat, majd várakozóan pillantottam a csajra.