*valahol. valamikor. a magánzárkánál.*
az emberek gyakran teszik fel a kérdést; miért is maradtam itt? nem bírják felfogni, mi is vonz eme helyben. pedig olyan egyszerű az ok. engem nem keserít el az a tudat, hogy itt megnyomorított, és elvesztettem azt, aki a legfontosabb volt az életemben. mindezen dolgok előbbre vittek. formálták a jellemem, mert nem úgy tekintettem rájuk, mint egy megtorlásra és menekülésre. nem, én mást fogok megtorolni. nem egy épületnek és a benne folyó ocsmányságoknak kell elszenvedniük az én haragomat. a bosszúm egy emberre koncentrálódik. és ha csak úgy tudok erre megfelelően felkészülni, hogy itt sínylődök még pár évet, akkor- nekem elhihetitek- dalolva megteszem. hiszen pár év még nem a világ vége, és amúgy is itt töltöttem tizennégy évet. ha azt túléltem, ezt is túlfogom. mindegy az, milyen alantas munkát kell elvégeznem.
ez a munka is pontosan ilyen. magánzárkába száműznek takarót cserélni. nem éppen a legkeresettebb állás, én azt mondom. mennék én máshova, csak hova. máshol nemigen kapnék munkát. jó nekem itt is.
attól, hogy még nem készült rám támadni, nem árt az óvatosság. aki magánzárkába kerül, azt nem véletlenül utalják be ide. fintorgok.
- sosem lehet azt tudni- válaszolok neki, és felveszem a tiszta ágyneműket.
az ágyához lépek, és komótosan lehúzom a régit, hogy helyet kapjon az új. vajon még hányszor kell ezt eljátszanom? addig amíg békére nem lelek? az biztos, hogy nem mostanában fog bekövetkezni.
- sajnos volt, hogy már próbálkoztak vele- húzom el a számat.- de azt még elöljáróban elmondanám, hogy miután rám ugrottak az orvosiban kötöttek ki.
komolyan, velem ne szórakozzanak. rosszul viselem, ha azt hiszik, legyőzhetnek. lecserélem a párnáját is.
- szóval azt tanácsolom, hogy ne próbálkozz- fordulok felé. nem tűnik túlzottan veszedelmesnek. vajon miért került ide?

*valahol. valamikor. a magánzárkánál.*
hát sosem szakadok el én ettől az intézettől? életemből tizennégy évet erre a helyre áldoztam. felemelkedtem, ki tudtam törni. többé nem vagyok beteg, nem szorulok kezelésre. a kezelések... ők tettek erősebbé, a fájdalom könyörtelenebbé. már nem riad vissza semmitől. bosszú! ordítják a zsigereim. én csak nyugtatom őket, hamarosan. hamarosan bekövetkezik az, amit elrendelt a sors. nem lesz több játszma. mindent fel teszek egy lapra, és cselekedni fogok. ha kell, a föld alól is előkerítem az életem tönkre tevőjét. nem lesz kegyelem, és bűnhődni fog. görcsösen markolom a párnákat, majd' széttépem őket. nem tehetek róla, a dühöm túl régóta emészt.
megelégszek a munkámmal, de tudom, magasabbra is juthattam volna. ha nincs az az este, ha nincs Marie, ha nem hagyom magamat rábeszélni... mennyi ha! visszamenni a múltba, de felemelő lehetőség. megváltoztatni azt, amit elhibáztunk. ez sosem fog megadatni nekem. ha újraírni nem is, kitörölni a hibát tudom. képes vagyok rá. az egyetlen, amit szeretettem... azt is ő miatta ragadták el a bűnök. miatta, miatta van minden. bűnhődnie kell! és Isten lássa az én lelkemet, meg fogom büntetni. hm, tetszik ez a szó. büntetés. bűn, amit elkövetett, és bűnhődni fog. bűn és bűnhődés. most már értem az árnyalatokat.
számtalan ajtó mellett haladok el. ismerősek. mindegyikből apró kotorászó hangok szűrődnek ki. a szobák sűrűn egymásra tevődnek. ahogy haladok előre, úgy ritkulnak. a hangok el halnak, a fények hol kialszanak, hol gyéren bevilágítják a folyosót. én pedig csak megyek töretlenül előre, kezemben az új huzatú ágyneművel és gyógyszerekkel. a magánzárkás embereket általában én kapom. egykor én is gyakori vendég voltam ezekben a cellákban, jól emlékszem rá.
a kulcsot belehelyezem a lyukba, elfordítom. magabiztosan belépek. ha le akar támadni, kétszeresen meg kell gondolnia. sajnálom, bárki is legyen ebben a zárkában. tudom, milyen a magány, az elszigeteltség. körbenézek a szobán, semmit sem változott. tizennégy év, és még mindig ugyanolyan. leteszem az asztalkára a gyógyszereket, kötszereket. az asztal lába mellé leejtem az ágyneműket. kulcsra zárom az ajtót, még se lenne jó, ha kiszökne. majd az egyik falhoz lépek. ismerős karcok. még én véstem őket.
R...I...P...
igen, ezek határozottan az én kezem nyomai. büszke is vagyok rájuk. kedves, kedves emlékek. mindez bosszúért kiált! de előbb a kötelességem, a munkám. körbenézek, keresem a pácienst. meg kell vizsgálnom, az esetleges sebeit kezelnem és áthúzni az ágyneműjét. nem tudom, miért van itt, vagy, ki ő. engem az ilyen részletek már rég nem érdekelnek. egy lesz csak a sok név közül, elveszik az arcok tömegében.
- a nővér vagyok- jelentem ki a nyilvánvalót.- azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy- e. vannak- e sérüléseid. valamint át kellene húznom az ágyneműdet. megköszönném, ha az ittlétem alatt nem próbálnál meg leütni, megrúgni, leköpni és hátba támadni.