Amikor ma reggel felébredtem, tudtam, hogy ez az én napom. Hosszú idő után végre megint én irányítok. Rühellem, hogy annak a kis hitbuzgó Szerénkének a testébe zárva kell rohadnom nap nap után. Pedig jó testünk van. Nem vagyunk bányarém és ezzel kurvasokat elérhetnék, ha nem kérvényezett volna magának (így sajnálatos módon nekem is) muszájkabátkát. Ráadásul ez egy lepratelep. Persze itt is el lehet szórakozni egy ideig, ha van mersze az embernek hozzá.Tami-baba persze mindig jól viselkedik; meghúzza magát, mintha nem is létezne. Szánalmasan unalmas egy teremtmény... folyton az embertelenül ostoba hitére hivatkozva viselkedik úgy, mint egy kis rusnya béka, aki csak azért van még életben, mert még egy vaksi gólyának se kell vacsorára.

Annak ellenére, hogy minden porcikám tiltakozik ellene, mégis Tamira viselkedését utánoztam egész nap. Az ápolóknak semmi sem tűnt fel, de ez nem csak az én bámulatos színészi képességeimnek köszönhető. Annak is, hogy itt magasról tesznek a betegekre. Legalábbis a legtöbben. És amint megismerkedünk közelebbről a kivételesekkel, azt kívánjuk, bár ők is követnék a többség példáját.

Ezért is kell eltűnnöm innen a búsba. Semmi kedvem hozzá, hogy begyógyszerezve, nyálcsorgatva nézzem a társalgó penészlő falait egész nap. Akkor inkább a halál. De azt még csak nem is remélem, hogy ez ma fog megtörténni. Egyelőre felfedezek, keresgélek, körbejárok. A francba már! Az a kibaszott Willy Fogg 80 nap alatt még a Földet is megkerülte, én meg még ezt a kurva épületet sem ismerem.

Komótosan sétáltam végig a folyosón, egyenesen a mosdók irányába. Talán onnan lenne esélyem kilógni az épületből. Azután már csak boldogulnék valahogy. Még akkor is meg fogom próbálni, ha rohadt kis pók módjára kell a falakon lekúsznom. Én nem fogok itt megrohadni, csak azért, mert Szerénkének túl szűk a teste, hogy megossza velem. Oké-oké, én sem rajongok az osztozkodásért, de a lehetőségekből kell gazdálkodni. Ez van, ebből kell kihozni valamit.

A mosdóban csak egy fura kiscsaj volt, mikor beléptem. Úgy nézett ki, mint aki durva lsd-szárnyakon lebeg. A pupillái akkorák voltak, hogy nem tudtam megállapítani, milyen színű lehet a szeme, a kezei pedig enyhén remegtek. Épp beszélt egy láthatatlan valakihez, akit megpróbált arról meggyőzni, hogy a sárga színt hallja, nem pedig a vihar közeledtét (na ez már tényleg beteg). Amikor finoman és udvariasan megkértem, hogy hagyja el a mosdót (húzz a francba, te kis nyomi drogos, vagy beköplek a Sátánbanyának), azt válaszolta, hogy addig nem mehet sehová, míg meg nem ízleli a sárgát, mely már olyan közel jár, hogy hallani lehet a zúgását. Szívesen belenyomtam volna a képét a vécékagylóba, hogy megízlelje a sárgát, ha már annyira vágyott rá, de most nem volt időm szórakozni. Jude említése persze végül még az ő kis szétcsapdosott tudatára is a megfelelő hatással volt, úgyhogy végül csak lelépett.

Körbenéztem a helyiségben és rögvest megakadt a szemem egy magasan lévő kisebb ablakon. Be volt rácsozva az is, mint minden más rohadt ablak és ajtó, de mintha ott nem lett volna olyan erős a védelem. Mivel én kurvaalacsony vagyok, az ablak meg magasan van, muszáj volt felmásznom valahogy. a mosdókagylóról az egyik fűtéscsőre kapaszkodtam át és megrángattam az ablak rácsait. Nem akartak engedni, de persze nem is reméltem, hogy egyből szerencsém lesz. Na de azt sem, hogy én fogom elbaszni a dolgot. A ráccsal persze nem lettem előrébb, mikor hirtelen lecsúszott a lábam a csőről, cserében viszont sikeresen felnyaltam a rohadtmocskos csempepadlót egy embernyi területen. Az, hogy megütöttem magam, csak egy dolog. Sikítottam is, meg biztosan más zajokat is kreáltam, de arra azért nem számítottam, hogy még a padlón fogok feküdni, mikor rám találnak. Az első gondolatom Repülős Gizi volt, mikor kinyílt a mosdó ajtaja. Talán csak visszajött még egy adag lebegésért. Azt sem tudtam, hogy fogok felkelni a padlóról, azt viszont tudtam, ha Gizi az, ezúttal tényleg megkóstoltatom a sárgát vele...

* * *