My Buddy Anthony

To; Dr. Connor Hayes

Utálom a rendelőket, az orvosi szobákat, a műtőket, a csupasz, fehér kórtermeket, de még az egyszerűgyógyszertárat is. Utálom a klórszagot, a mániákus tisztaság, és a betegség szagát. Utálom ezt a helyet, az ápolókat, az orvosokat. És jelenleg azt utálom a legjobban, hogy itt kell lennem, hogy ide kellett jönnöm. Már az ajtó előtt éreztem, hogy nem kéne ide belépni, de mégis sikerült. Vesztettem. Vesztettem a saját akaratom, és az utasítás ellen, melyet belém sulykoltak. Ez nem jó jel, nagyon nem, mert könnyen megtörhetnek végleg, egy papucsot, egy hű, szófogadó kutyát kreálhatnak belőlem. Nem hagyhatom, küzdenem kell, megvívnom a csatát, a harcot az egész ellen, hogy nyerhessek, hogy ne legyek kudarc önmagam számára.
Szusszantam egy nagyot, egy hangosat. Magam elé meredtem csak, kezem még mindig a kilincsen pihent, még ha még mindig azon vitatkoznék magammal, jó-e itt nekem. Sehogy sem jó, és nem is gondolom a szó szoros értelmében. Menni, vagy nem menni, ez itt a kérdés. Menni, vagy maradni. Eltűnni addig, míg ki nem szúr, míg menthető a helyzet. Ez már nem sok idő, ketyeg az óra. Okos voltam, hangos voltam, és elhamarkodott. Szórakozni akartam, de másfele kellene most lennem. Talán be kellene cserkésznem valakit, követni, hátha rá figyelve bújhatok meg, juthatok kicsit kijjebb, és nyerhetek szabadságot. Persze tudom, hogy újabb kudarc lenne, már próbáltam, megmosolyogták a dolgot, mint az óvó nénik, és visszatereltek a helyes sarokba. Ez a börtönöm, a valódi rácsok helyett, a valódi büntetés helyett, amit az idióta zsaruk nélkül tuti megérdemeltem volna. Villamosszékes, akasztást, mindent. Mérlegelhető, melyik jobb, melyik egyszerűbb választás, út, temető. Menni kéne, menni tovább. Folyton csak menni, és menni. Mint nemrég, mint a régi szép pillanatokban. Menni..
Aztán már mindegy, már késő. Itt van, bent van, és már tudja, hogy idetévedtem, már tud rólam. Hibáztam, ha nem szólalok meg, több esélyem akad. Folyton csak ha.. mindig, és elég belőle. Felszegem a fejem, nagyot szusszanok ismét, és kissé eltorzul az arcom, mintha haraggal teli lennék. Kiszúrom, rápillantok, és méregetem, mint néni a hentes pultban a marhacsülköt. Nézem, vizslatom, és nem tudom hova helyezni. Nem olyan, mint az átlagos doktor, az unalmas, agyament doktorok, akikre asszociál az ember. Egymást néztük, egy ideig meg sem mozdultam, nem mozogtam. Mintha szoborrá váltam volna, holott nem. Végül észhez térve pislantottam párat a székre, húztam ki magam, ajkamba harapva indultam meg a szék felé, bámultam először a kézre, melyet felém nyújtott. Magam sebes, agyonkapart kezemet nyújtottam felé, fogtam egy rövid pillanatig a gesztus kedvéért kezet, és leültem. Végre le. Lábaimat kényelmesen pihentettem a padlón, nem zavart a cipő hiánya, nem zavart a hideg, semmi sem. De még mindig csak figyeltem, hallgattam, ahogyan a nevét ejtette kifelé.
- Doki. Pocsék a névmemóriám. – böktem ki végül kiszáradt torokkal, és nyeltem egyet. Nemigen tetszett, hogy bámult, de nem foglalkoztam vele. Körbetekintettem, felmértem a terepet hova kerültem, milyen kép, milyen közeg fogad. Utálom, utálom, mert tudom miért kell itt lennem, és hogy hol az az itt. Gyűlölöm. Kérdésére elsőre nem is reagáltam, ugyanúgy nézelődtem, mintha ez egy kirándulás, egy múzeum lenne. Csak pillanatokkal, sok, pici pillanattal később fordítottam vissza arcomat felé, bámultam a szemeibe, kifejezéstelen arccal, amire végül lassan egy apró, torz vigyor kúszott. Apró, és beteges. Mint én?
- Idehoztak, mert pöcsök. Hogy mit? – kérdeztem vissza, miközben térdemen pihenő ujjaim a nadrág feszlett anyagával játszadoztak. – Hogy miért. Jó kérdés, ők akarják. Félnek tőlem, rettegnek, mert én nem csak ölök. Én csak megkóstolom, amit megkívánok. Sokat kívántam, túl sokat, és feltűnt nekik, így ide dugtak, hogy ne legyen gond. Megettem a volt barátnőm egy részét.. és még sokakét.. – csendesedtem el, félrebillent fejjel, és még mindig játszadozó ujjakkal tekintettem rá. Figyeltem, vártam, mit hoz ki belőle a válasz, mit érek el ezzel. Elhiszi, vagy sem, nem tudom, de ez az igaz, a tömör, való, és sötét igaz.. vérrel, és egyebekkel tarkítva.

To; Dr. Connor Hayes

Sokadik nap, sokadik gondolat, hogy inkább felszögelem magam a falra, vagy valaki mást szögelek oda, de jó erősen, és végignézem, ahogy kivérzik. Ó igen, kezdi mardosni az őrület az agyamat, kaparja, szaggatja, tépi, és marja a még ép elmém részét. Megtörnek, meg fognak törni ha így bezárnak, ha így nem engednek utamra. Lefognak, ha menni akarok, leszíjaznak, ha menekülnék. Meg akarom őket ölni, kínszenvedést akarok nekik okozni, mindegy milyen módszerrel, de azt akarom. Megtettem párszor, odakaptam, csapkodtam, ütöttem, de erősek voltak, sokan voltak, visszafogtak. Nem jönnek egyedül, már nem mernek. Gyáva kutyák mind, csak a szájuk nagy, istennek hiszik magukat, és, hogy ők bármit megtehetnek. De én, én megmutatom nekik, hogy senkik, hogy ellenem nem érnek semmit, és jobb, ha nem rajtam gyakorolják a hatalmukat. Foggal, körömmel harcolok az elnyomás ellen, lázadok, üvöltök ha kell, nem rettenek meg egytől sem. Bőszen mutatom az őrület, a dilikór jeleit, és nekik csak ez számít, ez a céljuk, hogy legyengítsenek. Sosem fogok kijutni, mert nem engednek, amibe még a halálom órájában sem fogok beletörődni, sose..
Azt mondják, hogy nem vagyok jól, hogy beteg vagyok. Egy ideje magam sem éreztem biztosnak, de most egészen jól voltam. Nem csodálom, amilyen moslékot belém tömnek, még szerencse, hogy nem dobtam fel a talpam. Szíjaimtól megfosztva ücsörgök az ágyon, állok fel végül, és köröket járok a szobában, körbe körbe, meg nem állva. Ujjaimon lassan nem volt hely, hol nem lett volna seb, ahova nem téptem volna bele. Elvonás. Ó, mert függőség az van, és mert elkényelmesedtem, szabad voltam, és megint azt akartam. Végigkaparva a falon, megálltam végül, és az ajtó irányába bámultam. Lassan tudatosult bennem, hogy mennem kell, jelenésem van. Menni kell, mert vár a doktor. Gyűlölöm őt is, de azt mondják jobb ha megyek, muszáj mennem. Nagyot szusszanva görnyedtem előre, lógattam a kezeimet, mintha leeresztettem volna, és így meditáltam vagy percekig. Mintha kiengedtem volna magamból azt, ami kaparta az elmémet. De nem, csak szimplán nem akartam semmi mást, végül pedig, a tehetetlenség, és az orra esés ellen küzdve egyenesedtem ki. Megindultam kifelé, elindultam a kisebb vég felé, meneteltem csendben. Most érdekes mód senki nem tartott vissza, szögezett az ágyhoz, vagy parancsolt vissza. Talpaim alatt éreztem a hideg követ, ahogyan végigcsoszogtam szokásomhoz híven a folyosón, és kerestem az ajtót. Ujjbegyeim a falon szánkáztak végig, fülemben egy rég hallott muzsika csengett, melynek ütemére ingattam a fejem. Lassan haladtam, ráérősen, nem érdekelt az idő, nem érdekelt, ha vár. Már ezzel is csak ideget húzok, csak magam alatt vágom a fát, de vállalom, szórakozni akarok. Már előre vigyor húzódott arcomra, már előre örültem magamban, szórakoztam, de benne volt a pakliban, hogy feleslegesen. Mert hát, ki tudja, hogy akihez igyekszem, annak mennyire ép elméje vár, mennyire bomlott, és mennyire fogadja be a mocskot, amit leborítok elé. Nem érdekel, semmilyen szadizmus nem érdekel, csak legyek túl rajta, próbálhassam tovább a szökést, a menekülést innen. Ó igen, nem tettem le még róla, nem akarok letenni, és változtatni ezen. Ki fogok jutni akkor is, meglátják, csak még nem tudom a módját. Még.
Megtorpanok. Megérkeztem, elértem a célt. Cél a fenéket, de most hívjuk annak. Ujjaimmal végigsimít a névtáblán, figyelem a nevet, a betűket, mielőtt betérnék. A muzsika elhallgatott, nem szól már sehol, nem mozdul a fejem. A névtábláról a kilincsre siklik kezem, lenyomom azt, és már surranok is befelé. Megérkeztem, itt vagyok. Vajon várt már, vagy nem tudja, hogy érkezem?
- Hahó.. hahó, hahóóó.. – lépkedem beljebb, ujjaimat tördelve újfent, és félrebillent fejjel várok valami reakciót arra, hogy egyáltalán él-e itt valaki, vagy zsákutcába tévedtem. Hahó, hahóó..