Kimérten hallgattam végig Kit Walker ostoba fecsegését, azonban alig két perc rövid csönd után becsuktam magam mögött az ajtót, s jelezvén, hogy magunkra hagyhat, bólintottam a kint leselkedő Frank-nek.
- Nem, Mr. Walker - nyeltem egyet. - Dr. Oliver Thredson vagyok. A törvényszék rendelt ki maga mellé. Azért jöttem, hogy diagnosztizáljam Önt - hagytam félbe a mondatot, miközben a rozoga asztalra tettem a nehéz hangrögzítőt. Alaposan körülnéztem: a szobában számomra visszataszító körülmények uralkodtak. A sarokban lévő rozoga, magányos székért nyúltam, s helyet foglaltam rajta. - Szólíthatom Kit-nek?
A magammal cipelt magnetofonnak fontos szerepet kölcsönöztem a mai napra. Véleményem szerint, egy megfelelő terápiás kezeléssel nem csak, hogy fényt tudunk deríteni rá, hanem talán még kezelni is tudjuk Kit problémáját. Csupán egy megértő félre van szüksége; olyanra, aki egy apró szisszenés nélkül képes végighallgatni a férfi meséjét, olyanra, aki megpróbálja megérteni és, hogy Kit szavaival éljek, kielemezni azt, olyanra, aki át tudja érezni a helyzetet, olyanra, mint én.
- Nos, Kit - kezdtem bele halkan, békésen. - A rendőrök szerint azt állítod, hogy idegen lények ragadták el a feleségedet. Igaz ez? - A válasz egyértelmű, de Kit számára még láthatatlan, nem tiszta. A hallucináció az akut mentális zavar egyik fő tünete, így az általa leírt lényekkel való találkozása egyáltalán nem lep meg, sőt, az volna különös, ha nem beszélne irreális dolgokról. Ahogy végig nézek a fiatal férfi arcán, az örömérzet teljes hiányát vélem felfedezni; szívverése szaporább a megszokottnál, s ha jól tudom a felesége ... eltűnése után Kit előszeretettel nyúlt az alkoholhoz.
- Milyen az étvágyad? - Jegyzetelés közben, időnként felpillantottam rá, ezzel biztosítva őt arról, hogy nem csak fél füllel figyelek rá. Szórakoztató, hogy mintha az valóban megtörtént volna, teljesen beleéli magát az elképzelt, kitalált mesébe. Kit Walker két tűz közé került: -, ha úgy ítélem meg, hogy épelméjű, több, mint valószínű, hogy villamosszékbe ültetik, kivégzik, viszont, ha az általam felállított diagnózisban az fog állni, hogy a férfi a mentális zavaraiból kifolyólag képtelen a bíróság elé állni, az élete hátralévő részét itt, ezen a pöcegödörnek sem nevezhető helyen fogja leélni. A probléma csak az, hogy Kit Walker-t sem őrültnek, sem elvetemültnek nem tartom. Szerény véleményem szerint, a becsmérlő társadalom mindig is ítélkezett, és az elkövetkezendő években is azt fogja tenni. Primitíven ugyan, de bűnbakot próbál találni. Kit Walker pedig, a sok hozzá hasonló, félig-meddig ártatlan elítélthez hasonlóan, csupán rosszkor volt rossz helyen. Az imént lejegyzett tünetek és lehetséges kiváltó okok alapján arra következtetek, hogy Kit elméje próbál harcolni az igazság ellen. Mindannyian harcolunk. Némelyikünk a magányt, a Gonoszt, mások pedig a fájdalmas igazságot próbálják legyőzni. Kit az utóbbi kategóriába tartozik, és úgy vélem, ezt az ésszerűtlen, nevetséges fantazmagóriát önvédelemből, teljesen reflexszerűen találta ki. Az igazság az, hogy az általam diagnosztizált probléma miatt, a férfit nem tartom bűnösnek, és akár hazudni is hajlandó vagyok, de csak egy feltétellel. Ironikus, mégis briliáns. Ahhoz, hogy ne tűnjek teljesen szabad szelleműnek és az elkövetkezendő időkben a kegyelmességre hivatkozva a betegek se tapadjanak rám, egy újszerű, a hagyományostól teljesen eltérő terápiát fogok használni. S az asztalon heverő magnetofont épp ezért hoztam magammal.
- Nézd, Kit - biccentettem a hangrögzítő felé. - Azt szeretném, ha szembenéznél azzal, amit tettél - tettem pontot a mondat végére, majd íriszeimet Kit-re szögeztem. Minden egyes kimondott szó, minden egyes mozdulatt elősegíti azt, hogy Kit Walker megbízzon bennem. S míg én látszólag a munkámat végzem, ő a terápia útján egyenesen a vesztébe rohan. Hogy miért teszem mindezt? A válaszom egyszerű, és magától értetődő: miért ne? Végtére is, ha már épp engem rendeltek ki mellé, legalább végezzem rendesen a munkámat, nem beszélve az esetleges - véleményem szerint mégis lehetetlen - lebukásról. Az, ahogyan a hamis és a valódi közel került egymáshoz, egyszerre lenyűgöző és meghökkentően veszélyes is. Emellett, arról sem szabad megfeledkeznem, hogy a minap végre rátaláltam az igazira, az egyetlen nőre, aki mindez idáig képes volt megdobogtatni a mellkasom alatt heverő, halottnak vélt tömlőt. Egyelőre nem kockáztathatok, s inkább Kit kerüljön rács mögé, mint én. Elvégre, alig találtam rá, nem okozhatok máris csalódást neki - az anyámnak.

A látszat csal. Az élő, szuszogó, kétszínűen mosolygó példa pedig én vagyok rá. Kit Walker-t úgy nyelte el a magam mögött hagyott mocsok, mint az ingovány az arra tévedő őzeket. A csalóka látszat miatt tartja most fogva az amúgy teljesen ártatlan, talán kissé zavarodott elméjű férfit az a nyirkos szoba, ahová jelen pillanatban tartok. S ezt a látszatot, ezt a tébolyt fenn kell tartani; manapság az emberek sokkal elfogultabbak, mint az ipari forradalom előtt - manapság az emberek a Biblia helyett újságot olvasnak, a színdarab helyett a rádiót bámulják, és bármit elhisznek, amit e kettő egyvelege állít, vagy épp tudósít. Tehát magyaráznom se kell, hogy - akaratlanul ugyan, de - Kit Walker miért keveredik egyre nagyobb gyanúba. A felesége fekete, a házasságuk illegális, ráadásul a férfi szentül esküszik, hogy az idegenek a házában jártak, s magukkal vitték Alma-t: normális ember nem hiszi el ezt a nevetséges mesét, habár a gyilkosságokra vonatkozó részekkel kapcsolatban a férfi nem füllent, nem-nem ..., Kit Walker ezen a téren legalább annyira ártatlan, mint a ma született bárány, de épp annyira ostoba is. Ahelyett, hogy csöndben maradna, inkább foggal s körömmel harcol az igazáért, ezzel egyre mélyebbre sodorva magát. Végtére is, a látszat ellenére, Kit helyzete egyáltalán nem hat meg, de be kell vallnom, kissé zavar, hogy a meggondolatlan kijelentéseivel és viselkedésével úgymond megszentségteleníti Bloody Face nevét; mellesleg, ezek a hitvány, semmirekellő rendőrök sorozatgyilkosnak állították be őt, holott halvány sejtésük sincs, hogy miért és miért pont így gyilkolok. A kiváltó ok a magány, s voltaképpen nem is az ölési vágy hajt: csak egy anyára van szükségem. Az, hogy valamilyen különös, számomra még mindig megmagyarázhatatlan oknál fogva folyton halállal ér véget az adott történet, nem az én hibám. Azok a nők, kikért áhítozom, s kiknek érintése többet ér, mint a hírnév, mindig megpróbálnak elhagyni. S kinek köszönhetik azt, hogy utána lámpaként végzik? A válasz: Abigail Nővér, aki ha akkor nem szalad el, Bloody Face-szel ellentétben, azok a nők még mindig élnének.
Bloody Face újjá fog születni; elszántabb lesz, és a düh helyett az ép eszére fog hallgatni. A minap, a Lana-val való társalgásom után döbbentem rá, hogy mennyire csintalan gyerek voltam. Mégis melyik anya vágyik egy gyilkos fiúra? Semelyik. S mivel minden egyes porcikám azt súgja, hogy Lana Winters az igazi, az egyetlen és mézédes, a hibátlan és szerető anya számomra, a teste helyett szép lassan elnyerem a szeretetét. S, ha kell, napestig fogok mászkálni a Briarcliff gennyében, de Istenemre esküszöm, hogy kiszabadítom őt innen; kiszabadítom, hazaviszem, és soha többé nem engedem el. Viszont, mielőtt mindezt véghez vinném, rács mögé kell juttatnom Bloody Face-t. Irónikus, ugyanakkor lehangoló is.
Az ajtaja elé érve egy másodperc erejéig megtorpanok; valóban egy pillanat az egész, hisz csak az arckifejezésemen próbálok javítani, hogy ismét a megfelelő látszatot keltsem. Jobb kezemben egy hangrögzítő pihen, míg a bal lassan felemelkedik, s bekopog az ajtón.
- Kit? - Húzom el a nevét halkan, miközben Frank a zsebébe nyúl, és serényen keresgélni kezdi a megfelelő kulcsot. A forgatókönyv tökéletes, már csak Kit makacsságát kell legyőznöm. S, hogy miért van szükség erre? A látszat kedvéért.