Teljes Név: Caleb Adam Bristol

BECENÉV: Caleb, azoknak akik ismernek mindenki másnak "hé te ott!"

KOR: 18, azaz tizennyolc

SZÜLETÉSI IDŐ: 1994.07.15

SZÜLETÉSI HELY: Anglia - Portishead

CSOPORT: Őrült

PLAY BY: Xavier Samuel

Nem vagyok őrült! Mondja minden őrült...
Alapvetően én egy igazán jó humorú, viccelődő, vagány gyerek vagyok. A probléma itta betegségem amit cipának hívnak, vagy ha nagyon okosnak akarok tűnni akkor azt mondom "veleszületett fájdalomérzéktelenség anhidrózissal". Tehát születésemtől fogva nem érzek semmiféle fájdalmat, továbbá nem tudok különbséget tenni jéghideg és tűzforró között sem. An anhidrózis pedig csupán annyit tesz, hogy egy húzós kosáredzés után amikor mindenki elrohan zuhanyozni én még csak pólót sem cserélek, ugyanis nem izzadok. Innen kezdődtek aztán a gondok. Olyan 14 éves koromban kezdtem kifordulni magamból. Mániákusan sérüléseket akartam magamnak okozni, felelőtlen lettem, és könnyelmű hiszen nekem úgy sem fáj semmi. Később elszemtelenedtem, még később pedig még bunkóssággal megvádoltak. A kiszámíthatatlanság lett a védjegyem. A humorom megmaradt szerencsére vagy éppen nem, és zárkózott sem lettem. Éppen ellenkezőleg, hangosság, zaj és ricsaj jellemez hiszen folyton valami bajt okozok... legtöbbször magamnak.

Tömören és röviden: a sebezhetetlen szőke herceg! 185 cm-re nőttem, és szőke hajamhoz, nem... nem kék hanem barna szem társul. Vékonyabb alkat vagyok, viszont szálkásan izmos ami eddig azért bejött minden nőneműnek. A tekintetem pillanatok alatt változhat a kedvestől a hideg fagyos, akár ellenségesig. Ha nevetek az egész arcom nevet velem, de bármikor megmerevedhetnek a vonásaim. A cipának köszönhetően nem meglepő ha itt ott kisebb és nagyobb sebek, vágások, és kék lila foltok vannak a testem legkülönbözőbb részein és van olyan amiről még én sem tudok.

Mindenki a nappaliban van. Karácsony, hó nélkül. Apa késik mint mindig, mindenki itt van már csak ő nem. Anya azt mondta maradjak itt amíg Doris néninek megmutatja a vendégszobát. Olyan unalmasak ezek a karácsonyi vacsorák. Nem lehetek hangos, nem kérdezhetek semmit, vigyázni kell a terítőre, a tányérokra, hogy ne hozzuk be a sarat... Idén még az unokatestvéreim sem jöttek át. A konyhában ülök, ahogy anya mondta, de iszonyúan unom magam. Kintről heves kanálcsörömpölés hallatszik. Egy villával kezdek el játszani. Először csak az asztal kemény lapját ütögetem, és élvezem ahogy koppan. Aztán magamhoz húzom és megszúrom vele az ujjbegyemet. Semmi... Bele nyomom még jobban, s közelebb hajolok mint az orvos a műtőn fekvő beteg fölé. Pici lyuk lesz az ujjamon, de mikor hozzá ért semmit nem éreztem. Megpróbálom a tenyeremen. Négy apró mélyedés marad a tenyerem közepén. De egyáltalán nem fájt! Elmosolyodom. Úgy látszik sérthetetlen vagyok, mint a szuperhősök! Még erősebben belenyomom, s várom mikor hasít belém a fájdalom. Még csiklandozást sem érzek! Széles vigyor jelenik meg az arcomon. Megmarkolom a villát és erőből döfködni kezdem a tenyerem, közeben felnevetek mert még akkor sem fáj mikor a fém felsérti a bőrt s vár kezd folydogálni a kezemen. A következő szúrásnál a villa ágai beleállnak a húsba. Mint akit megbabonáztak ülök, és nézem az átszúrt kezemet.
- Mama! - kiáltok, s leugrom a székről átszúrt kezem magam elé tartom büszkén mosolyogva. Gyorsan totyogok ki a nappaliba de nem bírok addig várni már az előszobából kiabálok. - Nézd mama! Nem fáj! - lóbálom meg a kézfejem amiben benne áll a villa, négy ágával, s  pirosló vér csöpög a parkettára. Az összes kanál egyszerre esik a tányérokba. Anya éppen akkor ér le az emeletről, rémületében sikoltozni kezd. Két férfi ugrik fel az asztaltól és siet azonnal hozzám. A vigyorom lehervad.
- Ne féljetek! - emelem fel a másik kezemet is, de akkor már anya felkapott az ölébe. őrült zsivaj támad, mindenki körém gyűlt. Nincs is elég helyem, hogy megmutassam mit csináltam.
- Nem fáj! Mert szuperhős vagyok! Mama nem fáj! - senki se hallgat meg. Hamar mérges leszek anyára amiért nem engedi, hogy megmutassam. Nyílik az ajtó, a vendégek még mindig tolonganak utánunk, mindenki engem kérdezget és anyához beszélnek. Apa pont akkor állt be a feljáróra amikor mi kilépünk. Integetni kezdek a villás kezemmel és odakiabálok neki.
- Nézd papa! Sebezhetetlen vagyok! Nézd, nem fáj! - apa mintha megfagyna, egy pillanatig néz rá, én még mindig nevetek és integetek neki ahogy anya levisz, aztán odaugrik hozzám és megint össze vissza hadar mindenki...


- Ott van kapd el! - hallottam a hahotázó kiáltásokat magam mögött. A táska lifegett a hátamon ahogy rohantam a járda szélén. Még két sarok van a házunkig. Nem fogok oda érni. Az egyik nekem jön hátulról. Arccal előre esek az aszfaltra. A kezem lehorzsolom, de nem érzem csak látom a nagy vörös foltokat a tenyeremen.
- Megvagy te kis puhány! - magasodik felém mind a három. Talpra szökkenek. - Én nem vagyok puhány! - ordítom a képébe közelről, mire a srác megszeppenve lép hátra. Egy másik lök meg hátulról nevetve. - Mégis fel vagy mentve tesi alól! És semmit nem csinálhatsz! - mindhárman felröhögnek. Az arcom pirosra vált a dühtől. - Fogd be a pofád! - elrugaszkodom a földről, hogy minél nagyobb lendülettel essek neki. Beverem a képét, még ha nagyobb is nálam. Ökölbe szorítom a kezem és úgy mosok be kettőt. Hiába, hogy kemény csontok ütköznek én semmit sem érzek és ez csak lendít a bosszúvágyamon. A másik kettő végül feleszmél és leráncigálnak a társukról. Meglendül egy láb. Aztán még egy. A harc végén mint a kámfor eltűnnek a gyáva nyulak. Csak csapatban ilyen nagy legények. Így is bevertem az egyiknek. Rápillantok a kezemre. Két ujjaim nagyon csúnyán néz ki. Mintha nem jól állnának, és az egyik lila színt öltött. Anya nem fog örülni. Vékony vércsík fut le a szám szélén. Most már biztos, hogy anya kiborul. Hazaballagok, dühösen de mégis büszkén hiszen egyet kiütöttem. Anya az udvaron van, így még hamarabb elkezdődik a hisztiroham. Eldobja a locsolócsövet, szinte átrepül a kerítésen és már ott is guggol előttem sikongatva.
- Megütöttem az egyiket! - újságolom büszkén, miközben ő rémült és szörnyülködő pillantásokat vet a kezemre. A következő pillanatban már csörög a kocsi kulcs és berreg a motor. Irány a sürgősségi.


Unalom. Ez jellemzi tömören és röviden a történelem órákat. Május végén, mikor odakint ilyen klassz idő van, tiszta szívás idebent rohadni. Jobbra balra tekingetek, egy ideig elnézem a lengébben öltözött lányokat a padsoromban, de egy idő után már az is kezd unalmassá válni. A padtársam, Adrien sincs túlságosan feldobva. Oldalba bököm majd rávigyorgok. Ő már ismeri ezt a mosolyt, nagy is. Ez a valamiben sántikálok, valamit kitaláltam mosolyom. Fel is élénkül az arca de azonnal.
- Itt van a körződ? - súgom oda oldalról, közben szememet a tanárnőn tartom. Kis kotorászás után átnyújtja nekem a matekeszközt. Kiveszem s a szúrós felével a kézfejem fölé helyezem. Látom Adrient ahogy kissé elsápad. Erre azért még ő sem gondolt. Teljes a nyugalom bennem, mint mindig ilyenkor. Szinte már rutinmozdulatként döföm bele a kezembe. Sokat szórakoztam már ezzel, különböző helyeken. Akár a rendelőben, étteremben, vagy csak otthon ha nagy volt a csend. Most is pontosan és gyorsan szúrom a kezembe a hegyes fémdarabot a fájdalom legkisebb jele nélkül. A padtársam még mindig úgy bámul mint akit megbűvöltek, látom nem nagyon tudja megszokni a dolgot. Picit előre hajolok, és megkocogtatom az előttem ülő lány vállát, azzal a kezemmel amiben benne áll a körző.
- Tudnál adni egy körzőt matekra? Az enyémet nem találom! - suttogom előre és  türelmesen megvárom amíg hátra fordul. Adrien már fullad a visszatartott nevetéstől. Pillanatok kérdése és magán kívül fog sikítozni a fruska. Tudom, ismerem ő az a tipikus póktól is sikítozós fajta. És meg is történik. Amint hátra pillant éles kiáltásokban tör ki a kezével pedig legyezgeti magát. A tanárnő felém fordul. Látom az arcán a szörnyülködés és a döbbenet keverékét. A srácok csak röhögnek, ahogy szoktak a lányok visítanak én pedig az igazgatónál kötök ki a héten már harmadszor.


Családi kupaktanács a nappaliban! Adta ki az utasítást anyám. Felállok a gép elől, és lecsoszogok a kanapéhoz. Kiadós fejmosásra vagy szentbeszédre számítok, mint mindig ilyenkor. Anyám arca nyúzott, apám velem szemben ül amíg anya áll. Túl ideges, hogy leüljön. Hosszú hallgatás után egy prospektusnak tűnő valamit tolnak elém.
- Szuper! Megyünk nyaralni? - kérdezem egy széles vigyorral miközben magamhoz húzom a papírt. A borítom egy komor épület van, nagy kerttel. A vigyor a képemre fagy egy pillanat alatt. A füzetet az asztalra vágom és emelt hangon vágom hozzájuk a kérdést:
- Ti diliházba akartok engem küldeni?! - megdöbbenve nézek rájuk, hol anyámra hol apámra. Ezt nem hiszem el. Mikor határozták ezt el? És miért?
- Javító intézet... - szinte már elhalló hangon hallom anyám suttogását. A fejemben képek jelennek meg. Rácsos ablakokról, kemény ágyakról és nádpálcás nevelőtanárokról.
- Menjetek a francba mind a ketten! - most már ordítok és felállok a helyemről. Hogy van ehhez pofájuk. Ha nem bírnak velem hagyják, hogy elköltözzek de ne dugjanak gyerek börtönbe!
- Caleb nem vagy beszámítható! - először szólal meg apám, de anyám mint akiből most akar kifakadni minden hisztérikus hangon kezd bele a már ezerszer hallott monológjába.
- Caleb én ez nem bírom! Nem bírom tovább, hogy folyton a kórházba kell mennem érted! Nem elég, hogy minden reggel megőrjít a gondolat, hogy vajon éjjel mit csináltál, nem-e sérültél meg a saját ágyadban, - a saját ágyadban részt erősen kihangsúlyozza - hogy folyton azt kell néznem mikor állítasz magadba egy kést csak úgy viccből, hogy állandóan ellenőriznem kell mindent! A fürdővizedet az ételt... - hisztérikusan vékony a hangja és már bántja a fülemet.
- Na nem mondod! - vágok közbe erős hangon széttárva a karjaimat. - Mintha téged vertek volna egész kiskorodban mert hát úgy sem fáj! Vagy mintha te nem tudnál különbséget tenni tűzforró és jéghideg között! És képzeld anya, - kis szünet - nem csak a fájdalmat nem érzem! A múltkor lefeküdtem egy lánnyal és nem éreztem semmit! - megkerülöm a kanapét, és onnan fordulok vissza. - Úgy hogy... - odalépek a konyhában égő gáztűzhelyhez és fölé teszem a tenyerem. - Na nyávogj itt nekem arról, hogy mennyire rossz neked! - a kezem egyre csak közeledik a tűzhöz amikor is végül rátenyerelek a gáztűzhelyre. - Amikor én még azt sem érzem, hogy élek-e! - a szoba beleremeg a dühtől izzó ordibálásomba. Égett hús szaga lengi be a konyhát és a nappalit egyaránt. A szüleim kővé válva álltak velem szemben hosszú percekig. Reggel aztán mégis összepakoltam, és elindultam új otthonom/börtönöm felé, a Dark Haven High-ba.