Néma sikolyok. Kétségbeesés. Magány. Fájdalom. Valamibe muszáj lenne kapaszkodnom! Kellene egy fogódzó! Valami, ami segít megérteni, mikor vagyok ébren, és mi csupán álom. Olyan szürkévé vált körülöttem a világ. Mintha valami mindent színt elszívott volna belőle, s aztán egy könyörtelen mozdulattal szilánkokra törte mindazt, ami megmaradt.
Egyedül vagyok. Elvettek tőlem mindenkit, aki fontos volt.
Az árnyak pedig mindig ott vannak. Osonnak. Ólálkodnak. Körbezárnak. Ha azt hiszik, nem figyelek, rögtön mozgásba lendülnek. Sosem fogok tudni megszabadulni tőlük? Vajon a halál megváltást jelent? Vagy ők még a Pokolba is elkísérnek majd engem?
Nem tudom, miért van ez így. Miért jó nekik, hogy rabláncon tartanak? Apám... apám... minden a te hibád! Légy átkozott! Légy örökre átkozott! Elraboltad tőlem a gyermekemet! Elszakítottad tőlem Alexandert! A te hibád... a te nevelésed... a te ütésed... a te megvető szavaid... minden, minden csakis a te hibád! A te bűnöd minden általam elkövetett bűn is.
Mert te okoztad! Csakis miattad váltam ilyenné!
A körmeimmel a saját karjaimba vájok. Próbálok minél mélyebbre, próbálom minél erősebben, de ez nem elég... ez messze nem elég. Legszívesebben felpattannék és rohannék. Ki a világból... egészen addig, míg meg nem találom a szeretteim. Vagy, amíg végre valahára nem lelhetek nyugalmat. Mert valamelyiket... valamelyiket adják meg nekem. Könyörgöm!
- Apám gonosz ember!
Közlöm olyan magabiztossággal, amit senki sem cáfolhat meg. Hallom a másik szavait. Azt fejtegeti, hogy talán... hogy talán okkal vagyok itt. De nem úgy teszi, mint mások. Nem úgy áll a dologhoz... nem úgy áll hozzám. Talán ezért nem vagyok még dühös.
Talán, most apámra összpontosul minden düh... minden harag.
- Ő tehet mindenről! Nemsokkal a születésem előtt anyámnak... rossz dolog történt vele, ő meghalt, de engem meg tudtak menteni. Császármetszéssel. Apám azonban sosem bocsátotta meg. Rossz ember! Gonosz ember! Állandóan bántott engem és a bátyámat! Eltépett minket a világtól. Megvetett. Gyűlölt. Megvert... Megérdemli a halált... Megérdemli a Poklot!
Miért olyan nagy baj, hogy oda akartam küldeni? Akik ide zártak, azok nem tudnak a többiről... nem tudnak az apró gyermektestektől a fák alá temetve. Talán ha tudnának, engedtek volna meghalni. Apám... apám megérdemli a halált. Én is megérdemlem.
Akkor miért nem hagynak végre elmenni? Ha már úgysem láthatom többé Alexandert... ha sosem ölelhetem magamhoz a gyermekemet, akkor mi értelme még ennek az egésznek?
Miért csak mások lehetnek boldogok?
Vidám, szerető anyák. Többé nem mosolyogtak, miután elvittem a gyermekeiket. Tőlem is elvették az enyémet. Én is szenvedtem. Nekik is kijárt a kín! Túl kevesen voltak.
Túlságosan is kevesen.
- Én is látok dolgokat, amik valójában nincsenek. Árnyékokat... itt vannak körülöttem. Mindig itt vannak. Mozognak és közelednek. Körbezárnak... megfojtanak. Néha úgy érzem, más céljuk sincs, mint hogy végleg elzárhassanak a világtól. Hogy örökre egyedül maradjak.
A tekintetem most is őket követi. Csupán néha-néha tér vissza a fiúra.
- Szóval néha te is bántasz másokat. Hasonlítunk.
Állapítom meg.

Bárcsak el tudnám képzelni! Bárcsak tudnék álmodozni arról, hogy újra látom Alexandert. Hogy végre először megpillanthatom a gyermekünket. De erre sosem voltam képes. Tudom, hogy másoknak megy... de nekem valahogy ez mindig túlságosan is... távoli volt. Apám mindkettőjüket elvette tőlem és ha rajta múlik, soha nem is kapom vissza őket. Ezért kellene odakint lennem! Odakint kellene lennem és bosszút állni apámon! Meg kellene őt ölnöm! Szenvednie kellene azért, amit velünk tett! A halála előtt pedig elárulná, hol van Alexander és a gyermekünk! Mit művelt vajon velük? Én is csak miatta vagyok itt. Őket hova küldhette? Hol vannak?
Sötét árnyak, körbezárnak. Nehéz minden egyes lélegzetvétel. Vadul jár a tekintetem, mintha folyamatosan szemmel akarnám tartani az udvar minden egyes centiméterét. Mert ha valahonnan leveszem a szemem... ha valamit nem figyelek... biztos, hogy onnan fognak előbukkanni. Szorosan ölelem önmagam. Olyan mélyre vájnak körmein a karjaimba, amilyen mélyen csak bele tudom mélyeszteni őket. Nem elég. Túl kevés. De mostanában mi az, ami elég?
Végül ismét a másikra pillantok. Néhány pillanatra talán még azt is elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül. De a hangja ismét visszaránt az udvarra, ki a sötétségből. Kérdések. Kérdések. Kérdései vannak. De ezek olyan mások, mint azok a kérdések, amiket általában feltesznek nekem. Talán ezért is zavarnak meg ennyire. Mióta elvesztettem Alexandert, senkit sem érdekel, hogy hogyan is érzem magam. Persze jönnek a kérdések, de igaziból egyikük sem kíváncsi rá. Álszent emberek, gonosz, kegyetlen világ. Minden széthullott... minden darabokban... Vajon mi a valóság? Miért esik ilyen nehezemre kapaszkodót találni? Tényleg Alexander elvesztése volt az utolsó lökés? Tudom. Tudom, hogy nem vagyok jól. De ez az egész nem segít. Csakis ő... ő és a gyermekünk segíthetne. Talán... talán egy kicsit. De biztos hogy többet, mint akik ezen a helyen vannak.
- Tudod... apánk elvette őt tőlem. Elküldte messzire. Őt is bezárta valahová, mert... mert Alexander visszajött volna hozzám, ha teheti. A testvérem... a bátyám magától sosem hagyott volna el. Ha lehetősége lenne rá, visszajönne! Ha kiengednének, talán meg tudnám keresni.
Alexander volt mindig az egyetlen, aki megértett engem. Ő nem hazudott, nem volt álszent, nem színlelt. Ő tényleg megértett. Mindenki más csak... úgy tesz. Mindenki boldog lehet ezen az átkozott világon, csak én nem. Döntsék végre el, mit akarnak! Vagy adják vissza Alexandert és a gyermekemet, vagy engedjenek elmenni! Engedjenek meghalni. De ne kényszerítsenek rá, hogy továbbra is nélkülük éljek... egyedül éljek. Mindenkinek olyan könnyű... mosolyognak, nevetnek. Azok a kisgyerekek is olyan boldogan ölelték át az édesanyjukat, mielőtt én...
Kérdések. Egyre csak újabb kérdések. Ezek most nem zavarnak. Nem tudom. Talán van valami oka? Talán csak... valami kivételes alkalom? Lehet, hogy jót tesz, ha olyannak beszélhetek, aki nem azt lesi, mi bajom van? Mert ő itt csak... olyan mint én. Ennek kellene valamit jelentenie?
- Tizenhat éves voltam... apám félt, hogy szégyent hozok a család nevére. Ezért inkább elvette tőlem a gyermekemet! Elrabolta és elvitte! Azt sem tudom, fiú lett-e vagy kislány.
Legalább egy pillantást vethettem volna rá. Legalább egyszer a karomban tarthattam volna. Úgy van rendjén, hogy más anyák is szenvedjenek. Ezért hát én tőlük vettem el a gyermekeiket. Mindig csak a fájdalom. Ez a lényeg. Adni. Kapni. Mindig ott van. Valóssá tesz mindent.
Mikor csúszik szét körülöttem a világ? Lehet-e még értelme ezeknek a szürke szilánkoknak? Vajon mikor fojtanak meg végleg az árnyak? Mert tudom, hogy ez a céljuk. Egyre szorosabban és szorosabban fonódnak közém, és végül már mindentől elvágnak. De talán nem is lenne baj. Ha nem jöhet vissza Alexander... akkor én fogok elmenni... megyek... a Pokolba.
- El kellene képzelnem? Boldogan mosolyogni a tudatra, hogy valahol él, csak mert én vagyok? Ez nem megy. Erre képtelen vagyok. Nem tudom, hogy tényleg így van-e. Apám annyira gyűlöl engem. Biztos, hogy őt is rossz helyre vitte. De meg fogom tudni... Valahogy meg fogom tudni.
Csak a valóság van. De mi a valóság nekem és mi másoknak? Tudom. Tisztában vagyok vele, hogy valami súlyos probléma van velem. Tudom, hogy olyasmiket látok, amiket mások nem. Tudom, hogy amiket teszek... az nem helyes. De ezt mind csak tudom. Átérezni képtelen vagyok. Nekem ez a valóság. Ez a szürke, szilánkokra tört világ, ahol már csak a fájdalomnak van némi értelme. Két lehetőség. Két kiút. De vajon melyik lesz a vég? Visszajön Alexander, vagy meghalhatok? Vagy örökre arra kényszerítenek majd, hogy falak közé zárva viseljem láncaim?
- Megpróbáltam megölni apámat. Késsel. De megakadályoztak. Néha bántok másokat, néha magamat. Néha olyasmiket látok, amit senki más nem. De nem értem, hogy miért avatkoznak bele. Nekem ez... nekem csak ez van. Mit zavarja őket, hogy mit látok vagy teszek? Semmi közük hozzá... az én dolgom, az én életem. Ha hagyták volna, már rég véget vetek neki.
Ezt az utolsó mondatot nem akartam. Véletlenül szaladt ki a számon. Voltak kísérleteim. Sokszor megpróbáltam már megölni magamat. Ez is csak egy újabb pont azon a hosszú listán, hogy miért is vagyok itt. De a gyerekekről az erőben, a fák alá temetett apró testekről senki sem tud.
- És te? Te miért vagy itt? Te is egyedül vagy?

Csak a kín. A fájdalom. A sötétség. A pusztulás.
Nem hiszem, hogy valaha még véget érhet. Mindig csak a fájdalom. Mindegy, hogy elszenvedem vagy én okozom. Néha segít. Kicsit könnyebbé teszi a dolgokat. De olyan hamar vége lesz. Itt pedig nem engedik, hogy azt tegyem, amit akarok. Apám sosem engedte meg...
Nem engedte... Nem engedte... Nem engedte...
Sosem hagyta, hogy azt tegyem, amit akartam. Elvette tőlem Alexandert. Elszakított minket egymástól... Hat éve már... Hat éve már... Elrabolta a gyermekünket is. Egyedül maradtam miatta. Láncok szorítanak, falak tartanak elzárva a világtól.
Alexander... Alexander... Drága, egyetlen Alexander.
Gyere vissza! Gyere vissza! Gyere vissza és ments meg!
Mindenhol ott vannak az árnyak. Átölelnek, elzárnak a fénytől, el a szürke, szilánkokra hasadt világtól. Örök a suttogás, örök a kín, örök a fájdalom, örök a magány.
Most mégis... szól hozzám valaki. Érdektelen kérdések... Ismeretlen... idegen. Mit akar tőlem? Miért faggatózik? Ő is egyedül van? Vagy őt is csak az érdekli, hogy mennyire lehet engem még megkínozni? Mert senki sem törődik... senki sem szeret... senkit sem érdeklek. Ha nem így lenne, hagynák, hogy újra lássam Alexandert... hagyták volna, hogy kézbe vegyem a gyermekem.
Hagyták... hagyták volna, hogy véget vessek mindennek... hogy eldobjam az életem. Az lenne a végső megoldás... a végső szökés... A pokolba talán nem jönnének az árnyak. Ott talán... ott talán már nem apám akarata szabná meg, hogy mikor vernek láncra... tartanak fogva.
- Hosszú... hosszú... hosszú idő. Maga az örökkévalóság.
Hat év. Hat hosszú, kínokkal teli év. Ennyi idő telt már el azóta, hogy nem láttam Alexandert. Már hat éves a gyermekem. Vajon kisfiú vagy kislány? Hova vitték? Szeretik, vagy csak megtűrik? Ha apámon múlt, egyedül szenved ő is valami intézetben. Apám nem küldte volna olyan helyre, ahol boldog lehetne. Nem. Ahhoz túlságosan is gyűlöl engem és Alexandert.
Meg akarom ölni. Apám, végezni fogok veled, bármennyit kell is várnom rá.
- Odakint? Odakint? Talán. Lehet. Ha visszaadnák a testvérem, mindenhol boldog lennék. De így... csak engedjenek el. Engedjenek már végre el!
Nem innen. Nem erről a helyről. Az életből. Hagyják végre, hogy végezzek magammal. Hányszor megakadályozták már? Mi joguk van hozzá? Mi közük az életemhez?
Mégis miért akarják mások megmondani, hogy mi a jó nekem?
Árnyékok. Távolabbra húzódnak ugyan, de mindig ott vannak. Látom. A szemem sarkából látom, ahogy mozognak. Rezzenő pillák. Az űzött vad tekintete.
Ott vannak. Látom őket. Mindig körülöttem vannak. Sosem tűnnek el!
Őszinte csodálkozás ül ki az arcomra, ahogy hozzám ér. Tényleg nem tudom, mit akarhat tőlem. Ez most nem olyan, mint máskor. Mégsem értem. Bizalom? Törődés? Az ilyen dolgok rég nem jelentenek semmit sem. Azóta, hogy eltépték tőlem a kedvesem, s elvették a gyermekünket. De mégis... Próbálok koncentrálni. Az árnyak ott vannak, gúnyolnak, átölelnek. Fojtogatnak.
De mégsem vagyok egyedül. Ennek kellene jelentenie valamit? Érdekelnie kellene, hogy őt érdeklem? Mire fel ez a sok kérdés? Mindig csak a kérdések. Kérdések.
- Mindenki azt állítja, hogy segíteni akar rajtam, de... mind hazudnak. Folyton hazudnak. Mindenki hazudik. Rajtam már nem lehet segíteni. Nem akarom, hogy segítsenek. Csak engedjenek el! Engedjenek már végre el! Elvették a kisbabámat is, tudod?
Teljesen logikátlan az utolsó kérdés. Váratlan témaváltás. Azt sem tudom, hogy miért szalad ki a számon a dolog. Nem tartozik rá. Semmi köze hozzá. De mégis... a gondolataim állandóan ezen járnak. Alexander és a gyermekem! Adják vissza őket nekem! Adják vissza őket!
Végre alaposabban szemügyre veszem a másikat is. Talán... mintha már láttam volna valahol... Talán. De nem vagyok biztos benne. Nem figyelek másokra. Nem érdekelnek. Nem számítanak. Tekintetem megakad a kezén. Kíváncsian szemlélem.
- Valami baja van a kezednek. Ha fáj az jó. A fájdalom segít. Biztossá teszi, hogy még él az ember. Néha csak ez segít, hogy rájöjjek, mikor álmodom. Álom vagy valóság...

Magány. Félelem. Fájdalom. Szenvedés.
Az udvaron pedig máris ott ólálkodnak az árnyak. Nem merem a kezeimbe temetni arcomat. Ha nem figyelek közelebb osonnának. Mindig közelebb osonnak, ha azt hiszik, nem látom őket. Itt vannak. Körbezárnak. Elveszik a levegőt. Ellopják az életet.
Könnyek és gyász. Néma fájdalom.
Mindenkit elragadtak, aki fontos volt nekem. Ó drága kedvesem, vajon merre jársz én egyetlen Alexanderem? Eljön majd a pillanat, amikor visszatérhetsz hozzám? Veled mit művelt apánk? Hova űzött, hová zárt be, hogy ne lehess velem? Ha tehetnéd, visszajönnél. Akkor ismét velem lennél. Mivel akadályoz meg? Mit művelt veled az a gonosz... Hová lettél kedvesem?
Árnyak osonnak... árnyak kerítenek körbe... nehéz a lélegzet... rebbennek a pillák... Szorosan ölelem át magam. Saját karjaimba mélyednek körmein.
A fájdalom jó. A fájdalom segít. Ideköt ehhez a világhoz...
Ha már nem engedik, hogy elmenjek, ez a legtöbb... a legtöbb, amit tehetek.
Egy hang. Egy kérdés. Valahonnan az árnyakon túlról... a való világból.
Tompa tekintet. Pergő könnycseppek.
Ki ez? Mit akar tőlem? Ő is egy itteni fogoly...
Szilánkok és sötétség. Semmi sem számít. Csak a kín van, a fájdalom. Mindegy, hogy elszenvedem, vagy okozom. Ha nekem el kell viselni, más is megérdemli! Ezért lennék én gonosz?
Vajon az vagyok? Szörnyeteg? Végül tényleg azzá tett apám.
Gonosz volt. Gonosz lettem. Gonosszá tett.
Lassan pillantok fel a másikra... Kérdezett tőlem. Megszólított. Nem látja a körülöttem ólálkodó sötétséget. Nem látja a láncokat, melyek évek óta mozdulatlanságra kárhoztatnak.
Mit akarhat tőlem? Mire jó ez a beszélgetés? Nevetne ő is a kínomon?
Álszentség. Csak azt ismerem. Csakis Alexander volt őszinte velem.
- Jól? Hát... azt hiszem, hat éve voltam utoljára jól.
Lassú, tétova mozdulat. Letörlöm a könnyeim. Körülnézek, figyelem, merre vannak az árnyak, aztán ismét a másikra szegezem tekintetemet. Rég nem érdekelnek az okok. Rég nem érdekelnek az okozatok. Csak azzal tudok törődni, hogy miért kell itt lennem?
Miért köteleztek erre? Miért nem engedtek meghalni?
Talán... talán ha tudnának a testekről az erdőben, arról a négy megölt kisgyermekről, akkor talán nem törődnének azzal, élek-e vagy halok. Minden kísérlet, minden próbálkozás... mindet meggátolták. Nem hagyták, hogy megöljem magam. És csak néztek rám.
Sajnálva. Szánakozva. Szegény, bolond lány!
Hát ebből én nem kérek! Miért nem tudnak békén hagyni!
Elakadó lélegzet. Körbezár a sötétség. Miért nem tűnnek el? Miért nem tűnnek el?
Ha meghalnék, vajon vége lenne? Vagy velem jönnének a Pokolba is?
- Láncra verve hogy lehetne bárki is jól? Falak közé szorítva hogy lehetne bárki is jól?
Hisztérikus, elcsukló hang, újból kibuggyanó könnycseppek.
Alexander... Alexander... én Alexanderem...
Ments meg! Gyere értem és ments meg!
Szabadíts ki!

Örök sötétség. Magány. Félelem. Börtön. Láncok.
Láncok, mindig csak a láncok! Lehet, hogy nem láthatóak, de akkor is szorítanak, fogva tartanak. Falak, amik közül nem szabadulhatok ki. Korlátok, melyeket nem léphetek át. Miért kell ez nekik? Miért jó ez nekik? Álszentség. Hazugság. Bűn és magány.
Kínszenvedés ez az egész.
Ó Alexander... Alexander... édes, drága, egyetlen Alexander! Bárcsak visszajönnél hozzám! Bárcsak megtalálhatnánk a gyermekünk. Apánknak meg kell fizetnie a tetteiért. Gyere vissza én kedvesem... gyere vissza hozzám és segíts nekem. Ments meg! Ments meg! Könyörgöm neked...
… bárhol is vagy...
Gyűlölöm ezt a helyet! És gyűlölök mindenkit, aki kényszerít, hogy itt legyek. Ha nem kapom vissza Alexandert és a gyermekünket, akkor mi értelme van még a létemnek? Ha nem élhetek úgy, ahogy szeretnék, miért kell léteznem? Miért a kín? Miért a fájdalom?
A világ szilánkokra hasadt, minden szürkévé vált, érdektelenné, lényegtelenné. Az okozott fájdalom néha segít. A gyermekek a fák között... megkönnyítették a dolgot. A kiontott vér pirosa... megkönnyebbülés... megnyugvás... De ez sem nyomhat el mindent.
Néha azt sem tudom, ébren vagyok-e, vagy egy rémálmom tart fogva.
Az udvar. Levegő. De mégis úgy érzem, mintha szűk, fullasztó helyre lennék zárva. Mostanában mindig úgy érzem... egyre inkább így érzem. De hát tényleg bezártak! Én már menni akartam, de mégis bezártak! Miért tartanak itt? Miért jó nekik? Miért nézik, ahogy szenvedem?
Szenvedjenek ők! Szenvedjen a világ! Égjen porig minden!
Égjen... égjen a világ!
Könnyek... pergő könnyek sápadt arcon. Remegő kéz, az űzött vad tekintete.
Leroskadok egy székre, észre sem veszem, hogy nem messze tőlem már ül valaki. Nem számít, nem érdekel, nem lényeges. Miért nem kapok levegőt? Hol van Alexander?
Hová vitték... hová rejtették előlem a gyermekem?