SVéget nem érő nyomorúságban lakom, és csak akkor érzem, hogy igazán élek, mikor valaki fellök. Milyen furcsa, nem? Pedig azt hinné az ember, hogy egész életében él, persze élünk, de nem úgy, ahogy kéne. Vannak napok, amikor csak vagyunk, és vannak olyanok, amikor érezzük azt is, hogy tényleg itt vagyunk, és tesszük a dolgunkat. Velem már évek óta az van, hogy nem is vagyok, de legalább ilyenkor visszatérek a kerekekhez, de nem sokáig, mert jön Sofia, vagy valaki, aki megint visszaránt a sötétségbe, annyira elegem van már belőlük! Nem volt nagy esés, estem már sokkal magasabbról, sokkal csúnyábban, de na, ez van. Ilyen, ha az ember több hang is vezérel, és nem tudja, most melyikre is hallgasson. Nekem 5 ilyen hang is kijárt, valamit furcsa dolgokkal is küszködöm, de ez lényegtelen.
-Moore? Valahol már hallottam, de hogy hol… azt nem tudom. Várj hadd gondolkodjam… - mondtam kissé elmerülve gondolataimban, majd eszembe jutott. Dylan, mintha nem is olyan rég ismerkedtem volna meg vele a szökőkútnál, egy elég hidegecske napon, de még is lelocsoltam ót. Szegény… Sofia megint kicseszett az emberekkel. – Meg is van! Dylan is Moore, tán a testvére vagy? Nem rég találkoztam vele, lelocsoltam, ő pedig elvette a kiskésemet. – mondtam kissé elszomorodva. Az óta sem láttam viszont, és most hiányzik a csizmámból, mert így nem tudok ráijeszteni Joshra. Mindig imádtam azzal játszani, hogy Josh félemlítem meg vele, bár ő 6x akkora, mint én, és könnyedén elkap, lenyugtat pár tűnyi altatóval. Olyankor annyira bírom áldani, na meg az orvosomat is. Tényleg, meg is kell látogatnom Noel bácsit, hátha tud adni nekem valamit az új horzsolásomra, ami a gerincem vonalánál megy végig. Hogy hol szereztem azt nem nagyon tudom, mert elfelejtettem, vagy csak Sofia nem engedi, hogy megtudjam, vagy a filmszakadás egyik következménye volt az.
-Pontosan egy éve, és kilenc napja vagyok itt. Azzal érdemeltem ki, hogy… hát… izé, imádok mások életére törni, valamint az én testi épségemet is szeretem megcsonkítani, arról nem is beszélve, hogy hangokat hallok, és skizofrén is vagyok. Eléggé komplex , nem gondolod? Na, de te miért is vagy itt? Azt tudom, hogy Dylan fél az egerektől, de te? – kérdeztem kuncogva, miközben egér hangot adtam ki. Kezemet végigjárattam a csövön, ami kiállt a falból, és elmentem azon mentén, egészen addig, míg újra el nem merült a falban. Milyen érdekes minden itt, többször fogok idemenekülni Josh előtt. Nem nagyon figyeltem, csak arra lettem figyelmes, hogy hatalmas pukkanás hallatszik a hátam mögül. Megijedve futottam oda, és térdeltem le mellé.
-Nem én voltam, nem én voltam, nem én voltam, nem én… - suttogtam magamnak átkarolva lábamat, és előre hátra hintáztam rajta. – Nem tudom, én néztem a csövet, te meg eldőltél. – mondtam még mindig levegő után kapkodva, nem én voltam… Ugye? Sofia kérlek mondj valamit…

A földön lévő lányt nézem, miközben a kinyújtom a kezem. Hála égnek, nem haragszik az ütközés miatt, és végül elfogadja a segítségem, és feláll. Miközben leporolja magát, némán és türelmesen várok. A cipőm orrával a földön kis köröket kezdek el rajzolgatni. Ez az egyik hülye új szokásom. itt kezdtem el, és remélem amint kikerülök innen, abba is fogom hagyni. Bár, ha nagyon berögzül nálam ez a dolog, akkor nincs menekvés. ha egyszer komolyan rászokok valamire, akkor nincs megállás! Nem tudom majd abbahagyni, és lehet egész életem végig azt fogom csinálni.
- Akkor megnyugodtam. - mondom halvány mosoly közepette. Örülök, hogy nincs komolyabb baja. Nem tudom elképzelni se, hogy mit kapnék azért, ha megsebesítek egy beteget.
Kérdésén egy kicsit meglepődök, bár nem csoda, hogy kíváncsi a nevemre miután ilyen„szépen” találkoztunk.
- Daphne vagyok. Daphne Moore. - mutatkozok be, és egy pillanatra elgondolkodom, hogy hogyan is folytassam a beszélgetést. Az itt töltött idő alatt, a beszélgetésről, már le szoktam. Bár elve sem vagyok egy beszédesebb fajta, de mégis most még rosszabbul megy a társalgás.
- Te már régóta vagy itt? És egyáltalán mivel érdemelted ki azt, hogy bezárjanak? - teszek föl két apró kérdést. Jobb, így hirtelen nem jut az eszembe. Csak elindul valamilyen beszélgetés. Ha meg nem, akkor én megyek ki, ő meg elintézi amiért ide jött.
Pár másodperccel később esik le, hogy a kérdésem következtében mi is fog történni. Valószínűleg vissza fog kérdezni, és akkor el kell mondanom, hogy én miért vagyok ezen a helyen. nem szeretem elmondani, hogy mi is a baj velem, de ha már megkérdezik, elmondom.
Kicsit félre döntöm a fejemet, és csak nézem Alexet. hogy miért teszem ezt? Magam sem tudom, bár nem is érdekel. Csak jó érzés látni, hogy valaki itt van a közelemben, szóba áll velem és nem tart hülyének, vagy másnak. Vagyis remélem, hogy nem tart annak. Nem látok senki fejébe, így a rólam alkotott véleményüket sem tudhatom meg anélkül, hogy elmondanák.Bár őszintén szólva, engem addig nem érdekel mások véleménye, amíg a véleményének megfelelően viselkedik velem. Ha mondjuk valaki jó embernek, és kedvesnek tart, akkor az barátságos legyen. ha meg valaki idiótának tart, az hagyjon békén, vagy utálatoskodjon, de ne játssza, hogy kedvel.
Akaratlanul is kicsúszik egy sóhaj a számon. túlságosan képes vagyok manapság belemerülni a gondolataimba. Egyszer ezért már kaptam egy nagy pofont itt. beszélgettem valakivel, és egyszer csak elvesztem a gondolataim sűrűjében, a srác pedig azt hitte húzom az agyát, így adott egy pofont. Nem is kicsit adott, de engem nem érdekelt. Csak elsétáltam. Mi mást tehettem volna? Nem tudtam volna visszaütni, és nem is akartam. Jobb volt ráhagyni a srácra a dolgokat.
Neki dőlök a falnak és a földre szegezem a tekintetem. úgy érzem magam mint aki helyben elájul. Lassan el kezd sötétedni a világ, majd végül eszméletlenül dőlök el, és a földön kötök ki. Egy idő után felébredek, és a fejemet fogva felülök.
- Mi történt? - motyogom inkább csak magamnak.

Sok minden történt velem mostanában, talán túl sok ez az egész. Már mindenem el van fáradva, az agyamról nem is beszélve. Nem is tudom, hogy ki is vagyok igazából. Annyit tudok, hogy Alex vagyok, de ezen belül? Mi van, ha azok a hangok, amiket hallok igazából a lelkem egy-egy darabjai? Lehetséges, de nem biztos. Azt mondják, hogy skizofrén vagyok. De nem, vagyis lehet, meg az is betett, hogy depressziós vagyok, de akkor is. Mi van, ha én vagyok a hang, aki arra sarkal engem, hogy megöljem a többieket? Nem tagadom, nagyon örülnék annak, ha néha, csak egy kicsit tudnék valakin játszadozni. Valakit megölni, esetleg jól megkínozni, de míg nincs senki ilyenem, addig jó lesz nekem saját magam. Furának tűnhet, hogy egy 16 éves lány ilyennek foglalkozhat, de kit érdekel, mit gondolnak mások? Szeretem félelemben tartani az embereket, a vizsgálókat, és mindenki mást, csak azért, hogy jól érezzem magam. Sebesítettem már meg embereket mióta itt vagyok ebben a koszfészekben, és nem is az lesz az utolsó alkalom. Nem, nem és nem. Addig nem nyugszom, míg el nem hallgatnak a hangok a fejemben, amíg nem hagynak aludni. Sabrina már az agyamra megy, az állandó beszéde, hogy nem vagyok semmire sem jó, csak csalódást okozok Noelnek, Silasnak, Flavianak és Dylannek. A családomat fel sem hozza, hisz ők küldtek ide. De miért is? Azért mert miattuk lettem ilyen őrült, kiszámíthatatlan személy! A nevelőapám bántalmazott, az anyám arra se méltatott, hogy rám nézzen, az igazi apám meg elhúzott jó messzire tőlünk… Egyedül maradtam, és senkit nem érdekeltem, akkor jelent meg először Sabrina a fejemben, de nem maradt egyedül… Többen jöttek, és már nem tudom, hogy férünk el a fejemben… Senki se gondolná egy védtelen kiskutya szemekkel néző lányról, hogy ennyi negatív dolog árad belőlem.
A mosdóba futottam, már elegem volt Joshból, és a hülye injekcióktól! Az ő lábába szúrja, ne az enyémbe. Nem sok mindent láttam, ahogy futottam be a mosdóba, csak egy sokkal nagyobb valakit éreztem magam előtt, majd a hideg csempét a hátamnál. Nem értettem mi történt, lassan nyitottam ki a szemem.
-Semmi baj, nem volt szándékos. – válaszoltam zavartan, majd a kézre pillantok, majd a lány arcára végül elfogadom és felállok. Elkezdve leporolni a nadrágomat, fél szemmel az előttem állót nézegetem. Nem is merem, új lehet?
-Nem nagydolog, ez a kis karcolás szépen mutat a gyűjteményemben. – mondtam mosolyogva, miközben lejjebb húztam felsőm ujját. Nem akarom, hogy lássák hegekkel teli karomat. – Alex vagyok, téged hogy hívnak? – kérdeztem arcába nézve.

Mióta találkoztam az öcsémmel, mondhatni jobban vagyok. Nem gondolkozok őrültségeken, és nem azon töröm a fejem, hogy ha halott lennék, az vajon jobb lenne-e ennél a helynél. Mondhatni, az én szeretett testvérkém helyrerázott. Ha ő nem lett volna ott pont akkor, lehet nem ücsörögnék itt a a mosdóban.
Az itt töltött idő alatt valahogy a mániámmá vált a mosdóban ücsörögni. Persze nem a WC ülőkén ülök, hanem a víztartályon. Valahogy ott kényelmesebbnek érzem. Általában ilyenkor szoktam gondolkodni, miközben az alsó ajkamat harapdálom. Természetesen most is azt csinálom, és jelenleg azon pörög az agyam, hogy vajon mennyi ideg kell nekem még itt lennem. Az is előfordulhat, hogy már soha többet nem látom a kinti világot, nem járkálhatok a szülővárosom utcáin, nem lehetek megint otthon, és nem aludhatok nyugodtan a szobámban. Belegondolni s szörnyű, hogy ilyen is történhet. Bár a mai világban várhatna szebbet az ember?
Megrázom a fejem, hátha elkergetem ezzel a gondolataimat, de nem sikerül. Leszállok a víztartályról, és mivel úgy hallom senki nincs rajtam kívül a mosdóban, kinyitom a fülke ajtaját, és nagy lendülettel kiviharzok. Az első lépésem után beleütközök valakibe, nem is gyengén, így mindketten elveszítjük az egyensúlyunkat. Bár én megtudok kapaszkodni, de akinek neki mentem nem, így ő a földön köt ki. Lehet ezzel most nagy bajba kerülök, de reménykedek, hogy a földön lévő egyén, nem hirtelen haragú ember.
- Nagyon sajnálom! - mondom neki őszinte megbánással, majd a földön ücsörgő felé nyújtom az egyik kezem, hogy segítsek neki felállni. Közben megnézem magamnak, és egy egész aranyos lányt vélek felfedezni magammal szemben. És még csak veszélyesnek sem tűnik, bér ezen a helyen sosem lehet tudni igazán, ki veszélyes, és ki nem az.
- Ugye nem ütötted meg magad nagyon? - érdekel, hogy okoztam e neki fájdalmat, vagy sem. Végtére is, ha valami baja van, azaz én hibám. Bár egy ilyen kis egymásba jövős dologból csak nem sül ki semmi rossz! De majd meglátjuk milyen választ ad, és azután kell a fejem ezen törni!