Az oldal egy részét az American Horror Story: Asylum c. sorozatból vettük.
A másik fele, a Dark Haven High ötlete Mary Eunice McKee és Dr. Oliver Thredson szüleménye. Ahogyan a története is.
Az oldalon található képek, kódok mind a no-way-out tulajdonában állnak. A Poster-Profil-t köszönjük a mi egyetlen Kötinknek. A lopás komoly következményeket von maga után.
Meglepett a válasza. Kannibalizmus? Elmeháborodottság? Talán mindkettő? Lesokkolt. Igen, lesokkolt. Tudom milyen az, amikor megölünk valakit. Tudom, hogy akkor mit érezhetett. De hogy aztán mi vezette arra, hogy egyen is az áldozatából, az számomra is egy ködös kérdés. Habár karrierem során találkoztam már problémás tinikkel, tisztaság mániás felnőttekel, és mióta itt vagyok itt is szembe kerültem már jó pár hátborzongató emberrel, de ez? Gusztustalan, embertelen és egy fiatal sráchoz méltatlan is. A diagnózis amit magamban felállítottam kannibalizmus és skizoaffektív zavar. Bizonyára ez volt a kórlapjába is írva. Nem olvastam el, de tudom, hogy hogy működik most az igazságszolgáltatás. Egy darabig jogot tanultam az egyetemen, csak később váltottam orvostanra. Vetnek az „elítéltre” pár pillantást megkérdezik, hogy miért hozták be, ráírják a látszólagos diagnózist a lapra és ezzel le is zárják az ügyet és pokollá teszik egy másik ember életét örökre. Én nem vagyok az ilyen orvoslás híve. Vagy hívjuk inkább kuruzslásnak. Ezek a középkori módszerek felidegesítettek. Mivel a srác tényleg bűnös volt, ezért emberek közé ilyen állapotban nem lehet kiengedni. Ha talán valahogy ki tudnám gyógyítani ebből a „betegségből” akkor lenne esélye innen kijutni. -Mit szólsz hozzá, ha azt mondom, talán van egy esély arra, hogy kijuss innen. - ránéztem a lábára amik már szinte lilák voltak. Mezítláb ezeken a hideg köveken nem lehetett valami kellemés a séta. Hirtelen felálltam és kiszóltam az őrnek, hogy hozzon valami kényelmes és meleg cipőt azonnal. Mint orvosnak megvolt a hatalmam, hogy ugráltassam a személyzetet. Ők biztos nem kedveltek ezért, de nem ismerem őket és jó érzés tudni, hogy útálnak. Pár perc múlva meg is érkezett a kezében egy pár kopott, de viszonylag jó állapotban lévő fekete utcai cipővel. A kezembe adta és becsapta mögöttem a nyikorgó ajtót. Ledobtam Anthonyi elé és intettem neki, hogy nyugodtan vegye fel őket. Vajon túl kedves vagyok? Szigorúbbnak kéne lennem? Talán... talán nem kéne őket emberként kezelnem? Mit szólnék hozzá, ha én is ide bekerülnék és semmibe vennének? Útálnám.. minden egyes percét. Öngyilkos lennék vagy másokat ölnék meg. Nem tudom, hogy ő hogy bírja. Nem ép elméjű az biztos de ezt még egy bolond is nehezen viselné. -A kezelés heti egy alkalomból állna de ha szükségesnek látom akkor többször is behívatlak vagy épp ellenkezőleg. A lényege az lenne, hogy megpróbálnánk megtalálni azt az okot, ami miatt ilyen lettél és megpróbálnánk valamilyen modern kezeléssel kitörölni onnan bentről azt az emléket. – tértem a lényegre hiszen az én időm is véges és még rengeteg betegem van akit meg kell látogassak. -Kezdhetjük most rögtön. Mesélj a gyerekkordól. Bántottak a szüleid? Az iskolában népszerű voltál vagy gyakran kicsúfoltak? Minden érdekel, úgyhogy ne szégyenlősködj, de szerintem ezzel nem lesz gond. – elővettem egy tollat, papírt és jegyzetelni kezdtem, hogy később egyedül az irodámban kielemezzem az itt hallottakat.
Anthony Mason Patient
ϟ KOR : 31 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : † Dark Haven High ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 174 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.
Tárgy: Re: Dr. Connor Hayes Rendelője Kedd Jan. 08, 2013 9:52 am
Utálom a rendelőket, az orvosi szobákat, a műtőket, a csupasz, fehér kórtermeket, de még az egyszerűgyógyszertárat is. Utálom a klórszagot, a mániákus tisztaság, és a betegség szagát. Utálom ezt a helyet, az ápolókat, az orvosokat. És jelenleg azt utálom a legjobban, hogy itt kell lennem, hogy ide kellett jönnöm. Már az ajtó előtt éreztem, hogy nem kéne ide belépni, de mégis sikerült. Vesztettem. Vesztettem a saját akaratom, és az utasítás ellen, melyet belém sulykoltak. Ez nem jó jel, nagyon nem, mert könnyen megtörhetnek végleg, egy papucsot, egy hű, szófogadó kutyát kreálhatnak belőlem. Nem hagyhatom, küzdenem kell, megvívnom a csatát, a harcot az egész ellen, hogy nyerhessek, hogy ne legyek kudarc önmagam számára. Szusszantam egy nagyot, egy hangosat. Magam elé meredtem csak, kezem még mindig a kilincsen pihent, még ha még mindig azon vitatkoznék magammal, jó-e itt nekem. Sehogy sem jó, és nem is gondolom a szó szoros értelmében. Menni, vagy nem menni, ez itt a kérdés. Menni, vagy maradni. Eltűnni addig, míg ki nem szúr, míg menthető a helyzet. Ez már nem sok idő, ketyeg az óra. Okos voltam, hangos voltam, és elhamarkodott. Szórakozni akartam, de másfele kellene most lennem. Talán be kellene cserkésznem valakit, követni, hátha rá figyelve bújhatok meg, juthatok kicsit kijjebb, és nyerhetek szabadságot. Persze tudom, hogy újabb kudarc lenne, már próbáltam, megmosolyogták a dolgot, mint az óvó nénik, és visszatereltek a helyes sarokba. Ez a börtönöm, a valódi rácsok helyett, a valódi büntetés helyett, amit az idióta zsaruk nélkül tuti megérdemeltem volna. Villamosszékes, akasztást, mindent. Mérlegelhető, melyik jobb, melyik egyszerűbb választás, út, temető. Menni kéne, menni tovább. Folyton csak menni, és menni. Mint nemrég, mint a régi szép pillanatokban. Menni.. Aztán már mindegy, már késő. Itt van, bent van, és már tudja, hogy idetévedtem, már tud rólam. Hibáztam, ha nem szólalok meg, több esélyem akad. Folyton csak ha.. mindig, és elég belőle. Felszegem a fejem, nagyot szusszanok ismét, és kissé eltorzul az arcom, mintha haraggal teli lennék. Kiszúrom, rápillantok, és méregetem, mint néni a hentes pultban a marhacsülköt. Nézem, vizslatom, és nem tudom hova helyezni. Nem olyan, mint az átlagos doktor, az unalmas, agyament doktorok, akikre asszociál az ember. Egymást néztük, egy ideig meg sem mozdultam, nem mozogtam. Mintha szoborrá váltam volna, holott nem. Végül észhez térve pislantottam párat a székre, húztam ki magam, ajkamba harapva indultam meg a szék felé, bámultam először a kézre, melyet felém nyújtott. Magam sebes, agyonkapart kezemet nyújtottam felé, fogtam egy rövid pillanatig a gesztus kedvéért kezet, és leültem. Végre le. Lábaimat kényelmesen pihentettem a padlón, nem zavart a cipő hiánya, nem zavart a hideg, semmi sem. De még mindig csak figyeltem, hallgattam, ahogyan a nevét ejtette kifelé. - Doki. Pocsék a névmemóriám. – böktem ki végül kiszáradt torokkal, és nyeltem egyet. Nemigen tetszett, hogy bámult, de nem foglalkoztam vele. Körbetekintettem, felmértem a terepet hova kerültem, milyen kép, milyen közeg fogad. Utálom, utálom, mert tudom miért kell itt lennem, és hogy hol az az itt. Gyűlölöm. Kérdésére elsőre nem is reagáltam, ugyanúgy nézelődtem, mintha ez egy kirándulás, egy múzeum lenne. Csak pillanatokkal, sok, pici pillanattal később fordítottam vissza arcomat felé, bámultam a szemeibe, kifejezéstelen arccal, amire végül lassan egy apró, torz vigyor kúszott. Apró, és beteges. Mint én? - Idehoztak, mert pöcsök. Hogy mit? – kérdeztem vissza, miközben térdemen pihenő ujjaim a nadrág feszlett anyagával játszadoztak. – Hogy miért. Jó kérdés, ők akarják. Félnek tőlem, rettegnek, mert én nem csak ölök. Én csak megkóstolom, amit megkívánok. Sokat kívántam, túl sokat, és feltűnt nekik, így ide dugtak, hogy ne legyen gond. Megettem a volt barátnőm egy részét.. és még sokakét.. – csendesedtem el, félrebillent fejjel, és még mindig játszadozó ujjakkal tekintettem rá. Figyeltem, vártam, mit hoz ki belőle a válasz, mit érek el ezzel. Elhiszi, vagy sem, nem tudom, de ez az igaz, a tömör, való, és sötét igaz.. vérrel, és egyebekkel tarkítva.
Az ember megtanulja mit kell tudnia gyilkoláshoz, és ügyel a részletekre. Olyan ez, mint egy kerékcsere. Először nagyon óvatosak vagyunk. Aztán a harmincadik alkalommal már nem emlékszünk, hová tettük a csavarkulcsot.
Nem az ember irányítja az életét, hanem az élet irányítja őt. Itt van ez a példa. Egy nap megismerkedsz valakivel, akiről úgy érzed, hogy neked van teremtve, de ő nem így gondolja. Megpróbálod úgy irányítani az életedet, hogy ez a valaki is szerepeljen benne, közben ő más fiú életében szerepel. Nem így akarod. De ebben az esetben nem az élet irányít, vagy dönt helyetted, hanem az a másik ember, aki pont olyan, mint te vagy én. Ez nem jó példa. De az. A sors vagy az élet vezeti azt a másik embert, mert az ő életét az befolyásolja, ami korábban történt vele, vagy amin most megy keresztül. Az élet vezeti őt és ebből kifolyólag engem is. A szemeim lecsukódnak, emlékek áradata járja át elmémet. Mintha egy filmet néznék a moziban azzal a különbséggel, hogy ennek a filmnek az írója és rendezője Isten, a főszereplője pedig én vagyok. Nem hiszek Istenben. Számomra ő nem létezik. Mindent elvett tőlem amit valaha is szerettem. Szörnyeteggé tett. Útálom magam. Undorodok. Amikor visszagondolok a tetteimre legszívesebben főbe lőném magam. Ahogy azok a fiatal lányok az életükért könyörögtek.. és aztán a csend. A csend mikor már mindennek vége. Mikor már nem menthetem meg őket. Mikor már hiába parancsolok magamnak megálljt. Az a pillanat amikor belátom, hogy ki is vagyok. Azt mondják az orvosokra, hogy életeket mentenek és mindenkinek segítenek. Ha valami problémád van mindenki azt mondja, hogy fordulj orvoshoz. Az igazság az, hogy ebben a világban senkiben sem bízhatsz meg. Önmagadban sem. Fogadd el, hogy te is csak egy össze – vissza hazudozó szemétláda vagy, a világ söpredéke. Egy kitaszított lélek és semmit sem tehetsz ez ellen. A visszaemlékezésemet egy felkavart férfi hangja szakítja meg. Szemeimet újra kinyitom és várom, hogy megjelenjen előttem. A hangjából kétségbeesést véltem felfedezni. Vajon ki lehet ő? Egy bajbajutott tini aki azért van itt mert a szüleinek van jobb dolguk is minthogy egy zűrös kamasszal élljenek együtt? Vagy egy elmezavarodott, klinikai eset? Itt van hát. A kilincs lenyomódik és belép az ajtón. Első pillantásra fiatal.. nagyon fiatal. Nem olvastam a kórlapját mert nem szóltak, hogy jönni fog. Elég nehéz össze egyeztetni a betegek és az én időrendemet ezért néha előfordul, hogy csak úgy behoznak valakit. Ránézek és látom rajta, hogy alig várja, hogy túlessen ezen. -Foglalj helyet. – mutatok az előttem lévő székre. Felállok, közelebb megyek majd kezemet nyújtom egy férfias kézfogásra. Azt akarom, hogy egyenlő félként kezeljen engem. Így talán hamarabb megnyílik előttem. -Dr. Connor Hayes. Szólíts kedved szerint. – kíváncsian nézek rá, már szinte bámulom. Ki gondolná, hogy ilyen fiatalon ide lehet kerülni? Volt már dolgom itt pár emberrel de ő volt közüllük a legfiatalabb. -Na akkor ne is pazaroljuk egymás drága idejét. Miért vagy itt? Mit csináltál? Megöltél valakit? Vagy csak simán őrült vagy? – kérdezem nyersen. Nem szoktam köntörfalazni és ez most sem történt máshogy.
Anthony Mason Patient
ϟ KOR : 31 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : † Dark Haven High ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 174 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.
Tárgy: Re: Dr. Connor Hayes Rendelője Vas. Jan. 06, 2013 9:46 am
Sokadik nap, sokadik gondolat, hogy inkább felszögelem magam a falra, vagy valaki mást szögelek oda, de jó erősen, és végignézem, ahogy kivérzik. Ó igen, kezdi mardosni az őrület az agyamat, kaparja, szaggatja, tépi, és marja a még ép elmém részét. Megtörnek, meg fognak törni ha így bezárnak, ha így nem engednek utamra. Lefognak, ha menni akarok, leszíjaznak, ha menekülnék. Meg akarom őket ölni, kínszenvedést akarok nekik okozni, mindegy milyen módszerrel, de azt akarom. Megtettem párszor, odakaptam, csapkodtam, ütöttem, de erősek voltak, sokan voltak, visszafogtak. Nem jönnek egyedül, már nem mernek. Gyáva kutyák mind, csak a szájuk nagy, istennek hiszik magukat, és, hogy ők bármit megtehetnek. De én, én megmutatom nekik, hogy senkik, hogy ellenem nem érnek semmit, és jobb, ha nem rajtam gyakorolják a hatalmukat. Foggal, körömmel harcolok az elnyomás ellen, lázadok, üvöltök ha kell, nem rettenek meg egytől sem. Bőszen mutatom az őrület, a dilikór jeleit, és nekik csak ez számít, ez a céljuk, hogy legyengítsenek. Sosem fogok kijutni, mert nem engednek, amibe még a halálom órájában sem fogok beletörődni, sose.. Azt mondják, hogy nem vagyok jól, hogy beteg vagyok. Egy ideje magam sem éreztem biztosnak, de most egészen jól voltam. Nem csodálom, amilyen moslékot belém tömnek, még szerencse, hogy nem dobtam fel a talpam. Szíjaimtól megfosztva ücsörgök az ágyon, állok fel végül, és köröket járok a szobában, körbe körbe, meg nem állva. Ujjaimon lassan nem volt hely, hol nem lett volna seb, ahova nem téptem volna bele. Elvonás. Ó, mert függőség az van, és mert elkényelmesedtem, szabad voltam, és megint azt akartam. Végigkaparva a falon, megálltam végül, és az ajtó irányába bámultam. Lassan tudatosult bennem, hogy mennem kell, jelenésem van. Menni kell, mert vár a doktor. Gyűlölöm őt is, de azt mondják jobb ha megyek, muszáj mennem. Nagyot szusszanva görnyedtem előre, lógattam a kezeimet, mintha leeresztettem volna, és így meditáltam vagy percekig. Mintha kiengedtem volna magamból azt, ami kaparta az elmémet. De nem, csak szimplán nem akartam semmi mást, végül pedig, a tehetetlenség, és az orra esés ellen küzdve egyenesedtem ki. Megindultam kifelé, elindultam a kisebb vég felé, meneteltem csendben. Most érdekes mód senki nem tartott vissza, szögezett az ágyhoz, vagy parancsolt vissza. Talpaim alatt éreztem a hideg követ, ahogyan végigcsoszogtam szokásomhoz híven a folyosón, és kerestem az ajtót. Ujjbegyeim a falon szánkáztak végig, fülemben egy rég hallott muzsika csengett, melynek ütemére ingattam a fejem. Lassan haladtam, ráérősen, nem érdekelt az idő, nem érdekelt, ha vár. Már ezzel is csak ideget húzok, csak magam alatt vágom a fát, de vállalom, szórakozni akarok. Már előre vigyor húzódott arcomra, már előre örültem magamban, szórakoztam, de benne volt a pakliban, hogy feleslegesen. Mert hát, ki tudja, hogy akihez igyekszem, annak mennyire ép elméje vár, mennyire bomlott, és mennyire fogadja be a mocskot, amit leborítok elé. Nem érdekel, semmilyen szadizmus nem érdekel, csak legyek túl rajta, próbálhassam tovább a szökést, a menekülést innen. Ó igen, nem tettem le még róla, nem akarok letenni, és változtatni ezen. Ki fogok jutni akkor is, meglátják, csak még nem tudom a módját. Még. Megtorpanok. Megérkeztem, elértem a célt. Cél a fenéket, de most hívjuk annak. Ujjaimmal végigsimít a névtáblán, figyelem a nevet, a betűket, mielőtt betérnék. A muzsika elhallgatott, nem szól már sehol, nem mozdul a fejem. A névtábláról a kilincsre siklik kezem, lenyomom azt, és már surranok is befelé. Megérkeztem, itt vagyok. Vajon várt már, vagy nem tudja, hogy érkezem? - Hahó.. hahó, hahóóó.. – lépkedem beljebb, ujjaimat tördelve újfent, és félrebillent fejjel várok valami reakciót arra, hogy egyáltalán él-e itt valaki, vagy zsákutcába tévedtem. Hahó, hahóó..
|| Words: || 581|| Notes: nem tudok kezdeni : D||
Dr. Oliver Thredson
ϟ KOR : 47 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ✂ Briarcliff Manor ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 161 ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.
Tárgy: Dr. Connor Hayes Rendelője Vas. Jan. 06, 2013 6:00 am