Behind The Walls
Tetőház        486258267anigif_www.kepfeltoltes.hu_
Készen állsz, hogy átlépd a szanatórium kapuit?
Behind The Walls
Tetőház        486258267anigif_www.kepfeltoltes.hu_
Készen állsz, hogy átlépd a szanatórium kapuit?

Behind The Walls

You have two choices. You either live, or you die.
 
KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Korlátozás


Arányok:
Nők: 24
Férfiak: 12

Patients: 20
Doctors: 4
Nurses: 3
Residents: 5
Ghosts: 0
Creatures: 0
Victims: 4
Links
.. click, click, click!







Chatbox
.. stairway to heaven.

Legutóbbi témák
» Vampsite FRPG
Tetőház        EmptySzer. Dec. 17, 2014 5:50 am by Amanda B. Lawrence

» EOF - Empire of Fantasy
Tetőház        EmptyPént. Szept. 06, 2013 7:53 am by Vendég

» Prison
Tetőház        EmptyVas. Aug. 11, 2013 8:03 am by Vendég

» Dita D'amrosio
Tetőház        EmptyVas. Júl. 07, 2013 2:57 am by Dita D'amrosio

» Caleb A. Bristol
Tetőház        EmptySzomb. Júl. 06, 2013 8:20 am by Caleb A. Bristol

» Got a Secret can you keep it? ... | Pretty Little Liars RPG
Tetőház        EmptySzer. Júl. 03, 2013 2:13 am by Vendég

» The Originals
Tetőház        EmptyHétf. Jún. 03, 2013 6:35 am by Vendég

» Dark Dreams
Tetőház        EmptyVas. Jún. 02, 2013 1:48 am by Vendég

» Art war! FRPG
Tetőház        EmptyPént. Május 31, 2013 10:57 pm by Vendég

Top posters
Belizaire Roux
Tetőház        Vote_lcapTetőház        Voting_barTetőház        Vote_rcap 
Harlow Williams
Tetőház        Vote_lcapTetőház        Voting_barTetőház        Vote_rcap 
Dr. Floyd Schneider
Tetőház        Vote_lcapTetőház        Voting_barTetőház        Vote_rcap 
Dylan Moore
Tetőház        Vote_lcapTetőház        Voting_barTetőház        Vote_rcap 
Amanda B. Lawrence
Tetőház        Vote_lcapTetőház        Voting_barTetőház        Vote_rcap 
Alex Blackbloom
Tetőház        Vote_lcapTetőház        Voting_barTetőház        Vote_rcap 
Anthony Mason
Tetőház        Vote_lcapTetőház        Voting_barTetőház        Vote_rcap 
Dr. Oliver Thredson
Tetőház        Vote_lcapTetőház        Voting_barTetőház        Vote_rcap 
Alison Ross
Tetőház        Vote_lcapTetőház        Voting_barTetőház        Vote_rcap 
Nina Steele
Tetőház        Vote_lcapTetőház        Voting_barTetőház        Vote_rcap 
Our Friends
.. they're not harmless.


Ki van itt?
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (97 fő) Hétf. Okt. 14, 2024 6:21 am-kor volt itt.
Credit ©
.. you'll steal, we'll skin.
Az oldal egy részét az American Horror Story: Asylum c. sorozatból vettük. A másik fele, a Dark Haven High ötlete Mary Eunice McKee és Dr. Oliver Thredson szüleménye. Ahogyan a története is.
Az oldalon található képek, kódok mind a no-way-out tulajdonában állnak. A Poster-Profil-t köszönjük a mi egyetlen Kötinknek. A lopás komoly következményeket von maga után.

Megosztás
 

 Tetőház

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Dylan Moore
Patient
Dylan Moore

ϟ KOR : 30
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        EmptyVas. Jan. 20, 2013 8:25 am

[You must be registered and logged in to see this image.]

Flavia Saintberry


Úgy érzem kezdek egy picikét más lenni mióta itt vagyok. Most kivételesen nem a rossz álmok teszik, hanem az, hogy a boldogság hiánya képes felemészteni minden egyes kedvemet. Nem látom már olyan hű de barátságosnak az intézetet mint amilyennek anyáék mondták. Egy cseppnyi érzés sem szorult a doktorokba és ez látszik rajtuk. Szörnyű mire képesek és mennyire élvezik azt, hogy mi szenvedünk. Mondjuk az én rémálmaim, hirtelen szoborrá válásom vagy éppenséggel félelmem, semmi ahhoz képest ami másokkal lehet. Nem egyszer sikerült látnom ahogy nyugtatót tömnek valaki szervezetébe és ezzel is butítják az illetőt. Lassan olyanok lesznek, mint az élőholtak, vagy akár a zombik, mert kifejezéstelen lesz az arcuk és semminek sem fognak örülni.
Hogyan viselik ezt el mások akik több ideje vannak itt, ha én már most nyöszörgök a napfény és boldogság iránt? Mert valljuk be tényleg nyöszörgök, amióta nem úgy alakulnak a dolgok ahogyan azt én szeretném. Lehet az élet pusztán csak próbára tesz engem, hogy még inkább erősebb legyek, de nem hiszek ebben az egészben. Persze, hogy nem, hiszen semmiben sem látom annak a jelét, hogy minden úgy történik, ahogyan azt elterveztem. Rengeteg olyan dolog van az életben, amit bár ne tettem volna meg, de elviselem a kockázatokat, amiket sikerült magam után rántanom a meggondolatlanságomnak köszönhetően. Mert igen, annak kellet lennem, nem ellenkeztem elégé és ennek megvan a maga következménye. Annyira tudom utálni ezt.
Az egyetlen dolog ami boldogítana az elveszett, vagyis inkább elhagytam abban reménykedve, hogy mindent megoldok. De nem oldottam meg semmit, még nagyobb szomorúságot okoztam magamnak és annak a személynek akit szeretek. Rossz döntést hoztam, ilyen egyszerű és szomorú az egész. Ha jobban belegondolok abba mit veszitek azzal a rengeteg rémálommal, inkább csendben maradok és nem panaszkodom. Ki tudná megmondani, hogy nem vált volna még rosszabbá a helyzetem ha magamban tartom a félelmeimet? Vajon nem lennék rosszabb helyzetben? Fogalmam sincs és nem is szeretnék ezen gondolkodni. Tudom, úgy sem lenne jó vége ennek a fóbia dolognak bármilyen más lehetőséget képzelek el. Ha nem is éppen itt, de egy másik intézetben biztos kikötöm, addig sugalljanak olyasmit a szüleim, hogy az intézet a legjobb hely a számomra. Nem, persze, hogy nem az, mert bárhová nézek, szinte mindig ugyanazt látom. Szerencsétlen próbálkozást.
– Az egyszer biztos. Gondolom örülteknek néznének, amiért a legnagyobb fájdalmunkban is mosolygunk. Bár ők még nálunk is örültebbek, kár, hogy senki sem veszi észre a pácienseken kívül. Olyan szívesen megnézném egyszer őket, amint kényelmetlen ágyakban aludnának, rémálmokkal küszködnének és lenne valami fóbiájuk vagy bármi amit ők meg akarnak gyógyítani a páciensekben. Ha rosszabb helyzetben lennének nálunk, már volna okunk nevetni rajtuk. – kár, hogy nem lesz rá sose alkalmunk, pedig biztosan jót nevetnék. Mivel a világban sosincs igazság, így nekünk sem lehet örömünk a doktorok szenvedésében.
Meg ha jobban belegondolok, engem nem is érdekelne az ők szenvedésük, a rágcsálóké annál inkább. Tudnám, hogy ugyanúgy fáj nekik, mint nekem az ha meglátom őket előttem cincogni.
– Igyekszem türelmesen kivárni azt a pillanatot. – bár tudom, hogy néha kíváncsi leszek én mégis vigyázni fogok és tiszteletben tartom, ha valamit nem akar majd az orromra kötni.
Na meg ugyebár ez az ő élete, azt tesz vele amit csak akar, én meg nem mondhatom meg neki, hogy legyen óvatos és őrizze meg minden reményét, ha semmi örömét nem leli az életben. De elterveztem, hogy nem fogom még inkább szomorúvá tenni őt. Fel fogom vidítani, csak el kell döntenem, hogy mivel lehetne mosolyt csalni az arcára.
– Támadt egy ötletem! Velem tartasz? – érdeklődve pillantottam rá és reméltem, hogy velem tart, azonban akkor sem haragudtam volna meg rá, ha maradni szeretne. Itt úgysem találnának ránk a doktorok, szóval ez a hely némiképp még biztonságot is nyújt azok számára akiknek szükségük van rá.

to : Flavia Saintberry| words : 612| notes: Very Happy remélem tetszeni fog.
Vissza az elejére Go down
http:// http://breath.hungarianforum.net/
Flavia Saintberry

Flavia Saintberry

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ..őrültek közt..
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 84
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        EmptyCsüt. Jan. 17, 2013 6:10 am


WE WERE MEANT TO LIVE FOR SO MUCH MORE, HAVE WE LOST OURSELVES?


Mindig is utáltam, amikor meg lettem bélyegezve, mondván, hogy szőke nő vagyok, butus és ostoba, aki nem hogy nem okos, de még csak nem is tehetséges. Az egyetlen előnye egy ilyen nőnek, mondták a nagy emberek, az, hogy csinos. Megdugják és aztán kábé ennyi. Nem kihívás megszerezni, meg pedig nem is akarják tartani, mert egy ilyen nővel nem hajlandóak bárhol is megjelenni, de a haveroknak azért el kell mesélni, hogy megvolt. A legszánalmasabb felfogás, ami valaha is létezett. Komolyan, manapság már csak a nők azok, akik képesek küzdeni egy kapcsolatért és akiknek mindent meg kell tenniük, hogy boldogak legyenek. A férfiak meg sem próbálnak bármit is tenni, főleg ha szőke vagy. Mindig is beskatulyáztak és főleg ezért is, választottam a bordélyházat a gimnázium helyett. Az lett volna a normális, ha egy olyan fiúval állítok haza, akivel mondjuk egy suliba járunk, de ilyen sosem akadt. Gáz vagy nem gáz, menekültem a normális kapcsolatok elől, mert úgy éreztem, hogy nekem erre nincs szükségem. Nem akartam állandóan amiatt aggódni, hogy jól nézek-e ki, hogy van-e nálam nagyobb mellű csak a környéken, hogy elég jó vagyok-e és még sorolhatnám éjszakákon át. A lényeg az, hogy én kimaradtam ebből a nagy gimis love storyból és ha jobban belegondolok, már esélyem sem lesz rá, mert örökké itt ragadok. Szomorú, nem igaz? Ha jobban belegondolok, nem fogok innen soha kikerülni és úgy halok meg, hogy nem tapasztaltam meg a szerelmet. Pedig elvileg csodálatos érzés. Bah.

Ahogy nézem a messzi dombokat, mindenen gondolkodom, csak azon nem, ami jelenleg van. Dylan visszasétál hozzám és bár rövid ideje van itt, a mondatából, amit nekem mond, egyértelműen kiderül, hogy tisztában van a helyzettel. Mondjuk tény, hogy nem túl nehéz észrevenni, hogy mi folyik az intézmény falain belül, de az ember reménykedik, amikor a kocsiban ül és idefele jön, hogy nem olyan rémes ez. Én is ezt tettem. Emlékszem rá, hogy milyen ideges voltam. Azt hittem, hogy olyan lesz, mint a Veronika meg akar halni c. filmben, ahol a dokik barátságosak és az emberek sem teljesen őrültek. Azt hittem van esélyem a világ ellen, de nagyon nagyot tévedtem. Megérzem a kezét a vállamon és azonnal odafordítom a fejemet. Halványan mosolyodom el, mert megnyugtatott ezzel a tettével. Dylan rendes ember, biztosan nem akar megbántani, csak nőből vagyok és túlreagáltam. Mindig is hisztisnek nevezett apu, pedig aztán vajmi keveset tudott rólam. Tény, hogy kicsit sok minden miatt nyafogtam, de nem estem hatalmas túlzásokba, azt azért tényleg nem lehet mondani. Nem veszem le a pillantásom Dylanről, miközben reagálok az ő reakciójára:
- Nekünk is mosolyognunk kéne és akkor nagyon meglepődnének.

Enyhe szarkazmus érződik a hangomból és szépen lassan visszafordítom a fejemet a dombok felé. Kezd sötétedni és így nagyon keveset látni a tájból. Az éjszaka mindig a legrosszabb időszaka a napnak. Az őrültek ilyenkor érzik úgy, hogy nekik jogunk van ahhoz, hogy végigüvöltsék az éjszakát és ezért meg is teszik. Nincs az-az orvos, aki ezt itt kezelni tudja, verés vagy kínzás nélkül. Bár van papírjuk arról, hogy ők dolgozhatnak itt, de nem tudnak és ezt mindenki tudja. Az igazán betegek talán nem, mert ők annyira elmebetegek, hogy teljesen kiestek a valóságból. Soha, de soha nem akartam pszichológus lenni, de ezek után biztos, hogy nem kacsingatok az orvosi pálya felé. Ettől a hozzáállástól, meg helyzettől ami itt van, még az életkedvem is elmegy, ha esetleg eddig nem ment ment volna totálisan el. Én próbáltam kedves és aranyos lenni, de azt hiszem, hogy mindez eddig a napig tartott. Végeztem veletek, kedves elmegyógyintézet. Végeztem.

A kíváncsiság tönkretehet. Komolyan mondom, saját tapasztalatból tudom. Kíváncsi voltam, mi az a mazochizmus és itt vagyok. Kíváncsi voltam, hogy milyen a bordélyház és függő lettem. Kíváncsi voltam, hogy tényleg megöl-e a sok gyógyszer és azt kell mondjam, igen, tényleg megöl. Dylan kedves, nagyon nem jó úton jársz, ha azt hiszed, hogy ez nem baj. Ismét ránézek, még mindig kedvesen, hiszen semmit sem ártott nekem. Azt mondja, hogy majd akkor mondjam el neki, hogy miért akartam megölni magam, ha már készen állok rá. Lesz olyan, amikor el tudom majd mondani? Lesz egy olyan időpont, amikor készen fogom magam érezni rá? Vajon képes leszek róla valaha is beszélni? Most még hihetetlen számomra maga a kérdés feltétele is, mert nem hiszek benne. Senki sem tud kiszedni belőlem semmit, még Alex sem tudott pedig ő a legjobb barátom.
- Te leszel az első ember aki megtudja, ha majd már készen állok rá.
TAGGED : Dylan WORDS : 725 NOTES: szeretettel.(: MADE BY [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Dylan Moore
Patient
Dylan Moore

ϟ KOR : 30
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        EmptySzomb. Jan. 12, 2013 11:06 am

[You must be registered and logged in to see this image.]

Flavia Saintberry


Erősnek kell lennünk. Ha nem vagyunk azok akkor mindenképpen kihasználnak és emberiségünk lénye darabokra hullik. Tudom, mit jelent erősnek lenni és azt is milyen azt érezni, hogy a félelmünktől nem ment meg minket senki. Ilyen volt állni egy helyben és várni, hogy elmúljon az a csöppnyi félelem amiről beszéltem. Percenként előtörhet és rémessé teheti az életem. Az már más tál tészta, hogy Flavia-t szintén nagyra nőtt egérnek láttam ha befejeztem a cipőm orrának fürkészését. Megráztam egy picikét a fejem, abban reménykedve, hogy elmúlik a képzelgésem és nem kezdek el órákig itt szobrozni s, meg sem mozdulni. Két percnek, vagy esetleg többnek kellett eltelnie, hogy visszasétáljak az ablakhoz ahol már Flavia volt. Talán sikerült meggondolnia magát, nem tudom, de örülök, hogy maradt. Semmi kedvem sincs egyedül lenni, azonban egérnek sem szeretnék senkit se látni. Azt nem tudnám elviselni sokáig, biztos elszomorodnék vagy ami még ennél is rosszabb tényleg keresnék egy biztonságos menedéket magamnak ahol szép dolgokra gondolhatok és az a hely lehetőleg a szoba egyik sarkában van.
Na jó, össze kell szednem magam. Tudom, hogy menni fog. Már csak azért is erősnek kell lennem, mert nem vagyok egyedül. Be kell bizonyítanom, hogy nem olyan súlyos az állapotom, mint azt hiszik. Az a fóbia elmúlhat, ha rendesen küzdök és nem adom fel. Bár lehet szükségem lesz némi segítségre, nem számít, a lényeg, hogy elmúljon ez az egész fóbia dolog. Tisztában vagyok azzal, hogy minden fóbiában szenvedő ezt akarja. Békében élni, megszabadultan valami olyantól, ami megkeserítette az életét.
Panaszkodom. Áh, amióta itt vagyok csak rinyálni tudok mint egy négy éves kisfiú akitől elvették a kedvenc játékát. Oké, beismerem tőlem is elvettek valami olyat, amit szerettem és ragaszkodtam hozzá. Ez volt a szabadságom, de fel kellett áldoznom mindent a gyógyulás érdekében. De vajon lesz-e gyógyulás? Nem nevezhető mármost a helyzet reménytelennek? Oh bárcsak tudnám! Sokkal megkönnyebbültem lennék. Mert tudnám azt amit most nem tudok. A jövőbe azonban senki sem lát, még azok sem akiket a doktorok örülteknek titulálnak és beképzelnek dolgokat.
Sosem szerettem ha valami olyasmi miatt gyanúsítják meg őket amit nem követtek el, azonban amit a saját szememmel tapasztalok meg azt jogosnak ítélem. De az ártatlanokat, akik muszájságból itt vannak és egészséges elmével rendelkeznek, csak van bennük egy kis különleges dolog, amit mások nem fogadnak el, nos az csak a doktorok hibája lehet, hogy fogva tartják őket ezen a helyen. A pénz azonban nagyobb úr az igazságnál és a puszta tényeknél, amik kiszúrják egyesek szemét, de nem veszik észre.
– Megértem ha nem vagy jól, a mai nap azt hiszem csak a doktoroknak jó. Bár szerintem nem csak a mai, mert amíg páciensek lesznek ebben az intézetben, az ők arcuk mosolygós lesz. – nyugtatásképpen Flavia vállára helyeztem a kezem, bár igazság szerint azt szerettem volna ha tudja tudom miről beszél. Nem tudom, hogy egy szimpla kézrátétel a vállra mennyit segít a nőknek. Lehet semennyit, lehet lenyugodnak egy kicsit tőle és úgy érzik nincsenek egyedül vagy nem tudom. Nem látok senki fejébe, nem tudom mi megy végbe egy illető fejében, de sokszor úgy érzem nem lenne jó, ha ilyesmikről tudnék. Mindenkinek szüksége van titkokra, még nekem is és én ezt tiszteletben tartom.
– Tudod, hogy megbízhatsz bennem, nem igaz? Egyszer, amikor úgy érzed ki kell adnod magadból azt a titkot ami a szívedet nyomja… elmondod miért akartál nem az emberek között lenni? Tudom, semmi közöm hozzá és foglalkozhatnék a saját problémámmal, nem beleütni az orrom mások dolgaiba. De én csak… kíváncsi vagyok. – az utolsó két szót olyan nehezen sikerült kimondani, mintha azt mondtam volna, hogy ma tízezer rágcsálót sikerült megsimogatnom és nem féltem. Persze én még egy ideig nem fogok rágcsálókat simogatni, nem is áll szándékomban, egészen addig míg meg nem gyógyulok. Meg nem gyógyulok? Bocsánat, ki nem gyógyulok ebből a fóbiából.

to : Flavia Saintberry| words : 619| notes: Very Happy remélem tetszeni fog.
Vissza az elejére Go down
http:// http://breath.hungarianforum.net/
Flavia Saintberry

Flavia Saintberry

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ..őrültek közt..
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 84
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        EmptyPént. Jan. 11, 2013 3:30 am


WE WERE MEANT TO LIVE FOR SO MUCH MORE, HAVE WE LOST OURSELVES?


Talán csak az a bajom, hogy nagyon feszült vagyok. Nem is Dylanre haragszom, miért tenném? Inkább a világra haragszom és kellett a megfelelő helyzet, amiben valaki mást hibáztathattam. Nem robbant bennem akkorát az öngyilkosság fogalma, nem esem kétségbe, nem leszek őrült attól, ha beszélnem kell arról, amit tettem, vagy amit gondoltam, bár még senkinek sem mondtam el, hogy miért is gondoltam úgy, hogy eldobni magamtól az életet nem nehéz és a legjobb megoldás. Őszintén szóval nem gondoltam, hogy ez a legjobb, amit ebben a helyzetben tehetek. Valahogy éreztem, hogy nem fogok meghalni, de a szívem mélyén nagyon reméltem, hogy megtehetem amit akarok. Az én döntésem volt a maréknyi gyógyszer nem másé és soha senkitől nem kértem segítséget a mazochizmussal kapcsolatban, szóval az is az én hibám. Megtehettem volna, hogy elmondom anyuéknak, biztos vagyok benne, hogy értékelték volna, hogy őszinte vagyok és meghallgattak volna, nem mint akkor, amikor megtörtént a dolog. Akkor bezzeg már késő volt könyörögni, elkönyvelték, hogy beteg vagyok és hogy az én véleményem, minden csak nem normális és megbízható és természeten nem hallgattak végig. Pedig ha megtették volna, biztos vagyok abban, hogy nem kéne itt szenvednem.

Nem bántott meg igazából, vagyis, nem ő az, aki megbántott, mégis rákenem az egészet. Szegény Dylan, azt sem, tudja, hogy mi jár a fejemben, csak próbál kedvesen társalogni és érdeklődni. Sokkal durvábban is feltehette volna a kérdést, nem? Oda vakkanthatott volna valami olyasmit is, hogy "te meg minek akartad magad megölni", de nem tette. Igazából nem ismerjük egymást olyan jól, de nem is vagyunk idegenek. Pont azért akarom megismerni, mert ő sosem tenné fel a kérdést úgy, mint ahogy én tettem fel magamnak az előbb. Azt hiszem, hogy alapvetően minden embert kedvesnek gondolok és csak aztán döbbenek rá, hogy megint naiv voltam. Nem hiszem, hogy Dylan a háttérben gonosz lenne és csak kihasználna vagy ilyenek. Én is kérdeztem a betegségéről, ő is megtette. Szóval tényleg csak azért húztam fel magam, mert kellett egy remek alkalom hozzá. Feszült vagyok és ideges, de ez ennek a helynek a hibája. Ezt ő teszi velem és mindenkivel. Nincs egy nyugodt nap, nincs egy kedves orvos, egy finom étkezés, egy békés éjszaka. Itt minden olyan rossz, tele van negatív energiákkal, ahogy a profik mondanák. Mi meg csak hánykódunk és reménykedünk benne, hogy majd egy nap jobb lesz és megváltozik minden. Ennél többet nem tudunk tenni.

Az ajtónál állok, szinte már nyúlok a kilincsért, amikor Dylan megszólal. Megállok, de nem fordulok meg, hallgatom amit mond. Szegény, totálisan össze lehet zavarodva. Azt hitte, hogy talán én vagyok az egyetlen normális ember itt, de sikerült elintéznem, hogy azt higgye, tévedett. Pedig nem tévedett, én tényleg más vagyok, mint az általános betegek. Az ő betegségénél, az enyém valamivel összetettebb és a megfelelő információ nélkül nem lehet róla semmit sem mondani, ez igaz, belátta ő is. Bocsánatot kért azért, amit mondott és ekkor halványan elmosolyodom. Ez a helyzet az én hibám, mert túlreagáltam. Eddig mindenkivel tudtam róla beszélni, pontosabban bólogatok, ha feltesznek egy kérdést, de legalább reagálok, kivéve vele. Pont vele, aki pedig nem is orvos! Villám gyorsan megfordulok és felé pillantok. Ő az egyetlen férfi ismerősöm innen, mindenki más nő. Alex még az, aki nagyon közel áll hozzám, és az egyetlen, aki teljesen megért. Vajon Dylan is egy ilyen ember lesz majd? Azt hiszem, hogy nem fogunk innen egyhamar kijutni, így pedig minden egyes normális ember kapcsolatot értékelni kell. Nem pedig veszekedni meg ilyenek.
- Semmi baj Dylan, azt hiszem, hogy én reagáltam túl kissé a helyzetet. Elég hosszú éjszakám volt és ma nem éppen a legjobb napom van.
Ez az egyetlen mentségem arra, amit tettem. A hirtelen dúlifuli soha nem jött be, nekem legalábbis, nem is tudom, hogy még mindig miért erőltetem. A mosoly szinte ráfagy az arcomra és bátortalanul lépegetek vissza az előző helyemre a párkányelé. Óvatosan rárakom a kezemet és kinézek az ablakon. Össze vagyok zavarodva és nem úgy tűnik, mintha hamarosan kapnék válaszokat a kérdéseimre. Én csak úgy érzem, hogy végem, vagy nem is tudom. Ez a helyzet reménytelen és ezt kezdem felfogni.
TAGGED : Dylan WORDS : 666 NOTES: szeretettel.(: MADE BY [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Dylan Moore
Patient
Dylan Moore

ϟ KOR : 30
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        EmptySzer. Jan. 09, 2013 9:37 am

[You must be registered and logged in to see this image.]

Flavia Saintberry


A világ nem tökéletes. Az emberek sem azok. Én meg nem akarok megfelelni nekik. Sosem fogok tudni s, én ebben tisztában vagyok. Önzőség lenne azt mondani, hogy lélegzet vétel nélkül el bírok viselni egy percet a rágcsálók mellett, mert nincs így. Egy halvány mosoly, annyi sem jelenik meg az arcomon ha megjelenik egy. Tudom milyen rémes rettegni a Mumustól, én már attól is féltem, de egy egértől. Nos az még rémesebb ha ez a fóbiád. A rágcsálók meg, ha jobban megnézzük mindenütt ott vannak, ha van szemét amin elélhetnek. Félek. Félek attól, hogy sosem fogok kijutni innen és nem kérhetek bocsánatot Jane-től. Bocsánatkérésben jó vagyok, sosem akartam, hogy haragudjanak rám és gyűlöletet érezzenek irántam. Pont ezért tettem meg mindent azért, hogy a haragosaim megbocsássanak nekem. Mert meg kellett bocsátaniuk, ha én voltam a mókamester, aki mindig próbálja megnevettetni őket a szavaival. Bár kezdem úgy érezni, hogy az itteni élet cseppet sem olyan mókás ahogy én elképzelem, hanem halál komoly dolog és nincs benne semmi nevetséges.
Pedig mennyivel könnyebb volna, így legalább a humoromnál tudnék maradni s, nem válnék egy zsémbes vénemberré az idők során itt. Igazából még semmiképpen sem szeretnék az lenni, hiszen előttem áll az élet, a kérdés az, hogy miféle. Amikor meghallottam Flavia kérdését kicsikét elhúztam a számat, de eldöntöttem, hogyha már néhány dolgot elmondtam magamról akkor miért ne mondhatnám el ezt is.
– Szerintem én így születtem. Na jó talán nem, mert kezdetben a Mumustól féltem. Tudod ha rossz voltam és kicsiként sokáig fent maradtam mindig azzal fenyegettek, hogy a Mumus egyszer majd értem jön. Talán maga a szó volt az ami megfélemlített, mert sosem vitt el a Mumus ahogy ők mondták. Aztán nagyobb lettem egy picivel és iskolás éveim első vagy második évében bemerészkedett egy kisegér az osztálytermünkbe. Sosem érdekelt, hogy vannak egerek és nekem félnem kell azoktól, egészen addig amíg egy dagadt s, nálam sokkal erősebb fiú fogta magát az egeret meg egyenesen az én ételembe tette bele. Tette? Egyenesen belehajította. Na akkor már elkezdtem utálni az egereket, de úgy komolyabban alig pár hete vagy hónapja szeretném jó távol tudni magam tőlük vagy kiirtani őket. Szóval a válaszom azt hiszem, hogy néhány hónapja. – ez azonban egyre megnehezíti az életemet. De nem akartam egy folyton csak panaszkodni tudó kisfiúnak tűnni éppen ezért elhallgattam és nem kezdtem el tovább részletezni a félelmeimet.
Reméltem, hogy nem fogok majd megörülni ettől a betegségtől, nem látok majd szellemeket s, nem is hallom a hangjukat és nem fogok beszélgetni velük. Lehetetlen, hogy én megörüljek. Nem akarok. S, míg megvan bennem az akarat, senki sem erőltethet rám még egy betegséget.
Szeretném végre nyugodtabban, kissé békésebben szemlélni az életet, tudni, hogy nincs mitől félnem. Bár úgy tűnik mégsem vagyok olyan bátor mint azt kezdetben hittem. Van ami engem is megrémiszthet, megtántoríthat és gyengévé tehet, ha sokáig így… ebben a helyzetben maradok.
Kissé gondterhelten felsóhajtottam, ezzel is visszatérítve magam a valóságba, mert nem mehetett tovább ez így. Csak a nagy gondolkodásban vettem észre, hogy már egyedül állok az ablak párkány előtt és Flavia éppen az ajtó fele tart. Örökké bánni fogom, ha most hagyom elmenni. Meg kell nyugtatnom a lelkem, hogy nem tettem semmi rosszat és ennek csak egy módja van. Ha megállítom őt, ha tetszik neki ha nem.
– Bocsáss meg! Nem tudtam miért akartál az lenni ami, így nem fogtam fel, hogy a te gondod nem olyan mint az enyém és erről sokkal nehezebb beszélni, mint gondoltam. – tudtam mit csinálok, de azt igen, hogy van már gyakorlatom abból mikor kell bocsánatot kérni, csak abban nem vagyok biztos ez a legmegfelelőbb pillanat-e vagy sem.
Igazság szerint, csak az járt a fejemben, hogy legalább egy jó beszélgetőpartnert képes legyek megtartani itt, aki nem örült meg és nem tudom melyik személyiségével beszélek éppen. Mert Flaviaból csak egy van, nincs még egy a világon, ahogy senkiből sincs. Mindannyian egy teljesen más egyediségek vagyunk a magunk módján. Bár érdekes, hogy ezt a fajta különlegességet sokan elítélik és betegségnek nevezik. Milyen nagy kár, hogy sosem fogadnak el minket olyannak, amilyenek vagyunk. Na mindegy.
to : Flavia Saintberry| words : 667| notes: Very Happy remélem tetszeni fog.
Vissza az elejére Go down
http:// http://breath.hungarianforum.net/
Flavia Saintberry

Flavia Saintberry

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ..őrültek közt..
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 84
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        EmptySzer. Jan. 09, 2013 5:39 am


WE WERE MEANT TO LIVE FOR SO MUCH MORE, HAVE WE LOST OURSELVES?


Emlékszem rá, hogy kislányként milyen boldog voltam. Azt hittem, hogy enyém a világ, mert mindenem megvolt. Szerencsés vagyok, mert egy viszonylag normálisabb családba születtem és ezért soha nem volt olyan, amit ne engedtek volna meg nekem. Már öt éves korom óta én választom ki, hogy mit veszek fel. Önálló döntéseket hozhattam az élet minden területén és teljesen elláttam magamat. A pénzkeresésen kívül, természetesen, de az még nem is az én dolgom. Mindig egy minifelnőttként kezeltek a szüleim és soha nem néztek le és szidtak le, még a szobafogságot sem éltem át, mert akármit is tettem, úgy kezelték, hogy a javamra válik és építi a személyiségemet. Hibát követtem el hibák hátán és ők nem szóltak nekem. És ők nem segítettek nekem. Csak hagyták, hogy egyedül feldolgozzam és eldöntsem, hogy mi lesz utána. Nem hiszem, hogy ez lenne a világ legjobb nevelése. Nevezhetjük ezt egyáltalán nevelésnek? A szüleim nem szülőnek valók. Ezért menekültek el otthonról, nehogy a nagyiék beleszóljanak, a gyakorlatilag semmibe, mert nevelési technikáról itt szó sincs. Rosszul tették, hogy eljöttek, mert akkor nyilván most nem itt tartanánk.

Dylan egy nagyon kedves ember és elég érdekes személyiség, ahogy itt szinte mindenki. Vannak olyanok, akik tényleg elmebetegek és jó, hogy itt vannak, de szerintem sokan vagyunk úgy, hogy egy szimpla terapeuta is megtenné, nem kéne feltétlen benn élnünk. Viszont ki kíváncsi a véleményünkre? Elég, hogy egyszer megpróbáld magad megölni és máris őrültnek vagy titulálva és elveszik a szólásszabadságod. Én tényleg azt hittem, hogy lesz beleszólásom a dologba, de döntésképtelennek néztek és nem hagyták, hogy elmondjam, amit elakarok, nem hagyták, hogy megosszam a világgal a tényleges problémámat. Mondjuk lehet, hogy ha még azt is elmondom, hogy miért tettem, akkor sokkal rosszabb helyre zárnak. Vajon van ennél is rosszabb hely? Elképzelni sem tudom, mert már itt is annyi rémes dolgot tapasztaltam, hogy nem tudom elhinni, hogy van olyan elmegyógyintézet, ami még ennél is durvább. Bárcsak a szüleim tudnák, hogy mi zajlik itt, akkor biztosan elvinnének innen és a bocsánatomért esedeznének. milyen jó világ lenne...!

Dylan arcáról a tekintetemet ismét a tájra szegezem és élvezem a látványt. Ott minden olyan békésnek és nyugodtnak tűnik, mintha egy teljesen más világról beszélnék, pedig csak a szomszéd város. Az ember, amikor itt van, úgy érzi, mintha másik bolygón lenne, messze a normális és megszokott hazától. Miközben ismerteti nagyon ritka betegségét, végig ki nézek és nem rá. A szavai hatnak rám, mert a leírásában az érzelmei is teret kapnak. Nem vagyunk vad idegenek, de azért olyan jól sem ismerjük egymást, mégis elmond szinte mindent magáról. Úgy érzem, kitárulkozik és jól esik, hogy pozitívan ítél meg és meg meri ezt előttem tenni. Szélesebben mosolyodom el, pedig a beszéde után nem kellene. Beszélnem viszont annál inkább.
- Nagyon ritka betegséged van. Mióta szenvedsz?
Tudom, tudom, ennyi erővel akár azt is megkérdezhetném, hogy milyen idő van kinn, mivel annyira bevett. De én tényleg kíváncsi vagyok. Négy évet kellett nekem eltöltenem az életmódommal, mire rájöttem, hogy ez nem mehet tovább. Négy év rengeteg és olyan sok minden meghatározó történik ennyi idő alatt, hogy hatással van a személyiségemre. Bár az ember azt hinné, hogy depressziós vagyok és állandóan sötét témák körül keringenek a gondolataim, nagyon tévednek. Vannak mély pillanataim, de én vidám vagyok, mert az élet olyan szép. Csak mondjuk nem itt.

Ránézek és ismét rajta hagyom a tekintetem az édes mosolyommal együtt. Jacob, a társaság egyik férfitagja, mindig azt mondta, hogy ez az a mosolyom, aminek senki sem tud ellenállni. Nem akartam én ezzel soha semmit, egy egyszerű mosoly, de neki nagyon tetszett. Kár, hogy az öngyilkossági kísérletem után nem kerültek elő, hanem jól elbújtak és letagadnak, mintha soha semmi közük nem lett volna hozzám. A gondolataimból durva mondata térít ki, mert annyira megdöbbenek, hogy szinte meg akarom csípni magam, tényleg itt vagyok-e vagy csak álmodom. Egy ilyen jó kis beszélgetést, hogy lehet elrontani egy ilyen kérdéssel? Elfordulok, a mosoly lefagy az arcomról és ellököm magam a párkánytól. Azt hiszem, hogy ennek a dolognak itt véget kell vetnem. Udvariatlan leszek, pimaszul odabökök neki valamit, hogy tudja, ez a téma mély és nem csak holmi fóbia, amiből kigyógyul az ember. Ránézek, de csak egy pillanatra és viszonylag halkan megszólalok, majd megfordulok és elindulok az ajtó felé:
- Majd még találkozunk Dylan.
TAGGED : Dylan WORDS : 667 NOTES: késtem, bocsi.(: MADE BY [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Dylan Moore
Patient
Dylan Moore

ϟ KOR : 30
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        EmptyHétf. Jan. 07, 2013 5:44 am

[You must be registered and logged in to see this image.]

Flavia Saintberry


Miért volt mindig az az érzésem, hogy az orvosok csak úgy tesznek megértik a beteget, de közben nem is? Bármit tesznek azt csak a saját maguk érdekében teszik. Mert ha elfogynak a betegek, nekik már nem lesz munkájuk. Ha nem lesz munkájuk akkor a családjuk pénz nélkül marad. Olyasvalamikről kell majd leszoktatni őket, mint például a mindennapos vásárlások, az újabbnál újabb ruhák. Akinek meg nincs családja? Nos az elégé különleges eset. Szerintem csak a szadizmusa és a perverzitása miatt nem akar másik munkát magának, olyannyira imádja a betegeit. Vajon miért? Mert ők nálunk is betegesebbek, csak nem vallják be maguknak és az ilyesminél nincs rosszabb. Nincs és én ezt tudom. Azok a hidegséggel tele szemek arról árulkodnak mennyire nem érdeklik őket a sorsunk. Legalábbis eddig ilyen 'nekem minden mindegy’ fajtával találkoztam. Bizonyára létezik őszinte doktor is, de az nem ebben az intézetben van. Mindegyik keze maga felé fordul, gyűjtögető típus és önző. Ha egy csepp érzés lenne bennük, akkor teljes odaadással azon lennének, hogy a betegek meggyógyuljanak. Eddig azonban semmilyen csoda sem érte őket, ami erre ösztönözné a doktorokat. Sajnálom a nálam betegebeket akiknek valóban szüksége van arra, hogy segítsenek rajta, de csak rontanak a helyzetén. Nem tudom miért, de sosem lennék szívesen doktor, mert bizonyára én sem lennék különb náluk. Ugyanazokat a hibákat követném el, amit ők is és nem néznék az emberek szemébe. Hiszen tudod onnan lehet a legjobban látni mennyire gyötrődnek. Lehet nem érdekelne, mert volnék olyan szívtelen és a szenvedéseiknek örülnék. Elhúztam a számat erre a gondolatra, de mivel már nem voltam egyedül így örülhettem annak, hogy nem kell tovább gondolkodnom ilyesmin. Ha van valaki akivel szót tudok érteni ebben az intézetben máris nyertem egy beszélgetőpartnert. A dokiknak soha az életbe nem mondanék el semmit, nem érdemlik meg az őszinteségemet pont ezért válaszolok a kérdéseikre, ha éppenséggel lehet igennel vagy nemmel. Minek koptatnám a számat feleslegesen rájuk? Persze az itt szerzett 'barátaimmal’ más a helyzet, nekik szívesebben beszélek. Néha még olyan dolgokról is, amihez nincs semmi közük. A minap például valakinek a gyerekkoromról meséltem, hogy hová szerettem elbújni a legjobban a házban ha bújócskáztam a kicsikkel vagy a nővéremmel.
– Örülök, hogy így gondolod. De szívesebben élnék a fóbiám nélkül. – tudom mire célzott a mondatával, csak én valahogy mindig szeretem kiforgatni az emberek szavait, ezzel is némi mókát csempészve a beszélgetésekbe.
Végül is jobb nevetve itt lenni, mint szomorkodva és várva, hogy végre kiengedjenek minket. Bár ők még a túlzottan nevetgélős embereket képesek betegnek nézni, bizonyára valamilyen zavarral magyaráznák ezt, ami közel áll az őrülethez. Manapság bármit ki lehet nézni a doktorokból, csak a páciens el is higgye azt amit róla állítanak. Annál meg nincs rosszabb amikor az illető el is hiszi.
– Nincs szükségem kíséretre. Tudod annyira még nem vagyok zizi, hogy közveszélyes legyek. Na meg, egy egeret én is el tudok taposni ha… ha elégé dühös vagyok hozzá. Azonban a düh nélkül garantáltan felmászok a falra, míg az illető cincogó el nem sprintel a közelemből. Vagy leblokkolok és addig meg nem mozdulok míg valaki közli velem, hogy tiszta a terep, nincs mitől félni. – mindezt könnyű volt elmondani, hiszen csak szavakból állt az egész, de amikor a szó elszáll és az egész tetté válik olyan mintha eljött volna a Világ vége. Számomra meg több apró Világ vége van, nem pedig egy, de mindegyik pontosan elég ahhoz, hogy itt legyek.
– Gondolom te nem szeretnél még egyszer öngyilkos lenni így neked sincs szükséged rájuk. Vagy tévedek? – nem látszott rajta, hogy örült volna s, pont ezért bármit megtehet és közveszélyes is. Egy pillanatra valóban elgondoltam milyen lenne örültként, de gyorsan kiráztam a fejemből ezt a butaságot, mert akkor elképzelhető, hogy nem állnék itt ilyen nyugodtan mellette.
to : Flavia Saintberry| words : 612| notes: Very Happy remélem tetszeni fog.
Vissza az elejére Go down
http:// http://breath.hungarianforum.net/
Flavia Saintberry

Flavia Saintberry

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ..őrültek közt..
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 84
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        EmptySzomb. Jan. 05, 2013 11:59 pm


WE WERE MEANT TO LIVE FOR SO MUCH MORE, HAVE WE LOST OURSELVES?


Igazából szerintem őt nem fogom zavarni semmiben, sőt, talán még megosztja velem a gondolatait. Nem régóta van itt köztünk, de mondhatni hamar összebarátkoztunk. Valamilyen, számomra teljesen ismeretlen, fóbiája van, ami roppant idegesítő lehet, ő meg csak annyit tud, hogy megpróbáltam egyszer megölni magam és ezért vagyok itt. Igazából sokkal jobb, ha az emberek csak annyit tudnak, hogy öngyilkosságot kíséreltem meg. Nem tudom, hogy hogyan fogadnák a tényt, hogy a mazochizmus vezetett oda. Ahányszor valaki megkérdezte, hogy miért szerettem volna inkább meghalni, mint élni, mindig elpasszoltam a kérdést és semmi használhatót nem tudtak belőlem kihúzni. Soha, de soha nem fogom senkinek sem elmondani, hogy mi bajom van és miért kellett nekem majdnem meghalnom. Ez olyan titok, amit a sírba viszek. Vagy ha elmondom valakinek, akkor őt azonnal meg kell ölnöm, mert ketten csak úgy tarthatnak titkot, ha az egyik közülük halott. Még az orvosok sem tudhatják, ők meg főleg nem, mert ki tudja, hogy ezentúl mivel piszkálnának. Így is kapok hideget-meleget, de úgy meg aztán végképp csak hideget kapnék. Az orvosok itt nagyon szadisták és gonoszok, olyan, mintha nem is azért lennének itt, hogy segítsenek, hanem azért, hogy szórakozzanak. Félelmetes az emberi elme és én nem akarok vele játszani. Nem akarok egyik orvosnak sem az áldozata lenni.

Dylan visszaköszön közben és én automatikusan beljebb lépek. Biztos vagyok benne, hogy nem fog haragudni, hogy itt vagyok. A magány annyira nem jó, ha lehet részed társaságban. Én inkább az utóbbit választanám akkor már. Ráadásul nem is vagyok neki tök ismeretlen, szóval végképp nincs oka elküldenie. Majd egyedül lesz valamikor máskor, az itt könnyen lehet az ember, viszont egy barátságos ember társasága itt aranyat ér, mivel alig van belőle pár. Lassan lépek az ablakhoz, ahol Dylan az ablakpárkányra támaszkodva áll és kifele néz. Az intézetben alig van ablak, minden sötét és komor. De innen el lehet látni szinte valamilyen hegyekig. Igazság szerint már azt sem tudom kb., hogy hol vagyok helyileg. Az időérzékemet pedig már régen elvesztettem, eleinte még tudtam követni, de ma már nem tudok semmit, csak azt, hogy a tegnap volt a a ma holnapja és a ma lesz a holnap tegnapja. Kedvesen mosolygok és én is odaállok mellé, finoman rátámaszkodok az ablakpárkányra és kinézek. Dylan viszonylag kedvesen kérdezi meg, hogy tulajdonképpen mit is keresek itt és ekkor felé fordulok.
- Igazából ez az egyetlen hely az intézetben ahol az ember egyedül lehet és gondoltam nem ártana nekem az egyedüllét. Viszont ha jobban belegondolok, utálok egyedül lenni, szóval jó, hogy itt vagy.

Nem leszek gonosz, de bármilyen kedves ember társaságával beértem volna, holott azt hittem, hogy a magány kell nekem. Magányos az ember bárhol lehet, miért akarnék egyedül lenni, ha lehetnék Dylannel is? Biztos vagyok benne, hogy sokkal érdekesebb, mint egyedül gubbasztani. Ráadásul még nem is tudok róla olyan sokat, hiszen nemrég jött. Remek alkalom, hogy kicsit jobban megismerjem és megmutassam neki, hogy vannak az intézetben kedves emberek is, bár nem sok, és hogy én pont közéjük tartozom és hogy számíthat rám. Nem hiszem, hogy valaha is kijutok innen és jobb, ha ő is elfelejti ezt, így pedig csak egymásra számíthatunk. Nekem mondjuk még Alex is ott van, de ő komoly gondokkal küzd, velem vagy velünk ellentétben. Ismét kinézek az ablakon és azt kívánom bárcsak nagyobb lenne és több mindent lehetne látni. Ritkán megyek ki az udvarra, mert mindig vagy fázom vagy sokan vannak kint. Ki lehet menni szabadon, legalábbis szerintem, így mindenki kihasználja ezt. Bár sok embert csak úgy engednek ki, ha kísérik őket és felügyelik őket. Várjunk csak, valami eszembe jutott.
- Neked nincsenek személyes ápolóid, akik kísérgetnek mindenhová?
TAGGED : Dylan WORDS : 589 NOTES: szeretettel. (: MADE BY [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Dylan Moore
Patient
Dylan Moore

ϟ KOR : 30
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        EmptySzomb. Jan. 05, 2013 12:21 pm

[You must be registered and logged in to see this image.]

Flavia Saintberry


Biztonság. Ezt nyújtott most nekem ez a szoba ahová betoppantam. Úgy éreztem olyan ez, mintha egy másik világ lenne, ahol nincs problémám a rágcsálókkal és senkinek sincs semmi baja. Nincsenek fóbiák, a világ meg tökéletes. Azonban ilyesmi nincs. Így hamar abba hagyom a képzelgést és sóhajtok egy nagyot. A szobámban lévő csendre emlékeztet ez a helyiség itt, csak az én falam otthon kékre van festve, nem ilyen semmilyenre. A kék szín megnyugtat, az óceánt juttatja az eszembe és azt, hogy mekkora sületlenséget hazudtam a barátnőmnek. Neki ugyanis azt mondtam, hogy tovább tanulni jövők ide és sosem lát engem viszont, mert itt fogok maradni. Mondjuk nem okoz gondot a hűség kérdés, csak az ellenségeim elől féltetem a lelkem, akik ott maradtak. Jobb ha önszántamból lemondok róla, minthogy utólag fájjon olyasmi, amit soha az életbe nem gondoltam volna. De ettől még hiányzik, imádtam ahogy mosolyog, de ez még nem jelenti azt, hogy itt nem fogom senki mosolyát ugyanúgy imádni, mint az övét. Szeretem ha a közelemben lévők boldogok, olyankor úgy érzem, hogy én is az vagyok, még ha az állapotom teljesen mást mutat.
Nem félek a magánytól, inkább a feleslegesen eltöltött percektől, hogy mindaz amit teszek az egyszer kudarcba fog fulladni és lőttek a musofóbiából való kigyógyulásnak. Ennél meg semmi sem lesz rosszabb és én ezt tudom. Elég ránézni azokra az örültnek tituláltakra, akik bármit megtesznek azért, hogy ne tételezzenek fel róluk ilyesmit. Az ők harcuk kudarcra van ítélve, a dokik nem hisznek nekik, hiszen bármelyik örült azt mondhatja, hogy neki semmi baja és igenis léteznek a kék színű kis táncoló pingvinek mondjuk. Fogalmam sincs arról, hogyan gondolkodik egy örült, miket vél látni, de azt hiszem semmiképpen sem szeretnék az ők helyükben lenni. Nekem elégek a rágcsálók, még egy örült elnevezés nem hiányzik. Az ő arcukon látom mennyire próbálkoznak, de nem megy. Nem, mert nem annak kezelik őket amik. Mindannyian emberek vagyunk, pusztán más-más szokásokkal, kár, hogy mindezt a 'normálisak’ nem fogadják el. Mert ami nem számítható 'normálisnak’ azt meg kell javítani vagy el kell pusztítani.
Az utóbbi módszer szerintem a legrosszabb, mert nem dönthetünk mi egy ember életéről, hagyni kell, hogy valaki akkor haljon meg amikor eljön az ideje. Lehet ez öregkorában, rögtön születése után egy-két órával, halálos betegségnek köszönhetően, esetleg egy baleset miatt. Az öngyilkosságot sosem díjaztam. Milyen ember lehet az aki nem akar élni? Tudom, hogy sokszor a szeretethiányunk csapdájába esünk, én is voltam benne és ha nem lett volna ott Daphne talán anyáéknak most csak három lányuk lenne. A nővérére csak hallgat az ember, hiszen ő sokkal többet megért már és tudja mivel járnak az élet döccenői. Azt hiszem neki köszönhetem, hogy nem voltam kis buta hetedikben és megérhettem a mostani életévemet is.
Nem is tudom, talán szerelmes voltam kisebb koromban a nővérembe, szerettem ha magához ölelt és ha rémálmaim voltak akkor mehettem hozzá nyöszörögni, hogy csináljon helyet nekem maga mellett. Bár ahogy megnőttem és egyre kevesebbek lettek a rémálmaim már nem kellett egy Muppets Breki plüssbékával a karomban oda csoszognom hozzá. Most már nincs szükségem sem a békára, sem pedig a nővérem őrző-védő tehetségére. Felnőttem ha azt vesszük, lassan tizenkilenc leszek, de a rágcsálóktól sajnos még mindig tartók.
Az ajtó nyikorgására is azt hittem, hogy egy túlméretezett egér surrant éppen be, de tévedtem hála az égnek és csak Flavia köszönt nekem. Hátra néztem és jó szokásomhoz híven elmosolyodtam.
– Szia! – intettem a kezemmel, hogy jöjjön közelebb az ablakhoz, bár nem tudom megérti-e ezzel azt szeretném ha ki is könyökölne rajta úgy mint én. Bár reméltem, hogy ez amolyan automatikus cselekedet lesz. Ki tudja? Nem vagyok elégé jó ember ismerő.
– Keresel valamit? Vagy te is úgy gondoltad, hogy itt majd békére lelsz?

to : Flavia Saintberry| words : 606 | notes: Very Happy remélem tetszeni fog.
Vissza az elejére Go down
http:// http://breath.hungarianforum.net/
Flavia Saintberry

Flavia Saintberry

ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ..őrültek közt..
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 84
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        EmptyPént. Jan. 04, 2013 6:33 am


WE WERE MEANT TO LIVE FOR SO MUCH MORE, HAVE WE LOST OURSELVES?


Ma egész nap nem láttam Alexet. Akárhányszor végigsétáltam a folyosókon vagy leültem egy kicsit pihenni a társalgóba azt kellett, hogy tapasztaljam, egyedül vagyok. De miért lennék én egyedül? Ez a hely tele van őrültekkel, akik sokkal nagyobb bajban vannak, mint én, mégsem érzik magukat annyira rosszul, mint én. Mert én kimondottan magányosnak érzem magam. Emlékszem akkor éreztem így utoljára, amikor öngyilkosságot kíséreltem meg. Azt hittem, hogy nincs kiút, hogy ez nem élet a mazochizmusommal, amit élek, ezért úgy határoztam, hogy feladom. Aki nem hisz nekem, az járjon három éven át minden pénteken, és néha hétköznap is a bordélyba és majd meglátja. Kemény dolog ez, nagyon, főleg csak azért tenni, mert van valami furcsa benned, amit csak itt tudsz kiélni. Gázul hangzik, nem? A bordély öreg férfiaknak való, akik nem tudják a nejüket dugni, ezért pénzelnek egy fiatal csajt, aki kitölti a nejük szerepét. Én azért jártam oda, hogy megüssenek és fájdalmat okozzanak nekem. Hála a társaságnak mindig titokban maradt, hogy én ott voltam és ők igyekeztek teljesen megvédeni engem. De hol vannak most? Mit csinálnak? Még mindig a dohány, a szex, a pia, a fű és a művészet számít csak nekik? Azok után ami vele történt sem adták fel? Kíváncsi lennék rá, mert hogy hozzám még egyetlenegy látogató sem jött, az is biztos. Tudtommal pedig szabad a látogatása a betegeknek.

Némán és nagyon lassan battyogtam a folyosókon végig és minden nyitott terembe benéztem. Ez a hely baromi félelmetes, de erre már az első néhány napban rájöttem. Nekem tényleg nem kellene itt lennem. Elmehetnék egy terapeutához, aki meghallgatja a problémáimat, aztán meg utamra enged. Mindenki sokkal több gonddal küzd, mint én, én csak megpróbáltam megölni magam, hazudik az, aki azt mondja, hogy ugyanezen még sosem gondolkodott. Mindenkiben fel kell, hogy merüljön, mert ha ez nem így lenne, akkor tökéletes élete lenne. Mindenki van mélyponton. Én három évet voltam. Bal kezemmel óvatosan beletúrok a szénakazal hajamba és azon töprengem vajon Alex merre lehet. Biztosan nincs túl jó napja, mert akkor már rég találkoztunk volna. Jobb lenne, ha egyszerűen feladnám és elfoglalnám magam csendben. Csak annyira fáj a fejem és olyan jó lenne beszélgetni valakivel, aki megért. Merre lehetsz Alex?

Továbbhaladok egy idősebb nő mellett, aki körül őrök vannak. Szerencsére, mivel semmi különös bajom nincs, ezért szó nélkül járhatok egyedül. Még jó, nem is bírnám, ha minden egyes lépésemet figyelné valaki és megmondaná még azt is, hogy mikor piseljek. Egek, rémes lenne. Elmegyek a kedvenc festményem mellett és egyenesen felsétálok a lépcsőn. Egyetlen hely van ezen az átkozott helyen, ahol még élvezet a lét. Ez is csak azért van, mert olyan magasan van, hogy senki sincs soha ott, csak én néha, meg egy-két durvább arc, ha menekülnek a nővérek elől. Már az első héten felfedeztem, hogy egyedül csak is kizárólag itt lehet lenni, mert mindenhol máshol felbukkanhatna olyan, aki nem szívesen látott. Az emberek szeretnek elbújni, akárcsak én, szóval ez a hely pont alkalmas. A lépcsőn már sietősre fogok, szinte futok felfelé. Nem vagyok paranoiás, kizárt, hogy engem valaki is kövessen, inkább csak hamar fel akarok érni. Gyorsan benyitottam a tetőházban abba a szobába, ami a szokásos helyem és hatalmas meglepetés fogadott, mert azt hittem üres lesz. Ez a hely általában azon az ismert, aki kapja marja, dumán alapszik, tehát, ha foglalt, általában el szoktam menni, hagyni az embert, de most nem akartam, ráadásul csak Dylan az. Gyorsan bezárom magam mögött az ajtót, majd elmosolyodok és közelebb megyek hozzá. Hangom kissé rekedtes, de azért tisztán érthetően tudok megszólalni:
- Szia Dylan!
TAGGED : Dylan WORDS : 578 NOTES: szeretettel. (: MADE BY [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Dylan Moore
Patient
Dylan Moore

ϟ KOR : 30
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High
ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261
ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        EmptyCsüt. Jan. 03, 2013 9:03 am

[You must be registered and logged in to see this image.]

Flavia Saintberry


Körül akartam nézni az épületben. Tudni akartam, hogy hol mi van és melyek legyenek azok a helyek, amiket alkalmasabb elkerülni, mert a félelmeim tárgyai ép ott bújnak meg azon a helyen. Hallani sem akartam a létezésükről, egy békés helyre volt szükségem. Ahol nem láthatom a betegeket és egyik sem ugorhat nekem, hogy ,, Robert , te vagy az?”. Nem, eszem ágában sincs Robertnek lenni, az én nevem Dylan Michael Moore nem pedig valami Robert. Nem tehetek arról, hogy mások agyát az amnézia környékezi meg olykor és az első aki épp elhalad előttük az én vagyok és engem hisznek olyan személyeknek akik nem is vagyok. Bevallom egy picikét féltem, mert még mindig olyan ismeretlen volt a számomra az épület és nem is ismertem olyan sok személyt. Szerintem mindenkinek jobb ez így, ha néhány illetőt nem ismerek. Van akit jobb elkerülni jó messzire és rá se nézni. De senkinek a homlokára sincs ráírva, hogy ,, Vigyázz, ha a közelembe jössz úgy szeretlek, hogy majd megeszlek/megöllek!”, szóval lehetetlen elkerülni itt a veszélyt. Leginkább azért, mert félnem kell az egerektől, bármelyik pillanatban elém ugorhat egy és ha nem pislogok nagyokat egy macskáért a velem foglalkozó dokinak, akkor biztos megmaradhat bennem ez a félelem, mert macska… na az sosem lesz a közelemben. Köhögtem egy nagyot amikor a folyóson megéreztem azt a jellegzetes, fullasztó egér vagy talán patkány bűzt. Első dolgom volt szaladni és minél előbb elkerülni valahová máshová ahol már nem érzem ennyire intenzíven a szagukat. Szerencsére nem láttam őket, de a jelenlétük tökéletesen felkergetett a tetőre a lépcsőkön át. Reméltem, hogy ott majd az egyik helyiségben kinyithatok egy ablakot, rákönyökölhetek és friss levegőt szívhatok. Sajnos ha rágcsálókról és a bűzükről van szó, úgy tűnik nagyon lassan és erőltetetten tudok szaladni. Tiszára mintha lázas lennék s, attól gyengültem volna le ennyire. De sajnos nem szenvedek lázban, hogy az ágyamban kelljen órákon át feküdnöm.
Miután a tetőházban megláttam egy ajtót azonnal benyitottam és bementem. Nem volt kérdés, hogy itt fogok menedéket találni az egerek elől. Bár alj, a mesés könyvemben is az ilyen magas helyekre merészkedtek fel az egerek, a pincékben meg a békák voltak. Fúj, mindegy! Remélem, hogy itt mégsem talál rám egy kis egér család, mert akkor ordítani fogok. Akkor meg zenghet az egész épület, nem érdekel én akkor is kiharcolom magamnak azt a rágcsáló ellenes forradalmat. A gondolatra egy kicsikét megkönnyebbültem, majd elsétáltam az ablakhoz és kinyitottam. Kellemes hűvös levegő szökött be a szobaszerűségbe, az én nagyon nagy örömömre. Mert bevallom az intézet felfedezése közben nekem már csak erre a friss levegőre volt szükségem és semmi másra.
Azonban hiányzott valami. Talán a nővérem, akivel megoszthattam ha zavart valami vagy a kis elragadó húgaim, akiket szeretek. Értük, csakis értük békén hagynám a rágcsálókat, mert akkor minden bizonnyal csak velük foglalkoznék, nem pedig azzal ami a félelmeim ura.
Honvágyam van, most mit szépítsek a dolgokon? Nem vagyok örült, hogy ne legyenek meg még az érzéseim ami a családomhoz köt és hiányoljam őket ezen a helyen. Haza szeretnék menni és tudom, hogyha szépen megjátszom magam akkor… talán kiengednek. De tényleg csak talán, mert lehetséges, hogy sosem múlik el ez az egész musofóbia dolog. Na igen, akkor kész rémálom lesz a dokik élete, mert én megkeserítem az rágcsálókkal, ha tetszik nekik ha nem.

to : Flavia Saintberry| words : 536 | notes: Very Happy remélem tetszeni fog.
Vissza az elejére Go down
http:// http://breath.hungarianforum.net/
Admin
Admin
Admin

ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 40
ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.

Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Tetőház    Tetőház        EmptyKedd Jan. 01, 2013 3:21 am

***
Vissza az elejére Go down
https://no-way-out.hungarianforum.net
Ajánlott tartalom




Tetőház        Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tetőház    Tetőház        Empty

Vissza az elejére Go down
 

Tetőház

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Behind The Walls :: ϟ 2013, Hampshire, Massachusetts :: Dark Haven High-