TO DYLAN

Ahogy bámulom a csuklómhoz rakott üvegszilánkot, sok gondolat kavarog az agyamban. És néhány emlék is át fut egy-egy pillanatra a fejemben. Egy pillanatban szólal meg mellettem valaki, így sajnos azt hiszem, hogy csak az emlékemben szólal meg valaki. De miután egy kicsit félre pillantok a kezemtől meglátok egy pár lábat. feltekintek, és megtekintek egy nagyon is ismerős arcot. Régen láttam őt, így nem csoda, hogy szinte azonnal elfelejtem azt, hogy hol vagyok és mit akartam tenni. Azonnal fölállok, közben elejtem az üvegdarabot, és jól magamhoz ölelem az öcsémet.
- Dylan… - nyögöm ki eléggé halkan. Le sem tudnám írni, hogy mennyire hiányzott már. Féltem, és aggódok érte. Nem érdemli azt, hogy itt legyen. Bármit megtennék azért, hogy kiengedjék innen. bármit! Csak ne kelljen egy ilyen helyen szenvednie. Drága öcsikém… hogy jutottunk el odáig, hogy egy ilyen helyen kötöttünk ki végül? A mai napig sem értem, hogy miért is van ez így. De nem is gondolkoznék azon, hogy Miért?, ha Dylan nem lenne itt. Ha biztonságban tudhatnám, sokkal erősebb lennék, és sokkal könnyebb lenne szembe nézni mindennel.
- Jól vagy? Ugye nem bántott senki? - még mindig csak suttogva beszélek. Nem is tudom, miért nem bírok rendes hangerőn beszélni. Kiengedem szoros ölelésemből, és aggódó tekintettel mérem végig. Ha bárki is bántani meri, velem gyűlik meg annak az illetőnek a baja! Nincs oylan, hogy valaki az én öcsémet bántsa, azt a személyt, akit talán még az életem árán is jobban, és akit mindig meg akarok védeni.
Hirtelen eszembe jutnak azok a dolgok, amik még azelőtt történtek, hogy Dylan idejött hozzám. lenézek a földre, és azonnal felkapom az üvegszilánkot, elrejtem a tenyeremben, és a kezemet a hátam mögé teszem. A földre szegezem a tekintetemet. Nem tudom, hogy hogyan is magyarázhatnám el neki mi volt ez az egész. Úgy szégyenlem az ilyen pillanataimat. Amikor azt tervezem, hogy jobb lenne meghalni, gyenge vagyok, pedig nekem erősnek kell lennem! Ha nem magamért, hát az öcsémért.
- Én… sajnálom! Nem is tudom, mit mondhatnék. Buta voltam, hogy ilyeneken gondolkodtam. Csak nekem se könnyű… tudom ez nem mentsék arra, amit tenni akartam, de… - ebben a szempillanatban csuklott el a hangom, mivel eszembe jutott, mekkora fájdalmat okoztam volna neki, a húgaimnak, és még ki tudja kinek, és épp ezért tört rám a sírási kényszer, aminek ellenállni csak fogaimat összeszorítva tudtam csak ellenállni.
- Megtudod nekem ezt a dolgot bocsátani? - kérdezem végül olyan hangon, mint aki mindjárt elbőgi magát. Bár az sem áll messze tőlem a jelen pillanatban. Az is előfordulhat, hogy elbőgöm magam, de csak az akkor lehetséges, ha nem bocsát meg. Bár azt megérdemelném, és meg is érteném. Önző módon csak saját magamra gondoltam, senki másra.
Végül megint ránézek, és hirtelen eszembe jut egy régi emlék. Dylan, még kisebb volt. Éppen táncolgattam, ő meg csak egyszer megjelent a teremben. Azt kérte táncoljak tovább. Én mosolyogva folytattam, de csak azért, mert ő kérte. Tánc közben, nagyon figyeltem az arckifejezését, és a mai napig is sokszor eszembe jut, hogy akkor, hogy nézett rám. A kis szemei szinte csillogtak, és én, a boldogságot olvastam le íz arcáról. Az a kis mosolygós arc, vagyis Dylan mosolya, mindig a szívemig hatol. Úgy hiányoznak azok az évek, amikor még semmi gond nem volt. Boldogok voltunk, otthon, és mind együtt voltunk. A gondtalanság talaján lépkedtünk akkoriban. De most már sajnos nem, és most már vannak gondok. Mint az én hülye öngyilkossági tervem…

|| Öltözetem: [You must be registered and logged in to see this link.] || Szó szám 553 || Üzi: remélem tetszik (:

;; Daphne N. Moore

Ha a nővéred nem mondja meg az igazat, senkire sem számíthatsz.

" Az otthon lágy melege megnyugtat, boldoggá tesz és sírásra kényszerít, mert tudod, hogy ez az a hely ahol mindig is élni akartál. Bizonyára ezért törölgette a szemeit az a szőke kisfiú is, hiányzott neki az otthona a megnyugtató anyai ölelés, ahol biztonságban érzi magát. Esetleg a kedvenc játéka, aki nélkül sosem tudott elaludni éjjel. Fel sem tűnt egészen addig, hogy kiről van szó, amíg a kisfiú meg nem fordult és szembe nem nézett velem. Könnyekkel megtelt szemekkel nézett rám és felém szaladt. Én el is kaptam volna őt, hacsak át nem megy rajtam, mint egy szellemen. Normális esetben az anyukájához szaladna, de ő a nővére mellett állt meg. Megállt? Dehogy! Úgy eldöntötte az alig pár centivel magasabb nővérét, mintha szándékosan az is lett volna a terve. De nem, ő csak a nővére karjaiban akart tovább sírdogálni, mert ott érezte magát biztonságban.
Hogy a kisfiú miért sírdogált? Nem emlékszem rá, hiába én voltam az gyerekként. Igen, az a nővér döntögető kisfiú én voltam, ezért szaladhattam keresztül a mostani önmagamon. Egy hatalmas huppanás, ennyi ébresztett fel. Ismét a hideg földön ébredtem fel, már megint. Pedig eredetileg semmi rosszat sem álmodtam, de úgy látszik amíg itt vagyok az intézetben, engem már csak a padlón fog utolérni az ébredés.
Mondjuk lehet, hogy már akkor gyerekként is az egerek lehettek a problémáim, talán azon a napon lehetett amikor az ételem megismerkedett a kis rágcsálóval és utáltam azt a kövér gyereket amiért ezt tette. Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy visszagondolni rá, mindig rémes. Az, hogy Jane itt járt nálam, megnyugtatott, mert mégsem láttam túlméretezett rágcsálókat az álmomban, talán csak egy szörnyű utalást rájuk. Ki tudja? Lehet csak az otthonom hiányzik, az a környezet amikor mindannyian boldogan szaladgáltunk a kertünkben és senkinek sem volt semmi gondja. Az élet azonban nehéz, ahogy elveszítjük az egyetlen élő családtagunkat is, megkeseredünk és kisajátítsuk az élettársunkat, azt remélve, hogy míg ő velünk van, nem ér minket bánat. Ezt tette anya is, félt, hogy nem kap eleget apa szeretetéből és nekünk adja, mindazt amire neki szüksége van. Kíváncsi volnék, hogy mit tenne ha kiderülne neki van a legnagyobb problémája a családban. Lehet kikerülnénk innen, de ezt nem tudhatom. Mégis csak az anyám, nem lehetek olyan, mint ő. Vajon hiányunk egyáltalán neki? Él benne az anyai szeretet? Vagy régen kihalt volna a gyásszal együtt? Szívesen megtudnám. Kár, hogy most már nincs rá lehetőségem.
Feltápászkodtam a földről, mély levegőt vettem és felöltöztem. Szerencsére nem kell segítség, nem vagyok örült sem pedig valami más problémával küszködő ami meggátolna abban, hogy különbséget tegyek ruha és a semmi között. Lehet vicces volna, de nem. Akkor biztos örültnek néznének, hogy mennyire elment az eszem a rágcsálóktól és képtelen vagyok felöltözni rendesen.
Ezen a gondolaton nevettem is egyet, majd miután sikerült felöltöznöm úgy döntöttem sétálok egyet. Persze vigyázva, hova lépek és nézek. Tudom mennyire baljósak számomra a folyósok, de hatalmas nyugalmat próbálok gyakorolni magamon, hátha nem történik semmi gond.
Éppen így sétálgattam, vagy inkább csoszogtam a folyóson amikor megláttam Őt. Ezer alak közül is felismerem az övét, hiszen mellette nőttem fel. Régen beszéltem vele, így természetes, hogy odasétálok hozzá és megnézem miért szomorkodik éppen. Pontosan akkor hallottam meg a kérdését is ,,Hiányoznék egyáltalán valakinek?”.
– Nekem hiányoznál nővérkém! – tudom, hogy nem illik kihallgatni másokat, de hát ő kérdezett én meg csak válaszoltam neki. "

TO DYLAN

Még csak pár napja, hogy itt vagyok, de már elegem van. otthon akarok lenni, a szobámban, ahol nincs senki más rajtam kívül. Ott nem árthat nekem senki. és azt csinálhatok amit akarok. Itt szinte minden lépésemet figyelik, legalábbis úgy érzem. Utálom, sőt gyűlölöm ezt a helyet! Nem akarok még egy felesleges napot itt eltölteni, mikor máshol sokkal jobb lenne. Miért kellett nekem ide jutni? Miért? Nem értem, hogy miért pont én jutottam erre a sorsra. Lehetett volna valaki más is aki ilyen szörnyűségeket kap az élettől! Bárki… akárki. Csak ne lennék én az. Mivel érdemelhettem vajon ki ezt a dolgot? Mit követtem el, amiért erre a sorsra jutottam? Nem értem. Nem értek már szinte semmit. Azt sem, hogy miért kék az ég, és, hogy miért zöld a fű, és még sorolhatnám egy évig is, hogy mit nem értek az életben. De egy kérdés van, amit sosem tudok kiverni a fejemből. A kérdés maga az, hogy miért is élek. Erre semmilyen választ nem tudok adni. talán jobb lenne ha nem élnék tovább. Hiszen ezért a szenvedésért miért élni?
Sóhajtottam egyet, majd megráztam a fejem. Egy folyosón sétáltam éppen, ahol rajtam kívül mást nem láttam. Tisztára kihalt volt a hely, mintha csak én lettem volna ott. De olyan érzésem volt, minta csak elbújnának előlem az emberek. Ha így van, nem igazán érdekel. Az ő döntésük, és nekem úgy is jobb egyedül. Az biztos. Nem nagyon vágyok arra, hogy pont itt kezdjek el ismerkedni, de ki tudja? lehet van itt valaki akivel végre kijövök. De inkább nem állok szóba senkivel, ha nem muszáj. Nincs bajom senkivel, legalábbis eddig, csak egyszerűen szeretek egyedül lenni. Ez valahogy bennem van.
Leültem a földre és elkezdtem forgatni a kis üvegdarabit, ami addig a zsebemben volt. Mereven bámulni kezdtem a kis tárgyat, mintha valami választ, vagy megoldást vártam volna attól a parányi dologtól. Végül abba hagytam a pörgetést, a lábaimat fölhúztam és a bal kézfejemet a térdemre raktam úgy, hogy a tenyerem a plafon felé nézzen. Egy darabig csak néztem a csuklómat, majd odatartottam az üveget.
- Megtegyem, vagy sem? Hiányoznék egyáltalán valakinek? - motyogtam magamnak megfelejtkezve a családomról, és mindenki másról. Talán meg is tenném, de fogalmam sincs, hogy van-e hozzá lelkierőm.

|| Öltözetem: [You must be registered and logged in to see this link.] || Szó szám 362 || Üzi: ez egy kicsit fura lett xD De azért remélem tetszik (: