Mindig is utáltam, amikor meg lettem bélyegezve, mondván, hogy szőke nő vagyok, butus és ostoba, aki nem hogy nem okos, de még csak nem is tehetséges. Az egyetlen előnye egy ilyen nőnek, mondták a nagy emberek, az, hogy csinos. Megdugják és aztán kábé ennyi. Nem kihívás megszerezni, meg pedig nem is akarják tartani, mert egy ilyen nővel nem hajlandóak bárhol is megjelenni, de a haveroknak azért el kell mesélni, hogy megvolt. A legszánalmasabb felfogás, ami valaha is létezett. Komolyan, manapság már csak a nők azok, akik képesek küzdeni egy kapcsolatért és akiknek mindent meg kell tenniük, hogy boldogak legyenek. A férfiak meg sem próbálnak bármit is tenni, főleg ha szőke vagy. Mindig is beskatulyáztak és főleg ezért is, választottam a bordélyházat a gimnázium helyett. Az lett volna a normális, ha egy olyan fiúval állítok haza, akivel mondjuk egy suliba járunk, de ilyen sosem akadt. Gáz vagy nem gáz, menekültem a normális kapcsolatok elől, mert úgy éreztem, hogy nekem erre nincs szükségem. Nem akartam állandóan amiatt aggódni, hogy jól nézek-e ki, hogy van-e nálam nagyobb mellű csak a környéken, hogy elég jó vagyok-e és még sorolhatnám éjszakákon át. A lényeg az, hogy én kimaradtam ebből a nagy gimis love storyból és ha jobban belegondolok, már esélyem sem lesz rá, mert örökké itt ragadok. Szomorú, nem igaz? Ha jobban belegondolok, nem fogok innen soha kikerülni és úgy halok meg, hogy nem tapasztaltam meg a szerelmet. Pedig elvileg csodálatos érzés. Bah.

Ahogy nézem a messzi dombokat, mindenen gondolkodom, csak azon nem, ami jelenleg van. Dylan visszasétál hozzám és bár rövid ideje van itt, a mondatából, amit nekem mond, egyértelműen kiderül, hogy tisztában van a helyzettel. Mondjuk tény, hogy nem túl nehéz észrevenni, hogy mi folyik az intézmény falain belül, de az ember reménykedik, amikor a kocsiban ül és idefele jön, hogy nem olyan rémes ez. Én is ezt tettem. Emlékszem rá, hogy milyen ideges voltam. Azt hittem, hogy olyan lesz, mint a Veronika meg akar halni c. filmben, ahol a dokik barátságosak és az emberek sem teljesen őrültek. Azt hittem van esélyem a világ ellen, de nagyon nagyot tévedtem. Megérzem a kezét a vállamon és azonnal odafordítom a fejemet. Halványan mosolyodom el, mert megnyugtatott ezzel a tettével. Dylan rendes ember, biztosan nem akar megbántani, csak nőből vagyok és túlreagáltam. Mindig is hisztisnek nevezett apu, pedig aztán vajmi keveset tudott rólam. Tény, hogy kicsit sok minden miatt nyafogtam, de nem estem hatalmas túlzásokba, azt azért tényleg nem lehet mondani. Nem veszem le a pillantásom Dylanről, miközben reagálok az ő reakciójára:
- Nekünk is mosolyognunk kéne és akkor nagyon meglepődnének.

Enyhe szarkazmus érződik a hangomból és szépen lassan visszafordítom a fejemet a dombok felé. Kezd sötétedni és így nagyon keveset látni a tájból. Az éjszaka mindig a legrosszabb időszaka a napnak. Az őrültek ilyenkor érzik úgy, hogy nekik jogunk van ahhoz, hogy végigüvöltsék az éjszakát és ezért meg is teszik. Nincs az-az orvos, aki ezt itt kezelni tudja, verés vagy kínzás nélkül. Bár van papírjuk arról, hogy ők dolgozhatnak itt, de nem tudnak és ezt mindenki tudja. Az igazán betegek talán nem, mert ők annyira elmebetegek, hogy teljesen kiestek a valóságból. Soha, de soha nem akartam pszichológus lenni, de ezek után biztos, hogy nem kacsingatok az orvosi pálya felé. Ettől a hozzáállástól, meg helyzettől ami itt van, még az életkedvem is elmegy, ha esetleg eddig nem ment ment volna totálisan el. Én próbáltam kedves és aranyos lenni, de azt hiszem, hogy mindez eddig a napig tartott. Végeztem veletek, kedves elmegyógyintézet. Végeztem.

A kíváncsiság tönkretehet. Komolyan mondom, saját tapasztalatból tudom. Kíváncsi voltam, mi az a mazochizmus és itt vagyok. Kíváncsi voltam, hogy milyen a bordélyház és függő lettem. Kíváncsi voltam, hogy tényleg megöl-e a sok gyógyszer és azt kell mondjam, igen, tényleg megöl. Dylan kedves, nagyon nem jó úton jársz, ha azt hiszed, hogy ez nem baj. Ismét ránézek, még mindig kedvesen, hiszen semmit sem ártott nekem. Azt mondja, hogy majd akkor mondjam el neki, hogy miért akartam megölni magam, ha már készen állok rá. Lesz olyan, amikor el tudom majd mondani? Lesz egy olyan időpont, amikor készen fogom magam érezni rá? Vajon képes leszek róla valaha is beszélni? Most még hihetetlen számomra maga a kérdés feltétele is, mert nem hiszek benne. Senki sem tud kiszedni belőlem semmit, még Alex sem tudott pedig ő a legjobb barátom.
- Te leszel az első ember aki megtudja, ha majd már készen állok rá.

Talán csak az a bajom, hogy nagyon feszült vagyok. Nem is Dylanre haragszom, miért tenném? Inkább a világra haragszom és kellett a megfelelő helyzet, amiben valaki mást hibáztathattam. Nem robbant bennem akkorát az öngyilkosság fogalma, nem esem kétségbe, nem leszek őrült attól, ha beszélnem kell arról, amit tettem, vagy amit gondoltam, bár még senkinek sem mondtam el, hogy miért is gondoltam úgy, hogy eldobni magamtól az életet nem nehéz és a legjobb megoldás. Őszintén szóval nem gondoltam, hogy ez a legjobb, amit ebben a helyzetben tehetek. Valahogy éreztem, hogy nem fogok meghalni, de a szívem mélyén nagyon reméltem, hogy megtehetem amit akarok. Az én döntésem volt a maréknyi gyógyszer nem másé és soha senkitől nem kértem segítséget a mazochizmussal kapcsolatban, szóval az is az én hibám. Megtehettem volna, hogy elmondom anyuéknak, biztos vagyok benne, hogy értékelték volna, hogy őszinte vagyok és meghallgattak volna, nem mint akkor, amikor megtörtént a dolog. Akkor bezzeg már késő volt könyörögni, elkönyvelték, hogy beteg vagyok és hogy az én véleményem, minden csak nem normális és megbízható és természeten nem hallgattak végig. Pedig ha megtették volna, biztos vagyok abban, hogy nem kéne itt szenvednem.

Nem bántott meg igazából, vagyis, nem ő az, aki megbántott, mégis rákenem az egészet. Szegény Dylan, azt sem, tudja, hogy mi jár a fejemben, csak próbál kedvesen társalogni és érdeklődni. Sokkal durvábban is feltehette volna a kérdést, nem? Oda vakkanthatott volna valami olyasmit is, hogy "te meg minek akartad magad megölni", de nem tette. Igazából nem ismerjük egymást olyan jól, de nem is vagyunk idegenek. Pont azért akarom megismerni, mert ő sosem tenné fel a kérdést úgy, mint ahogy én tettem fel magamnak az előbb. Azt hiszem, hogy alapvetően minden embert kedvesnek gondolok és csak aztán döbbenek rá, hogy megint naiv voltam. Nem hiszem, hogy Dylan a háttérben gonosz lenne és csak kihasználna vagy ilyenek. Én is kérdeztem a betegségéről, ő is megtette. Szóval tényleg csak azért húztam fel magam, mert kellett egy remek alkalom hozzá. Feszült vagyok és ideges, de ez ennek a helynek a hibája. Ezt ő teszi velem és mindenkivel. Nincs egy nyugodt nap, nincs egy kedves orvos, egy finom étkezés, egy békés éjszaka. Itt minden olyan rossz, tele van negatív energiákkal, ahogy a profik mondanák. Mi meg csak hánykódunk és reménykedünk benne, hogy majd egy nap jobb lesz és megváltozik minden. Ennél többet nem tudunk tenni.

Az ajtónál állok, szinte már nyúlok a kilincsért, amikor Dylan megszólal. Megállok, de nem fordulok meg, hallgatom amit mond. Szegény, totálisan össze lehet zavarodva. Azt hitte, hogy talán én vagyok az egyetlen normális ember itt, de sikerült elintéznem, hogy azt higgye, tévedett. Pedig nem tévedett, én tényleg más vagyok, mint az általános betegek. Az ő betegségénél, az enyém valamivel összetettebb és a megfelelő információ nélkül nem lehet róla semmit sem mondani, ez igaz, belátta ő is. Bocsánatot kért azért, amit mondott és ekkor halványan elmosolyodom. Ez a helyzet az én hibám, mert túlreagáltam. Eddig mindenkivel tudtam róla beszélni, pontosabban bólogatok, ha feltesznek egy kérdést, de legalább reagálok, kivéve vele. Pont vele, aki pedig nem is orvos! Villám gyorsan megfordulok és felé pillantok. Ő az egyetlen férfi ismerősöm innen, mindenki más nő. Alex még az, aki nagyon közel áll hozzám, és az egyetlen, aki teljesen megért. Vajon Dylan is egy ilyen ember lesz majd? Azt hiszem, hogy nem fogunk innen egyhamar kijutni, így pedig minden egyes normális ember kapcsolatot értékelni kell. Nem pedig veszekedni meg ilyenek.
- Semmi baj Dylan, azt hiszem, hogy én reagáltam túl kissé a helyzetet. Elég hosszú éjszakám volt és ma nem éppen a legjobb napom van.
Ez az egyetlen mentségem arra, amit tettem. A hirtelen dúlifuli soha nem jött be, nekem legalábbis, nem is tudom, hogy még mindig miért erőltetem. A mosoly szinte ráfagy az arcomra és bátortalanul lépegetek vissza az előző helyemre a párkányelé. Óvatosan rárakom a kezemet és kinézek az ablakon. Össze vagyok zavarodva és nem úgy tűnik, mintha hamarosan kapnék válaszokat a kérdéseimre. Én csak úgy érzem, hogy végem, vagy nem is tudom. Ez a helyzet reménytelen és ezt kezdem felfogni.

Emlékszem rá, hogy kislányként milyen boldog voltam. Azt hittem, hogy enyém a világ, mert mindenem megvolt. Szerencsés vagyok, mert egy viszonylag normálisabb családba születtem és ezért soha nem volt olyan, amit ne engedtek volna meg nekem. Már öt éves korom óta én választom ki, hogy mit veszek fel. Önálló döntéseket hozhattam az élet minden területén és teljesen elláttam magamat. A pénzkeresésen kívül, természetesen, de az még nem is az én dolgom. Mindig egy minifelnőttként kezeltek a szüleim és soha nem néztek le és szidtak le, még a szobafogságot sem éltem át, mert akármit is tettem, úgy kezelték, hogy a javamra válik és építi a személyiségemet. Hibát követtem el hibák hátán és ők nem szóltak nekem. És ők nem segítettek nekem. Csak hagyták, hogy egyedül feldolgozzam és eldöntsem, hogy mi lesz utána. Nem hiszem, hogy ez lenne a világ legjobb nevelése. Nevezhetjük ezt egyáltalán nevelésnek? A szüleim nem szülőnek valók. Ezért menekültek el otthonról, nehogy a nagyiék beleszóljanak, a gyakorlatilag semmibe, mert nevelési technikáról itt szó sincs. Rosszul tették, hogy eljöttek, mert akkor nyilván most nem itt tartanánk.

Dylan egy nagyon kedves ember és elég érdekes személyiség, ahogy itt szinte mindenki. Vannak olyanok, akik tényleg elmebetegek és jó, hogy itt vannak, de szerintem sokan vagyunk úgy, hogy egy szimpla terapeuta is megtenné, nem kéne feltétlen benn élnünk. Viszont ki kíváncsi a véleményünkre? Elég, hogy egyszer megpróbáld magad megölni és máris őrültnek vagy titulálva és elveszik a szólásszabadságod. Én tényleg azt hittem, hogy lesz beleszólásom a dologba, de döntésképtelennek néztek és nem hagyták, hogy elmondjam, amit elakarok, nem hagyták, hogy megosszam a világgal a tényleges problémámat. Mondjuk lehet, hogy ha még azt is elmondom, hogy miért tettem, akkor sokkal rosszabb helyre zárnak. Vajon van ennél is rosszabb hely? Elképzelni sem tudom, mert már itt is annyi rémes dolgot tapasztaltam, hogy nem tudom elhinni, hogy van olyan elmegyógyintézet, ami még ennél is durvább. Bárcsak a szüleim tudnák, hogy mi zajlik itt, akkor biztosan elvinnének innen és a bocsánatomért esedeznének. milyen jó világ lenne...!

Dylan arcáról a tekintetemet ismét a tájra szegezem és élvezem a látványt. Ott minden olyan békésnek és nyugodtnak tűnik, mintha egy teljesen más világról beszélnék, pedig csak a szomszéd város. Az ember, amikor itt van, úgy érzi, mintha másik bolygón lenne, messze a normális és megszokott hazától. Miközben ismerteti nagyon ritka betegségét, végig ki nézek és nem rá. A szavai hatnak rám, mert a leírásában az érzelmei is teret kapnak. Nem vagyunk vad idegenek, de azért olyan jól sem ismerjük egymást, mégis elmond szinte mindent magáról. Úgy érzem, kitárulkozik és jól esik, hogy pozitívan ítél meg és meg meri ezt előttem tenni. Szélesebben mosolyodom el, pedig a beszéde után nem kellene. Beszélnem viszont annál inkább.
- Nagyon ritka betegséged van. Mióta szenvedsz?
Tudom, tudom, ennyi erővel akár azt is megkérdezhetném, hogy milyen idő van kinn, mivel annyira bevett. De én tényleg kíváncsi vagyok. Négy évet kellett nekem eltöltenem az életmódommal, mire rájöttem, hogy ez nem mehet tovább. Négy év rengeteg és olyan sok minden meghatározó történik ennyi idő alatt, hogy hatással van a személyiségemre. Bár az ember azt hinné, hogy depressziós vagyok és állandóan sötét témák körül keringenek a gondolataim, nagyon tévednek. Vannak mély pillanataim, de én vidám vagyok, mert az élet olyan szép. Csak mondjuk nem itt.

Ránézek és ismét rajta hagyom a tekintetem az édes mosolyommal együtt. Jacob, a társaság egyik férfitagja, mindig azt mondta, hogy ez az a mosolyom, aminek senki sem tud ellenállni. Nem akartam én ezzel soha semmit, egy egyszerű mosoly, de neki nagyon tetszett. Kár, hogy az öngyilkossági kísérletem után nem kerültek elő, hanem jól elbújtak és letagadnak, mintha soha semmi közük nem lett volna hozzám. A gondolataimból durva mondata térít ki, mert annyira megdöbbenek, hogy szinte meg akarom csípni magam, tényleg itt vagyok-e vagy csak álmodom. Egy ilyen jó kis beszélgetést, hogy lehet elrontani egy ilyen kérdéssel? Elfordulok, a mosoly lefagy az arcomról és ellököm magam a párkánytól. Azt hiszem, hogy ennek a dolognak itt véget kell vetnem. Udvariatlan leszek, pimaszul odabökök neki valamit, hogy tudja, ez a téma mély és nem csak holmi fóbia, amiből kigyógyul az ember. Ránézek, de csak egy pillanatra és viszonylag halkan megszólalok, majd megfordulok és elindulok az ajtó felé:
- Majd még találkozunk Dylan.

Igazából szerintem őt nem fogom zavarni semmiben, sőt, talán még megosztja velem a gondolatait. Nem régóta van itt köztünk, de mondhatni hamar összebarátkoztunk. Valamilyen, számomra teljesen ismeretlen, fóbiája van, ami roppant idegesítő lehet, ő meg csak annyit tud, hogy megpróbáltam egyszer megölni magam és ezért vagyok itt. Igazából sokkal jobb, ha az emberek csak annyit tudnak, hogy öngyilkosságot kíséreltem meg. Nem tudom, hogy hogyan fogadnák a tényt, hogy a mazochizmus vezetett oda. Ahányszor valaki megkérdezte, hogy miért szerettem volna inkább meghalni, mint élni, mindig elpasszoltam a kérdést és semmi használhatót nem tudtak belőlem kihúzni. Soha, de soha nem fogom senkinek sem elmondani, hogy mi bajom van és miért kellett nekem majdnem meghalnom. Ez olyan titok, amit a sírba viszek. Vagy ha elmondom valakinek, akkor őt azonnal meg kell ölnöm, mert ketten csak úgy tarthatnak titkot, ha az egyik közülük halott. Még az orvosok sem tudhatják, ők meg főleg nem, mert ki tudja, hogy ezentúl mivel piszkálnának. Így is kapok hideget-meleget, de úgy meg aztán végképp csak hideget kapnék. Az orvosok itt nagyon szadisták és gonoszok, olyan, mintha nem is azért lennének itt, hogy segítsenek, hanem azért, hogy szórakozzanak. Félelmetes az emberi elme és én nem akarok vele játszani. Nem akarok egyik orvosnak sem az áldozata lenni.

Dylan visszaköszön közben és én automatikusan beljebb lépek. Biztos vagyok benne, hogy nem fog haragudni, hogy itt vagyok. A magány annyira nem jó, ha lehet részed társaságban. Én inkább az utóbbit választanám akkor már. Ráadásul nem is vagyok neki tök ismeretlen, szóval végképp nincs oka elküldenie. Majd egyedül lesz valamikor máskor, az itt könnyen lehet az ember, viszont egy barátságos ember társasága itt aranyat ér, mivel alig van belőle pár. Lassan lépek az ablakhoz, ahol Dylan az ablakpárkányra támaszkodva áll és kifele néz. Az intézetben alig van ablak, minden sötét és komor. De innen el lehet látni szinte valamilyen hegyekig. Igazság szerint már azt sem tudom kb., hogy hol vagyok helyileg. Az időérzékemet pedig már régen elvesztettem, eleinte még tudtam követni, de ma már nem tudok semmit, csak azt, hogy a tegnap volt a a ma holnapja és a ma lesz a holnap tegnapja. Kedvesen mosolygok és én is odaállok mellé, finoman rátámaszkodok az ablakpárkányra és kinézek. Dylan viszonylag kedvesen kérdezi meg, hogy tulajdonképpen mit is keresek itt és ekkor felé fordulok.
- Igazából ez az egyetlen hely az intézetben ahol az ember egyedül lehet és gondoltam nem ártana nekem az egyedüllét. Viszont ha jobban belegondolok, utálok egyedül lenni, szóval jó, hogy itt vagy.

Nem leszek gonosz, de bármilyen kedves ember társaságával beértem volna, holott azt hittem, hogy a magány kell nekem. Magányos az ember bárhol lehet, miért akarnék egyedül lenni, ha lehetnék Dylannel is? Biztos vagyok benne, hogy sokkal érdekesebb, mint egyedül gubbasztani. Ráadásul még nem is tudok róla olyan sokat, hiszen nemrég jött. Remek alkalom, hogy kicsit jobban megismerjem és megmutassam neki, hogy vannak az intézetben kedves emberek is, bár nem sok, és hogy én pont közéjük tartozom és hogy számíthat rám. Nem hiszem, hogy valaha is kijutok innen és jobb, ha ő is elfelejti ezt, így pedig csak egymásra számíthatunk. Nekem mondjuk még Alex is ott van, de ő komoly gondokkal küzd, velem vagy velünk ellentétben. Ismét kinézek az ablakon és azt kívánom bárcsak nagyobb lenne és több mindent lehetne látni. Ritkán megyek ki az udvarra, mert mindig vagy fázom vagy sokan vannak kint. Ki lehet menni szabadon, legalábbis szerintem, így mindenki kihasználja ezt. Bár sok embert csak úgy engednek ki, ha kísérik őket és felügyelik őket. Várjunk csak, valami eszembe jutott.
- Neked nincsenek személyes ápolóid, akik kísérgetnek mindenhová?

Ma egész nap nem láttam Alexet. Akárhányszor végigsétáltam a folyosókon vagy leültem egy kicsit pihenni a társalgóba azt kellett, hogy tapasztaljam, egyedül vagyok. De miért lennék én egyedül? Ez a hely tele van őrültekkel, akik sokkal nagyobb bajban vannak, mint én, mégsem érzik magukat annyira rosszul, mint én. Mert én kimondottan magányosnak érzem magam. Emlékszem akkor éreztem így utoljára, amikor öngyilkosságot kíséreltem meg. Azt hittem, hogy nincs kiút, hogy ez nem élet a mazochizmusommal, amit élek, ezért úgy határoztam, hogy feladom. Aki nem hisz nekem, az járjon három éven át minden pénteken, és néha hétköznap is a bordélyba és majd meglátja. Kemény dolog ez, nagyon, főleg csak azért tenni, mert van valami furcsa benned, amit csak itt tudsz kiélni. Gázul hangzik, nem? A bordély öreg férfiaknak való, akik nem tudják a nejüket dugni, ezért pénzelnek egy fiatal csajt, aki kitölti a nejük szerepét. Én azért jártam oda, hogy megüssenek és fájdalmat okozzanak nekem. Hála a társaságnak mindig titokban maradt, hogy én ott voltam és ők igyekeztek teljesen megvédeni engem. De hol vannak most? Mit csinálnak? Még mindig a dohány, a szex, a pia, a fű és a művészet számít csak nekik? Azok után ami vele történt sem adták fel? Kíváncsi lennék rá, mert hogy hozzám még egyetlenegy látogató sem jött, az is biztos. Tudtommal pedig szabad a látogatása a betegeknek.

Némán és nagyon lassan battyogtam a folyosókon végig és minden nyitott terembe benéztem. Ez a hely baromi félelmetes, de erre már az első néhány napban rájöttem. Nekem tényleg nem kellene itt lennem. Elmehetnék egy terapeutához, aki meghallgatja a problémáimat, aztán meg utamra enged. Mindenki sokkal több gonddal küzd, mint én, én csak megpróbáltam megölni magam, hazudik az, aki azt mondja, hogy ugyanezen még sosem gondolkodott. Mindenkiben fel kell, hogy merüljön, mert ha ez nem így lenne, akkor tökéletes élete lenne. Mindenki van mélyponton. Én három évet voltam. Bal kezemmel óvatosan beletúrok a szénakazal hajamba és azon töprengem vajon Alex merre lehet. Biztosan nincs túl jó napja, mert akkor már rég találkoztunk volna. Jobb lenne, ha egyszerűen feladnám és elfoglalnám magam csendben. Csak annyira fáj a fejem és olyan jó lenne beszélgetni valakivel, aki megért. Merre lehetsz Alex?

Továbbhaladok egy idősebb nő mellett, aki körül őrök vannak. Szerencsére, mivel semmi különös bajom nincs, ezért szó nélkül járhatok egyedül. Még jó, nem is bírnám, ha minden egyes lépésemet figyelné valaki és megmondaná még azt is, hogy mikor piseljek. Egek, rémes lenne. Elmegyek a kedvenc festményem mellett és egyenesen felsétálok a lépcsőn. Egyetlen hely van ezen az átkozott helyen, ahol még élvezet a lét. Ez is csak azért van, mert olyan magasan van, hogy senki sincs soha ott, csak én néha, meg egy-két durvább arc, ha menekülnek a nővérek elől. Már az első héten felfedeztem, hogy egyedül csak is kizárólag itt lehet lenni, mert mindenhol máshol felbukkanhatna olyan, aki nem szívesen látott. Az emberek szeretnek elbújni, akárcsak én, szóval ez a hely pont alkalmas. A lépcsőn már sietősre fogok, szinte futok felfelé. Nem vagyok paranoiás, kizárt, hogy engem valaki is kövessen, inkább csak hamar fel akarok érni. Gyorsan benyitottam a tetőházban abba a szobába, ami a szokásos helyem és hatalmas meglepetés fogadott, mert azt hittem üres lesz. Ez a hely általában azon az ismert, aki kapja marja, dumán alapszik, tehát, ha foglalt, általában el szoktam menni, hagyni az embert, de most nem akartam, ráadásul csak Dylan az. Gyorsan bezárom magam mögött az ajtót, majd elmosolyodok és közelebb megyek hozzá. Hangom kissé rekedtes, de azért tisztán érthetően tudok megszólalni:
- Szia Dylan!