Már húsz éve, Gwen. Nem szeretnél innen kijutni? Már a negyvenes éveidben jársz, de még mindig ebben a mocskos porfészekben rohadsz, pedig már két éve ki kellett volna engedjenek. Bezárták a helyet, de téged nem engedtek el. Téged itt hagytak, bezérva. És tudod, miért nem? Mert ezt érdemled. Egész életedben egy szánalmas senki voltál, magadat kellett volna megölnöd helyettem. Viszont kijuthatsz innen. Nálad van a fegyver, tudod, mit kell tenned.
- Nem! - tiltakoztam az egyre erősödő belső hang ellen és a fülemre tapasztottam a kezeimet, pedig tisztában voltam vele, hogy ez nem segít semmit. Nem tudtam pontosan, miért Naomi hangján szólalt meg az a bizonyos belső hang, de egyáltalán nem könnyített a helyzetemen.
Ugyan már. Már rég meg akartad tenni, csak magadnak sem ismered be.
- Kuss! - kiabáltam ismét, miközben felálltam és idegesen járkálni kezdtem fel-alá a szobában. Az a hülye ribanc tényleg azt hiszi, manipulálhat? És mégis hogyan jutott be a fejembe?
Csak vedd a kezedbe és onnantól már menni fog.
Egyre dühösebb lettem, legszívesebben hozzávágtam volna az ágyat a falhoz, de tudtam, hogy nincs meg hozzá a megfelelő fizikai erőm. Ehelyett belerúgtam, s arra számítottam, hogy belém hasít majd a fájdalom, de furcsa mód semmit nem éreztem.
Egyetlen. Pici. Mozdulat.
Hirtelen mintha minden megváltozott volna. Határozottan akartam azt tenni, amire a belső hang parancsolt. Ledobtam a párnát az ágyról, majd megfogtam a matracot, s azt is a földre dobtam. A belső hangnak - vagy ha úgy tetszik, Naominak - igaza volt. Egyetlen mozdulat és végre szabad lehetek. Csupán a nyakamhoz kell szorítanom a kés hideg élét és egy egyszerű mozdulattal felvágnom a bőrt, hogy utat adjak a vérnek. Az én véremnek, ami majd szépen lassan elhagyja a testemet, elátkozott lelkemmel együtt. Hiszen én még annyit sem érdemlek, hogy életem végéig egyedül rohadjak egy cellában. Fájdalmas, kés általi, s véres halálra van szükségem. Nem tudom, miért, de ez nekem borzalmasabbnak tűnik. Talán azért, mert mindig is túlságosan sajnáltam magam ahhoz, hogy az öngyilkossághoz nyúljak. De most már megbékéltem a gondolattal.
Na ugye látod? Semmi baj, most már békében távozhatsz, s talán a Mennybe jutsz. Elvégre, ki tudja? Talán a szíved mélyén jó ember vagy.
Leguggoltam az ágy mellé, majd lassan a rajta fekvő késért nyúltam. Mikor kezembe vettem, habozás nélkül a torkomhoz szorítottam jéghideg pengéjét. Erősen rányomtam a bőrre, míg meg nem éreztem a fájdalmat, majd lassan végighúztam a kést a nyakamon. Igaz, hogy először éreztem a fájdalmat, de az mintha hirtelen eltűnt volna. Éreztem, ahogy a meleg vérem a vágáson keresztül utat nyer a külvilágba, s testemen lefolyva ér a földre, de a fájdalom még mindig nem jelentkezett újra. Gyengülést sem éreztem. A vérem egyre csak folyt és folyt, megállás nélkül. Mintha soha nem fogyna el.
Előfordulhat, hogy hazudtam. Hiszen látod: nem ölted meg magad, de nem is élsz már igazán. A két világ között ragadtál és ezt megérdemled.
Naomi még mindig behízelgő, nyugodt hangon szólt hozzám a fejemben, én meg kiabálni akartam, hogy hagyja abba, de nem tudtam. A rengeteg elszabadult vér nem engedte. Csapdába voltam esve és tudtam, hogy innen már nincs kiút. Örökké el vagyok átkozva.

Hirtelen pattant fel a szemhéjam és beletellett vagy fél percbe, amíg feldolgoztam, hogy az iménti szörnyűségek csak egy rémálom szüleményei voltak. Felültem, majd kezeimmel megdörzsöltem szemeimet, s csak akkor vettem észre, hogy nedves az arcom. A sírástól. Amin egyáltalán nem lepődök meg. Annyira megviselt az álom, hogy a minimum az, hogy sírva fakadtam. Nem próbáltam megfejteni, mert tudtam, hogy a téves következtetés levonása fölösleges aggodalomhoz vezethet. És ki tudja, még mihez. A végén még a valóságban is képes lennék az öngyilkossághoz folyamodni. Végignéztem a karjaimon, s alaposan megtapogattam az arcomat, hogy ráncos vagyok-de, de nem éreztem semmit. Ezek szerint már nem vagyok az álomban, különben még mindig egy negyvenes nő lennék.
Arcomat a két tenyerembe temettem és úgy próbáltam lenyugtatni magamat. Még belegondolni is borzalmas abba, hogy itt kezdek el megöregedni. Igaz, hogy még csak egy hónapja vagyok itt, de nekem ennyi is túl sok. Bezártak a rengeteg őrült mellé, pedig én nem tartozom közéjük. Tudom, hogy nem vagyok őrült. Csupán igyekszem úgy cselekedni, ahogy az erkölcseim diktálják. Talán rosszak ezek az erkölcsök, ki tudja? De senkinek nincs joga itt tartani engem. Én. Nem. Vagyok. Bolond. Senki nem képes felfogni?
Felálltam az ágyról, majd az ajtóhoz sétáltam. Már nyitva volt, ami azt jelentette, hogy szabadon járkálhatok az intézet kijelölt területein. Azonban tudtam, hogy most nem mehetek amerre akarok. Még reggel szóltak, hogy minél előbb menjek a terápiás szobába egy bizonyos Dr. Thredsonhöz. Azt hallottam róla, hogy nincsenek olyan elmaradott módszerei, mint a legtöbb dokinak errefelé, de ki tudja... Most, hogy elárult a saját családom, s nekik köszönhetően kerültem erre a borzalmas helyre, már sekiben és semmiben nem bízom. A régi klisével élve: biztosra veszem, hogy itt még a falnak is füle van. Minden egyes itt lévő személy gyanús nekem. Olyan hely ez, ahol még az apácákban sem bízhat az ember lánya. De ha ennyire magamra vagyok utalva, mégis hogyan jutok ki innen?
Lassú, csoszogó léptekkel sétáltam végig a folyosókon. Valahogy nem volt ínyemre, hogy siessek. Szívesebben raboltam volna el valakit, hogy aztán megszabadíthassam a szemgolyóitól. Miért? Nem tudom, egész egyszerűen ez a hobbim. Most pedig érzem a nagyon erős késztetést egy újabb "bűntényre". Nem tudom, honnan jön, de nem is különösebben érdekel. Esküszöm, hogy kivágom annak a szemeit, akit a legközelebb meglátok. Ha pedig a drága doki lesz az, hát így járt.
Megálltam az egyik ajtó előtt, majd meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít odabentről. Nagy levegőt vettem, s kezemet a kilincsre raktam. Hezitáltam egy darabig, mert nem akartam bemenni. Ha lehetséges az, hogy én féljek, hát most megtörtént. Mint már mondtam, sem az orvosokban, sem a betegekben, sem senkiben nem bízok. Nincs senkim, magamra maradtam.
A negatív gondolatokat gyorsan kiverve a fejemből lenyomtam a kilincset, s kitártam az ajtót. A doktor ott ült az asztalnál, s látszólag arra várt, hogy bejöjjek. Beléptem a szobába, majd becsuktam magam mögött az ajtót, de egy lépést sem tettem tovább. A férfi valóban rendesnek tűnt, olyannak, akiben megbízhat az ember. Azonban a paranoiám megakadályozott abban, hogy bízzak benne.
- Itt vagyok, doktor úr. - szólaltam meg. Nem igazán tudtam, mit kéne mondjak, de őszintén szólva nem is érdekelt. Csak végezzen a sz@ros kezelésével és engedjen el. Persze csak miután kivágtam a szemgolyóit.