Távol akartam lenni az intézettől, de nem gondoltam volna, hogy magát az intézetet is sikerül hatalmas szürke egérnek néznem amitől félni fogok itt ebben a pillanatban. Tudom, hogy úgy hangzik, mintha megörültem volna, de nincs így, csak félek. Félek, hogy bárhová lépek egy rágcsálóba ütközik a cipőm orra, amit meg nagyon nem akarok. Hiszen jól ismerem magam, tudom felmásznék én egy fára, csak ne kelljen látnom őket. Ami persze rossz ötlet, mert egy égbenyúló fa ágát sem érem el. A fára mászásban meg csakis akkor vagyok jó, ha egy cseresznyefa méretű fáról van szó, aminek rengetek kis kiálló ága van, nem csak egy csupasz törzse és fent a fa tetején, a lombkorában van a legtöbb ág. Így bármennyire nehéz de, azt hiszem másik menekülési lehetőséget kell kitalálnom ha jön egy irtózatosan nagy patkány.
Mindenki utálja az ellenségeit, nekem azt hiszem csak egyetlen egy komoly ellenségem van és az a rágcsálók faja. A kérdés csupán csak az, hogy mikor szabadulok meg tőlük, mármint ettől az egyetlen egy fóbiától. Szívesebben félnék mondjuk a sötétben, mert az még valahogy csak leküzdhető ha ott van egy zseblámpa a sétáknál vagy egy éjjeli lámpa az ágynál ami egész éjjel éghet. Kár, hogy nem vagyok ebben a helyzetben. Mert akkor talán nem lennék itt, otthon pihenhetnék a saját ágyamban és nem kellene tartanom senkitől sem. Na igen, az ilyen alkalmak sajnos nem most fognak visszatérni az életembe. Pedig nagy szükségem volna rá.
Hiányzik minden amit otthon kellett hagynom, itt meg nem pótolja azokat a dolgokat semmi. Egy két barátra mondjuk sikerült szert tennem, de a rágcsálok még mindig ugyanolyan fejfájást okoznak, mint bármikor ha látok egyet.
Tudom, hogy legszívesebben elbújnék minden félelemem elől, de szembe kell néznem velük. Muszáj. Nem adhatom fel. Bizonyára Daphne is ezt akarná és biztatna engem, ha itt lenne. Sajnos azonban a nővérem nincs velünk, velem és a húgaimmal így magunknak kell gondoskodnunk magunkról. Oké, a kicsik megvannak együtt, én azonban mégsem férkőzhetek közéjük. Elégé furán mutatnék én köztük, főleg ha a betegek nagy része nem tudná, hogy a húgaim. Tuti rá aggatnák a nyakamra egy kis táblácskával a 'pedofil’ megnevezést. Amit meg nem szeretnék, mert köztudott, hogy mennyire gyűlölöm a patkányokat és nekem ez pont elég probléma több meg nem kell.
Kellett egy kis friss levegő, ez így igaz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire le fogok telepedni a lábaimmal egy tisztáson. Végül is nincs semmi bajom a hellyel, de félek, hogy egér tanyázik az avar alatt és nekem futnom kéne. De nem fogok tudni, mert azt remélem, hogy a mozdulatlanság majd segít. Azonban nem, csak még jobban összezavar és feltámad minden egyes érzésem amit a rágcsálók iránt érzek. Természetesen az összes negatív, mert sosem fogom isteníteni a rágcsálókat az biztos. Körbe néztem, hogy tudjam a legnagyobb biztonságban vagyok egy rágcsáló mentes helyen, de sajnos nincsenek szemeim hátul, így egy kicsikét meglepett amikor meghallottam valaki hangját. Megfordultam és elmosolyodtam amikor hála az égnek nem egy beszélő egért láttam előttem, hanem egy lányt.
– Helló! Én csak… Azt hiszem a földbe gyökerezett a lábam a félelmemnek köszönhetően. – mondtam el az igazat és kissé elhúztam a számat. Nagyon-nagyon nem szeretem azokat a kis apró szürke rágcsálókat.
– Na és te? Ugye ott a lábaid alatt a fűben egy rágcsáló sem szaladgál? Ki nem állhatom őket, vagyis inkább mindennél jobban utálom őket. – magyarázkodtam. Igen, ilyet is csak akkor szoktam tenni, ha nem akarom, hogy az előttem álló örültnek higgyen. Mert nem vagyok az, csak iszonyodom a rágcsálóktól és biztos akarok lenni abban, hogy egy sincs a közelemben. Még ha egy kicsikét furán is hangzik mindaz amit kérdeztem és mondtam. Reméltem, hogy nem néz annak, mert nem vagyok örült, tudom.

Fáztam, nem tudom miért, de eszem ágában sem volt a hideg szobámban maradni és mivel nem kell félni attól, hogy másban vagy akár magamban kárt tehetek az egereken kívül bátran kisétáltam az ajtón. Talán ez volt az egyetlen szerencsém, hogy nem valami kíséret mellett kellett látszólag céltalanul sétálnom a cseppet sem barátságos folyóson. Utáltam a folyósokat mindenhol, mert fennállt a veszélye annak, hogy valami olyasmit lássak amit nagyon nem kellene. Ezalatt a cseppet sem aranyos cincogókat értem, akik tönkre teszik a gondolataimat és kész idegroncsot készítenek belőlem. Ami persze senkinek sem jó. Nekem még nagyobb honvágyam lesz, egyre jobban meg fogok gyűlölni ezt a helyet és a végén haza akarok menni. Ha meg haza akarok menni az senkinek sem lesz kedvező. Főleg nem azoknak akiktől elvileg a szüleim a gyógyulást várják. Nem tudom elhinni, hogy képesek voltak ide küldeni, mintha otthon nem tudtam volna valamilyen úton módon meggyógyulni ebből a fóbiából. Már ha lehet egyáltalán. Eddig azt hiszem senki sem halt úgy meg, hogy az egerektől féljen a sírban is. Nincs ilyen s, remélem nem én leszek az első példa rá aki ki fogja kaparni magát a sírból azért, mert zavarják az egerek. Szerintem akkor már kisebb gondom is nagyobb lesz annál, hogy arra gondoljak az egereknek olyan hatalmas és erős fogaik lesznek, hogy képesek volnának kirágni azt a szerencsétlen koporsót ami engem fog védeni… vagyis inkább a maradványaimat.
Észre sem vettem, hogy mennyire elkalandoztak a gondolataim és már nem a folyóson simultam a falhoz, hanem valahol odakint voltam. Ez egy iciripicirit megnyugtatott, mert ismét nem kellett tartanom a fő ellenségeimtől. A gonosz hatalmak kedvéért sem másznának ki az üregükből az egerek, csak mert én itt vagyok. Jól megvannak ők ott ahol vannak, ezt bárki állíthatja, mert ha ne adj Isten meglátok egyet, az egy pillanatnál tovább nem fog élni. Csak össze kell gyűlnie a kellő haragnak a szívemben és képes leszek megtenni. Ami nagyon ritkán jön össze, mert haragudnom kell az egész világra a doktorokkal együtt, ez meg hát csak egyszer esett meg, de ez otthon volt és a dokik helyet a szüleimre haragudtam. Akkor derült ki, hogy ide küldenek és addig nem visznek haza míg meg nem gyógyulok.
De vajon ők tudják, hogy hová hoztak engem? Jól megnézték az intézetet ahová betettek minket? Vagy csak kirándulni akartak egyet, kevés nyűggel a hátukon és úgy döntöttek a három fóbiában szenvedőt itthon hagyják? Vagyis inkább intézetbe küldik, egy olyan helyre ahol úgy gondolják mindannyiuknak jobb lesz itt. Miért hihették azt, hogy ez az intézet Diana és Dinah számára is olyan 'hű de lenyűgöző’ lesz mint azt képzelték? Nem, egy cseppet sem az, ha neked csak valami fóbiád van, a többieknek meg valami más gondjuk van. Például az illető örült és neked fogalmadban sem áll, hogy kerüld ki, mert ott áll előtted és néz azokkal a meggyötört szemeivel, mintha te lennél a megmentő angyala. Azonban nem tudsz segíteni rajta, hiszen te sem vagy más, téged sem ment meg senki és ezen nem tudsz változtatni.
Gondterhelten néztem körbe amikor észre vettem, hogy sikeresen eltévedtem. Mindenütt csak fa és semmi más. Azt hiszem kellőképpen elkóboroltam s, fogalmam sincs arról melyik a helyes visszavezető út. De kinek van kedve visszasétálni abba a hideg szobába? Nekem ugyan nincs! Panaszkodni a dokiknak meg csak akkor lehet ha már túlságosan is felszökött a lázad s, csak ők tudnak segíteni rajtad. Bár ne segítenének, mert látom másokon némelyik mennyire bele szeretett a munkájába és csak ártani képes a betegnek azzal ha tesz valamit érte!
Egy segítő személy azonban most jól jönne, aki jobban ismeri ezt a helyet nálam és jobban is tájékozódik az egyforma nagyságú meg kinézetű fák között.