Nyugodt voltam... valamennyire talán elégedett is ahogy a vérre kúszott a pillantásom. A vér mindig békét hozott; nem gyűjtöttem fejeket vagy emberi bőrt ahogy azt véres arc tette... de nekem is megvoltak a saját kis hóbortjaim. Súlyos titkokat őriztem amik évezredes súllyal nehezedtek vállamra, pont ahogy az őrnek is bár ezt nem tudtam. A tekintete azt sugallta megbízhatok benne ugyanakkor olyan magányt láttam benne amit már túlságosan jól ismertem egészen addig még meg nem szólaltak a hangok. Nem tettem el a dobozt. Kihúztam egy szálat belőle és rágyújtottam. Tökéletesen nyugodt pont voltam a káosz kellős közepén. Isten gyermeteg szolgái úgy szorgoskodtak, hogy rendet teremtsenek mint a méhek akik a királynőhöz igyekeztek. Egy pillanatra még el is mosolyodtam de aztán pillantásom visszatalált az ápolóhoz aki lassan mozdult mint egy tökéletes vadász. Várta mit lép a préda, leste mikor és merre mozdul. A megfelelő pillanatot kereste, hogy lecsaphasson rám. Ahogy azonban a vadászt a félelem vonzotta az én fegyverem ami elűzte a félelmem a vér volt mi az asztalról csöpögött a betonra. Én is vadász voltam. Talán nem is annyira más mint ő. Nem telt el csupán pár perc mire minden lenyugodott. A szolgák visszatértek napi rutinjukhoz; tovább gyúrták az agyonnyűtt tésztát. Én viszont nem mozdultam csak figyeltem az ápolót. Beleszívtam a cigibe és megtörve mozdulatlanságunkat léptem egyet előre. Hangom karcos volt mikor megszólaltam.
- Nyugodt vagyok. – pár apáca hátra fordult. Döbbenten pillantottak rám majd a férfire. Ők ismertek és tudták a dokin kívül nem beszéltem mással. Azonban ha két ragadozó találkozott és nem volt zsákmány amit elejthetnének, nem kezdenek harcba egymással.
- Látta, hogy nem én indítottam útjára a káoszt. – jelentettem ki határozottan. Szavaim tiszták, magabiztosak voltak. Mintha az iménti félelem a tekintetemben soha nem is ült volna ott. Az apácák minket figyeltek és ez zavart. Tudtam beszélni ha akartam, pusztán megválogattam azt, hogy kivel.
~ Menjünk innen. Mond azt, hogy megsérültél és akkor el kell vinnie. Nincs több tésztagyúrás. ~
Volt benne valami de nem voltam biztos benne, hogy szerencsés kettesben maradni a másikkal. Azonban nem ellenkezhettem újra a hangokkal, még a végén lekapcsol az agyam és mészárossá válok itt. Akkor aztán mehetek a villamosszékre.
- El akarok menni innen. – magam sem tudtam miért remegett meg a hangom. Csak arra tudtam gondolni, hogy a hangok kezdik átvenni az irányítást az elmém és testem felett. Általában egy szó nélkül engedek a hatalmuknak de most... most csak én akartam lenni. Egyedül én.

Tekintetem hosszan időzött el az apácákon. Sürgölődő, fontoskodó, Isten szolgáinak hitték magukat. Valójában semmit nem tudtak arról mi is az a szolgálat. Megvetettem őket. Szánalmas, magányos nők akik azt gondolják, képesek változást hozni a világban, hogy Isten arra kéri őket, hogy egy elmegyógyintézetben töröljék fel a hányást, hogy minket nyúzzanak azzal, hogy rohadt kenyeret gyúrjunk. Annyiban nem bántam, hogy itt békén hagytak legalább. Nem figyelték, hogy néz ki a kenyér vagy a sütemény. Egyszerű, monoton munka volt, csöndben. Nekem sem kellett beszélnem és másnak sem. Az persze más kérdés, hogy volt akinek be nem állt a szája de ettől függetlenül nekem nem kellett megszólalnom.
Mikor már a sokadik kenyeret gyúrtam, lehunytam a tekintetem. Újra hallottam a hangokat. Buzdítottak...
~ Most nem figyelnek... dugj el egyet. ~ karjaimon sok vágás pihent de újra és újra elvesztettem a késeket amiket a konyháról csentem. A penge finoman zabálta bele magát bőrömbe majd húsomba is, hogy aztán bíborvörös festékkel színezzem be a kopott betont. Ajkaimba haraptam amikor tekintetem összeakadt az egyik ápolóval. A férfivel még nem nagyon futottam össze de azt tudtam, hogy az egyik dokival melózik együtt. Amolyan asszisztens lehetett de mit tudtam én erről? Sosem szocializálódtam, nem volt rá lehetőségem. Menekülnöm kellett az olyanok elől akik egy édes kislányt, később pedig egy védtelen, egyedülálló fiatalt láttak bennem és azt gondolták, könnyedén elkaphatnak egy-egy menetre. Persze az ilyenek többségét megöltem. Mégis akadtak olyanok akik valóban elkaptak...s nekik köszönhetően ma már irtóztam minden férfitől... még a dokim sem nagyon érhetett hozzám, holott ő volt az egyedüli akiben megbíztam ezen a szeméttelepen.
Arra kaptam fel a fejem, hogy valaki megütött. Eleresztettem a tésztát és lendületben nyúltam a nő után. Tincseibe marva vágtam a fejét az asztalra. Nem szólaltam meg pedig legszívesebben megkérdeztem volna mégis mi a francot képzel? Helyette újra megemeltem a fejét és olyan erővel csaptam az asztallapnak, hogy a nő orrából ömleni kezdett a vér. Ekkor elengedtem és hátrapillantottam. Láttam a férfit jönni akire az előbb néztem. Feltartottam a kezem és a falnak hátráltam. Tudtam, hogy a dokim ideges lenne még egy balhé miatt így nem küzdöttem, de nem akartam, hogy hozzámérjen. A lány zsebéből kicsent cigit a férfinek mutattam, ezzel kínálva meg, remélve, hogy elkerülöm a bajt.