A sötét folyosót a lámpák halványan pislákoló fénye világította be, hogy az ember valamennyire látni is tudjon. Az ember ha a falakra pillant láthat megannyi mocskot, a sarkokban már vastagon ült a penész az átázott részek pedig megsárgultan, néhol pedig vérfoltok, amelyeket nyilván valamelyik beteg okozott egy-egy hadakozás során.
A néma csöndben csupán az én cipőm hangos kopogását lehetett hallani, amely szinte ijesztően visszhangzott a fülemben, a máskor viszonylag zajos épületre most néma csönd borult, esetleg néha felhangzott egy-egy fájdalmas kiáltás, egy könyörgés a fentebbi részekről, ezekkel azonban mit sem törődve haladtam célirányosan felfelé, hogy a kocsimhoz juthassak, hogy elhagyhassam egy pár órára ezt az átkozott helyet. Tizenegy óra lévén, már éppen ideje volna haza térni a kislányhoz, remélem hogy a bébiszitter nem fogta magát és ment haza, egyedül hagyva egy nyolc éves gyereket, mert a mai fiataloknak már nincsen egy csepp eszük – ez persze attól függ, hogy honnan is nézzük, mert ha minden fiatal itt lenne, akkor a világ elég hamar kipusztulna. Igazából, mégis úgy érzem, hogy egy kicsit lényegtelen, hiszen előbb utóbb, nekünk is eljön az időnk, hiszen nincs olyan, aki felett esetleg ne ketyegne az a bizonyos óra, amely majd a vég eljövetelét mutatja, számunkra teljesen láthatatlanul. Felmerülhetne bennem a kérdés, hogy vajon van-e olyan, aki mozgatja a szálakat? Vagy éppen mi vagyunk saját magunk urai? Én mindig is az utóbbiban hittem, szerintem nevetséges még csak a feltételezés is, hogy valaki irányítja a tetteinket. Egy napon talán a tudomány olyan dolgokra lesz képes, amelyekről mi ma nem is tudjuk feltételezni.
Eszembe jut a volt nejem, talán egy nap az Alzheimer-kór is azok között a betegségek között fog szerepelni, amelyeket az ember képes lesz gyógyítani, azonban az emberi test van olyan furmányos, s idővel újabb betegségeket generál, újabb génhibákkal roncsolja a tulajdonosa szervezetét.
Gondolataimból kijózanodva egy árnyat veszek észre, ami nem is olyan messze suhant el tőlem, egy pillanat erejéig arra gondoltam, hogy csak képzelődöm, azonban épelméjűségemmel én tökéletesen tisztában voltam, így befordultam az alagsor egy kisebb folyosójára megnézni, hogy vajon mi volt az... Hiszen már a betegeknek aludniuk kellene, nem véletlen, hogy a legtöbben ebben az időpontban próbálkoznának meg egy esetleges szökéssel, hiszen ilyenkor kevesebb az a személy is, aki vigyázna rájuk, így aztán abszolút nem volna meglepő, ha itt egy éppen szökésben lévő kis beteget találnék, ha így van, nekem komoly szándékomban áll vissza vinni a helyére. Szerencsére én elnéző vagyok az ilyenekkel kapcsolatban, másnál nem biztos, hogy ilyen szerencséje lenne.

* * *