Tamira Beckett

*Reaver miközben beszélt, nem mérte fel szavainak súlyát, s akkor még tudata hevesen ellenkezett szeme, s szíve ellen. Az ész ugyan sokszor felülkerekedhet az érzelmeken, ugyanakkor azok az apró, megmagyarázhatatlan jelek mindig ott lesznek, melyek egy kétes helyzetben próbálják a szív oldalára billenteni a mérleg nyelvét. Hiszen hosszú évekkel ezelőtt, mikor megpillantotta e hölgyeményt a könyvtár egyik eldugottabb sarkából, éltető szerve a halk dobszólamok helyett úgy dübörgött, mint a földre eső nagy jégdarabok egy erős zivatarkor. S mikor belépett ebbe a helyiségbe, s mikor megpillantotta, tudta jól lelke s szíve mélyén, hogy ő az.. Ugyanakkor kimondott szavai is hevesen ellenkeztek pár perccel ezelőtt a felismerés ellen, de már nem..*
- S ez alatt mit ért pontosan?
*Vágja rá szinte azonnal Tamira válaszára, egy cseppet talán tolakodóan is. Egyelőre még nagyon meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy ez a hely egy elmegyógyintézet, s aki itt van, annak oka is van rá. Attól, mert valaki látszólag normális, kedves, attól még nem biztos hogy az, aminek tűnik első pillantásra.. Ugyanakkor egyelőre Reaver képtelen elhinni, hogy Tamirának bármi baja lehet. Hisz most is oly gyönyörű, bájos és elragadó, mint egykor.. Hiába a fehér ruha, hiába a megviselt arc. Mintha egy cseppet sem változott volna.. Reaver számára mindig is az a hölgy marad, akit öt éve látott utoljára. Az a kép a hozzátartozó érzésekkel olyannyira beleégett a tudatába, hogy azt már nem lehet sem megváltoztatni, sem eltüntetni onnan..*
- Elnézést a tolakodásomért, ha nem szeretne róla beszélni, azt is megértem..
*Ajkaira egy halovány félmosoly ül ki, mely immáron sokkal lágyabb, nem erőltetett. Ezt már nem az esze küldte, hanem a szíve..
Azonban Tamira kérdése annyira váratlanul éri, hogy a mosoly azonnal eltűnik, arca elsápad, s zavartan nyel egy nagyot, majd megköszörüli a torkát is.*
- Nos, tudja..
*Kezd bele nehézkesen, hiszen bár a fedőtörténet tetszik neki, ugyanakkor az nem volt belekalkulálva, hogy bárki ismerőssel is találkozhat itt. Főleg nem egy olyan emberrel, aki a múltjában fontos szerepet töltött be. Ahogy próbálja kinyögni a szavakat, homlokán apró verejtékcseppek jelennek meg, nagyon is látszik rajta, hogy azt sem tudja, hol kezdjen bele. Szíve szerint elmondaná az igazságot, de azt jelen helyzetben nem lehet. Hiszen Tamira itt egy beteg.. S ha véletlenül valahogy leleplezi Reaver kilétét, az nagy botrányba is fordulhat. Így hát vesz egy mély levegőt, s belekezd..*
- Röviden és tömören, embereket öltem, akiknek a vérét belefolyattam egy kádba, s egy bizonyos vegyszer hozzáadásával meg tudtam tartani a vérük folyékony voltál. Miután az utolsó csepp is kihullott belőlük, megmártottam a testem az ő éltető, halott nedűjükben..
*Végül elhallgat. Nem szól egy szót se, csak két öklére helyezi állát, s bámul valahova a fal apró repedéseibe. Szokatlan volt kimondani a szavakat, hiszen tudja jól, hogy Tamira hinni fog neki, s ez benne a legszörnyűbb. Már csak azt reméli, hogy egyszer lesz lehetősége arra, hogy megmondhassa neki az igazat..*
- Író volnék tudja.
*Szólal fel megkönnyebbülten a kérdésre, bár jól el kell gondolkoznia azon, hogy mit is mond. Általában nagyon jól tud hazudni, olyannyira, hogy pár pillanatig még a saját hazugságát is elhiszi, azonban most valamiért ez nagyon nehezére esik..*
- Számos könyvem jelent már meg.. De legalább a tetteim halhatatlanná teszik a műveim. Méltó megpecsételés jár nekik, hiszen végül oda kerültem, ahova való vagyok. Nem holmi átlagos író volnék, aki egész nap csak a szobájában kuporog, s ki sem mozdul egy pillanatra sem, nem történik vele semmi izgalmas, kalandos dolog. A betűi is csupán a kusza elméjéből táplálkoznak..
*Itt egy pillanatra elakad a szava, hiszen de, éppen tökéletesen magáról beszélt az imént, szinte ebben a pillanatban tudatosult benne. Ezért is tartja egyre nagyszerűbb ötletnek azt, hogy beköltözött ide egy jó hosszú időre..*
- Mondja csak, hogy bírja ezt a létet? Nem érez néha késztetést arra, hogy hívja a sötét angyalt, ki csókjával elvinné a lelkét?
*Kérdez rá nyíltan és konkrétan, belecsapva a dolgok közepébe, talán egy fájdalmas pontot érintve..*
- Elnézést, ha tapintatlan voltam ismét, csak nem tudom, hogy mire számítsak idebent..
*Ahogy kimondja e szavakat, Jude nővér azonnal bele is kezd saját mondandójába, miután megfújta erősen a sípját..*
- Figyelmet kérnék! Nagy vihar közeleg, mely egy órán belül el fogja érni vidékünket is. Mivel sok olyan beteg van, akit ez érzékenyen fog érinteni, ezért úgy döntöttünk, hogy rendezünk egy filmes estet, mely lehetőséget ad arra, hogy elterelje a figyelmüket a viharról. Az ápolókkal együtt a társalgóban fogunk nézni egy filmet, mint egy nagy.. boldog.. család. *mondja gúnyosan* Most pedig, mindenki menjen vissza a szobájába, egy óra múlva kezdünk!
*Majd kezével elhessegeti maga körül a betegeket, s távozik az ajtón. Az ápolók már jönnek is, állítják fel a betegeket, s már kísérik is vissza a "celláikba". Reaverhez megint az a nagydarab ápoló érkezik, ki nemrég oly "kedvesen" fogadta. Jól bele is markol a férfi bilincsébe, majd egy erős mozdulattal megrántja, így szinte talpra esik Reaver.*
- Hmm, az ilyen nagydarab, tohonya disznóknak biztosan sok vérük lehet, ne akard, hogy meggyőződjek róla..
*Igyekszik halkan intézni a szavait, enyhe undorral az arcán, azonban kap is rögtön egy magánzárkás fenyegetést, ha nem hallgat el. Az ajtóból még utoljára visszanéz Tamira felé, s ajkaival a következő szavakat formálja: "Nemsokára találkozunk", végül eltűnik..*

[right]

Tamira Beckett

*Szúrós tekintete egy pillanatra sem tágít, s miközben a hölgy beszél, megint csak egy halovány érzelem, vagy éppen bármi egyéb sem látszik az arcán. Mintha meg sem hatotta volna a másik kedves köszöntése, mintha csak egy vastag falhoz beszélne, mely elnyeli a lágyan csengő szavakat.. ~ Ó, de még mennyire szépen csengnek azok a szavak! Évek óta ez a legcsodásabb dallam, mely érintette füleimet! Pontosan öt éve hallottam ily mámort keltő lágy éneket.. Öt éve.. ~
Hirtelen megrázza fejét, gondolataiban hatalmas karmokkal próbálja elűzni a feltörő emlékeket, hiszen tudja jól, hogy Tamira valahol egy messzi kis városkában éldegélhet a férjével, egy idilli környezetben, mely minden nő álma lehet. Olyan nem létezhet, hogy épp a világtól e távol eső istenverte helyen találjanak megint egymásra! ~ Ő nem érdemli ezt a helyet, minden ellene szól.. Hiszen oly régen mennyire kedves, elbűvölő lány volt, kizárt, hogy ez legyen a sorsa! ~
Egy pillanatra összeszűkül a szeme, mintha csak nagyon figyelne valamit, vagy erősen gondolkozna. ~ Ha már a Sorsnál tartunk.. Mi van akkor, ha az a csalafinta sorsfonálszövő éppen ezen a helyen akarja egyesíteni a mi fonalainkat? ~ Töpreng el magában, teljesen megfeledkezve arról a nem éppen kicsit fontos tényről, hogy minden bizonnyal oka van annak, hogy Tamira e falak közt él. Jelen helyzetben ezt az "apró" tényt egyáltalán nem is veszi figyelembe Reaver, hiszen az egyre fokozódó felismerés ellepi szinte az egész koponyáját, holott tudata próbál ellenkezni, ám tudatalattija egyre erősebben próbál felszínre törni.*
- Pedig hosszú éjek állnak előttünk..
*Jegyzi meg félhalkan, sejtelmesen, nem hazudtolva meg a régi énjét; már akkor sem szaporította feleslegesen a szavakat, inkább megtartotta magának a mondanivalóját. Úgysem volt rá kíváncsi senki..*
- Régen én is ismertem egy Tamira nevezetű hölgyet.. *szólal fel hirtelen titokzatosan, miközben fél szemmel a másik felé sandít* Oly bájos volt, mintha csak a gyönyörűség ártatlan nimfája öltött volna testet.. *sóhajt egyet látványosan, majd állát kitámasztja egyik kezével, s oldalra néz* Most biztosan egy kellemes városkában főzi éppen a vacsorát a férjének és a gyermekeinek..
*Arca egy pillanatra azonban mégis mutat némi érzelmet, ami nem más, mint a keserűség. Nem gondolja azt Reaver, hogy mutatnia kellett volna bármit is a hölgy felé régen, hiszen ő volt olyan vak, hogy semmit sem vett észre a jelekből, vagy pontosabban fogalmazva nem akarta elhinni, hogy egy oly népszerű és kedves lány, mint Tamira, bármi érdeklődést mutasson felé semmi hátsószándék nélkül. Hiszen hány olyan esetről hallani, hogy a különc diákokat a népszerűk már csak fogadásból is megpróbálják megszerezni, aztán dolguk végeztével földbe tiporják. Reaver ennek még véletlenül sem akarta kitenni magát.*
- Mondja kérem, Önt mi szél hozta ide? Tudja, minél többet nézek Önre, annál jobban nem értem..
*Talán az utóbbi egy évének leghosszabb mondatkombinációját sikerült kinyögnie az elmúlt percekben, utóbbinál egy pillanatra még saját magán is meglepődött.
Szemei váratlanul elkerekednek, majd újra előhúz egy üres cetlit, megint körbenéz, s nagy gyorsasággal írni kezd. Azonban a legutolsó betűnél meleg leheletet vél felfedezni füle mellett, s mikor oldalra pillant, felfedezi az egyik beavatott apácát.*
- Tegye azt el, kérem, pár percen belül megérkezik Jude nővér pár ápolóval, van egy kis bejelenti valójuk. Nem szeretnénk ugye, ha azt a kis papírt valamelyik észrevenné..
*Suttogja, majd tettetett mosollyal, mintha mi sem történt volna, azonnal tovább is áll. Reaver végül lassan becsúsztatja a cetlit a zsebébe, s kíváncsi tekintettel figyeli az ajtót.*
- Azért az ünnepélyes fogadtatásomra nem számítottam..
*Jegyzi meg Tamirának egy nagyon halovány, gúnnyal tűzdelt félmosollyal, mikor is nyílik az ajtó, s belép rajta Jude pár ápolóval, beszédre készülvén.*
- Mondja csak, ez a nő mindig így bánik a betegekkel?
*Utal az egyikre, aki épp útban volt, s akit "enyhén" odébb lökött. Igyekszik még mindig közömbösen beszélni a hölgyeményhez, mintha még mindig nem ismerte volna fel.. Holott minden egyes pillantásakor szíve oly hevesen ver, mintha csak a végtelenben zúgó morajló dobszólam lenne.*

Tamira Beckett

*Egy fekete autó zötykölődik halkan a poros, kihalt úton, miközben a táj monoton futása pár pillanatra álomba meríti a hátsó ülésen levő uraságot. Álomvilág felé vezető útról viszont egy lágyan csengő hang téríti le, s egy finom kéz, mely a vállát érinti meg.*
- Mortyarch uraság, üdvözlöm a mi kis világunkban!
*A férfi felvonja egyik szemöldökét, óvatosan megfogja a vállán pihengető kezet, majd egy határozott mozdulattal leveszi azt magáról, s egy közömbös bólintással üdvözli az apácát. Lassan kiszáll az autóból, rágyújt egy cigarettára, s míg a sofőr kihalássza a csomagjait az autóból, addig csípőre tett kezekkel bámulja a robusztus, kísérteties épületet, szemében valami őrült csillogással. Ám mikor az "inas" mellékászálódik, az apáca halkan, de annál gonoszabb mosollyal szól fel.*
- Ugyan, kérem.. Azokra itt nem lesz már szüksége.
*Mintha Reaver meg sem hallotta volna az iménti szavakat, úgy indul meg a hölgy felé, kinek arcán apáca létére enyhe perverz vonásokat is vél felfedezni..
Az ilyenkor már kihalt udvart sajnos nincs ideje megcsodálni, hiszen az est már leszállt, s épp hogy csak be tud toppanni majd vacsora időre. Útja egyenesen Jude nővérhez vezet, ahol már a Monsignor és dr. Arden is várják őt. A kelleténél hamarabb el is intézik a papírokat és az anyagi dolgokat; mindhármójuk szemében szinte azonnal felcsillannak az önző vágyak, s úgy tekintenek rá arra a hatalmas táskányi pénzre, mintha csak a halhatatlanság széruma csücsülne ott. Holott csak festett papír..
Dr. Arden és a Monsignor hamar távoznak, Reaver azonban még egy órácskát ott marad a nővérrel, aki ismertet vele néhány dolgot: hogy viselkedjen, hova ne menjen a betegek és bizonyos ápolók jelenlétében, kivel kell vigyáznia, ki nem tud róla és még sorolhatnánk napestig.. Természetesen azt is leszögezte, hogy szigorúan egy betegről szabad csak bármit papírra vésnie, annak is a lelki világáról, semmi egyébről - mivel ellenőrizni fogják. Reaver persze ezt meg sem hallotta.. Ez a hely sokkal érdekesebb és titokzatosabb annál, mint hogy figyelmen kívül hagyják..
Végezetül a férfi előveszi a kis papírkötegét és egy tollat, majd Jude nővér el is kíséri őt szobájába, s a kezébe nyom egy hosszú, fehér ruhát.*
- Nem kellene valami smink az arcomra, hogy kicsit "betegebbnek" tűnjek?
*Szól a nővér után, ki már épp távozóban van, azonban ő csak egy titokzatos mosollyal válaszol.*
- Kedvesem, a külseje miatt nem kell aggódnia. Épp elég nyomasztó ez a hely ahhoz, hogy kellően megváltoztassa..
*Majd bólint egyet, s távozik az ajtón. Reaver csak vállat von, majd felhúzza a fehér ruhát, melyet kapott, persze a levetett ruháit csak az ágyra hajítja, hiszen az egyik ápoló épp kezdi sürgetni az ajtón túlról.*
- Csipkedje magát, mert csak a moslék fog maradni, mire odaér!
*Nem éppen beszédes típus, így hát most sem vág vissza a szánalmas szavakra, hanem "engedelmesen" kisétál. Arra ugyan nem számított, hogy bilincset fognak ráaggatni azonnal.. Bár az álca szerint egy közveszélyes gyilkos, aki kivéreztette az áldozatait és valamilyen szer hozzáadásával megőrizte vérüknek folyékony voltát, majd megfürdött bennük. ~Nem rossz, nem rossz...~*
- Na, itt is volnánk. *zökkenti ki az ápoló egy épp felbuggyanó gondolatból*
- És akkor most csak menjek be és üljek le? *kérdi felvont szemöldökkel*
- Haha, felőlem itt kint is ácsoroghat, de akkor üres gyomorral fog lefeküdni!
*Ekkor kordul halkan a gyomra, majd intéz egy megvető pillantást a nagydarab fehérruhásra, aki kinyitja előtte az ajtót és aljas módon belöki a férfit, aki nem számítva a cselekedetre, el is vágódik a földön. Kezével még ki sem tudja magát támasztani, hiszen a bilincs még rajta van, s az első napokban rajta is marad, míg "szokja" a környezetet. Elvégre, ő egy rituális kivéreztetős gyilkos, aki bárkit megtámadhat..
Lassan feltápászkodik, majd elmegy a maradék moslékért, amitől kishíján a gyomra is felfordul. ~Első pont: nem éppen megfelelő étkeztetés..~ Azonban megtorpan. A tőle megszokott közömbös, rideg ábrázattal kémleli körbe a jelenlevőket. Ám szeme hirtelen nagyra kerekedik, szíve gyorsabban kezd verni, a levegőt is gyorsabban kapkodja.. Íriszeiben egy hölgy arca formálódik meg, ki nagy undorral az arcán bökdösi az ételt. A férfi nagyot sóhajt, s az iménti hirtelen fellángolás jelei is alább maradnak. Egy pillanatra már azt hitte, hogy valahonnan ismeri a hölgyet, persze ez lehetetlen. Azért ennyire nem kicsi ez a világ, hogy pont itt fusson össze egy ismerőssel. Mellesleg, ez nem is tenne éppen jót az álcájának..
Mindenesetre, hely híján, szótlanul letelepedik az iménti hölgyemény elé. Először szinte rá sem néz, figyelemre sem méltatja, csak eszik pár kanálkával az ételéből, amit pillanatokon belül félre is tol, s nagy izgatottsággal veszi elő az egyik kis cetlit a zsebéből, körülnéz, majd hihetetlen gyorsasággal teleírja a lapocskát, s visszacsúsztatja fehér ruhájának kis zsebébe, mintha mi sem történt volna.
Azonban valamiért fura érzése támad, s szinte késztetést érez arra, hogy a vele szemben ülő hölgyre pillantson. Hűvös tekintetével hosszú másodpercekig csak figyeli őt, semmi érzelem nem mutatkozik rajta, egyedül a meglepettség ülhet ki arcára, mikor arra eszmél, hogy igen erősen bámulta a hölgyet.*
- Reaver...
*Szólal fel végül mély és morcos hangján, miközben aprót biccent fejével.*

ⓒ hermes

***