Az oldal egy részét az American Horror Story: Asylum c. sorozatból vettük.
A másik fele, a Dark Haven High ötlete Mary Eunice McKee és Dr. Oliver Thredson szüleménye. Ahogyan a története is.
Az oldalon található képek, kódok mind a no-way-out tulajdonában állnak. A Poster-Profil-t köszönjük a mi egyetlen Kötinknek. A lopás komoly következményeket von maga után.
Csak megforgattam a szemeimet, már csak egy hatalommániás szűz nővér hiányzott a fejemre. Nem mondanám, hogy el voltam ragadtatva, de végtére is kénytelen vagyok beleegyezni, mert hát jelen helyzetben valóban ő a főnök – félreértés ne essen, nem a pozíciójára startolok ugyan, én annál okosabb vagyok, nem venném át ennek a kócerájnak az irányítását. Nincs az a pénz! Ehhez valóban őrülnek kellett lenni, ebből kiindulva ő az volt. Bár nekem nem is lenne türelmem hozzá. Felvonom a szemöldökömet, mikor újra szóba kerül a feleségem, de hamar túltettem magam rajta, bár igazán hízelgő, hogy úgy gondolja, hogy tudnék találni pótanyukát, természetesen közel sem erről van szó, nyilván, ha akarnék tudnék, talán még időt is képes lennék rá szakítani, csak éppenséggel nincsen kedvem hozzájuk, nekem olyanra van szükségem, aki valamilyen szinten képes valamilyen értelmi szintet is felérni hozzám vagy legalább szórakoztasson a társaságával. – Éppen elég hülye ember van a földön, kíváncsiság hiányában még több lenne – amit én egyáltalán nem kedvelek. Így is rengeteg olyan ember rohangál az utcákon, akiknek nincsen semmi ész a fejükben, csak tengnek lengnek a nagy semmiben, aztán eltelik felettük az élet, de nem jutottak egyről a kettőre, nem tanultak semmit, valamint agykapacitásuk felér egy tyúkéval – ami lássuk be, hogy nem túl sok, főként mert ez az állat nem éppen az elméjéről híres. – Még? Már egy jó ideje és még egy jó ideig, a férfi idővel érik be, nővér. Én pedig szerencsés vagyok – gondolom sejti, hogy mire célzok. Voltaképpen egy éjszakára mindig akad egy nő, hosszabb távra pedig jelen pillanatban amúgy sem tervezek, már rájöttem, hogy nincsen értelme. A feleséges megjegyzésére mégis csak felvonom a szemöldökömet, de különösebben nem tudott zavarni. Mosom kezeimet, hiába szánt szándékkal öltem meg, valóban csak egy célom volt; segíteni rajta, hogy más mit hisz, az különösebben nem tud izgatni, ilyen szempontból is szerencsés vagyok. – Sajnálatból nem kérek, köszönöm – egy pillanat erejéig az arcomon valamiféle undor söpört végig, az ilyen sosem jön szívből jövően, ha mégis akkor sem számít sokat, már megtörtént, lassan majdnem két éve vagy már több is. Pontos dátumra már nem is igazán emlékszem. – Sokszor a kis barátnőjénél tölti a délutánt, olykor az estét is, nagyszülők, vagy esetleg egy bébiszitter, látja, rengeteg a variáció, ezeknek köszönhetően pedig valóban nem kell ide behoznom, nem szeretném fölöslegesen bármi bajnak kitenni – nem szakítom meg a szemkontaktust – maga is tudja, hogy nem lenne biztonságban. – teszem még hozzá határozottan. A legvégső esetben lennék hajlandó csak idehozni, de eddig nem került rá sor sehol, remélhetőleg pedig ezek után sem fog, legalább is amíg tökéletesen kézben tartom a dolgokat, illetve jó kapcsolatban maradok az asszonnyal, szülőkkel, a bébiszitterről meg fogalmam sincs, hogy ki az. Mindig más. – Csak nehogy a maga fejébe szálljon – parádés jelenet lenne egy részeges nővér, aki énekelve félig-meddig röhögve járja körbe a betegeket. Arra lenne még szükség, bár az biztos, hogy én azok között lennék, akik jót röhögnek a látványon. – Óhajt esetleg még valamit, vagy mehetnék, nem vagyok oda az üres fecsegésekért – jegyzem meg, bár még nem állok fel, az nem lenne túlságosan illendő, az pedig már csak mellékes, hogy ha esetleg nem végzett volna valóban kellemetlen helyzet lenne, ezt pedig valahogy szeretném elkerülni.
Amanda B. Lawrence Admin
ϟ KOR : 37 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ▲ hampshire ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 260 ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.
Tikk-takk ketyeg az óra. Tekintetem a szemközti faliórára vándorol, és egy elégedetlen sóhaj tör fel a torkomból. Felettébb unalmas vezetni ezt az istenverte elmegyógyintézetet, vagyis inkább diliházat, mely zsong a mentális zavarban szenvedő páciensektől. Azt hittem, hogy a szende szűz élete sokkal izgalmasabb, de szent életének „köszönhetően” alig vannak kapcsolatai. A személyzet tagjai úgy vélik, hogy még mindig ugyanaz a befolyásolható, naiv kis cafka, aki eddig volt. Öröm volt látni az arcukon, mikor feleszméltek rá, hogy nem fogok engedelmeskedni, nem leszek egy talpnyaló, aki elintézi az összes piszkos munkájukat. Bár, azért a „család” náci tagjának, Dr. Arden-nek szót fogadok, hisz nem akarom, hogy azt higgye a lány, aki miatt esténként folyamatosan művel valamit a takarója alatt, eltűnt, felszívódott. Ő is észrevette buja, gunyoros megjegyzéseimet, vagy éppenséggel máshol legeltetem rajta a pillantásomat, egy olyan tiltott helyen, ami nem lenne méltó egy apáca számára. Nehezen türtőzteti magát, próbálom rávetni magamat, de cselekedeteimmel csak még jobban eltaszítom magamtól. Hogy is mondta? Undorodik a szajháktól? Már nem is emlékszem, valami hasonló volt, melyben a szajha szó szerepelt. Oww.. Arthur, azért ennyire nem kéne megbántanod engem. De rá se rántok, hisz egyszer úgyis elérem a célomat, és sikerül őt tönkretennem. Hogy miért vagyok ennyire magabiztos? Kérlek, én vagyok az Ördög. Mindig elérem azt, amit akarok. - Dr. Schneider. – majdnem belebotlik nevében a nyelvem. – Egyezzünk meg abban, hogy én vagyok a főnök, én hívattam ide magát, tehát én fogok kérdezősködni. Maga csak válaszol rájuk. – éles pillantást vetek rá, és mindig megnyomom az „én”-t.
- Hmm.. a kíváncsiság. – pillantok le öltözékemre, és egy széles mosoly terül szét az arcomon. – Nem hallotta még? Aki kíváncsi, hamar megöregszik. És szerintem még abban a korban van, amikor a lányának tud találni egy pótanyukát. Csak.. próbálja azt a nőt nem megölni. – kacsintok rá, és öntök magamnak a vörös borból. Úgy hívom az áldozó bor. Jude Nővér teljesen kiakadt, mikor megpillantotta, hogy egyik nap ezt kóstolgattam. Milyen jó, hogy már nem nyomoz utánam, még pár papírmunka és talán őt is be tudom ide vágni a többi betegek közé. Hadd tudja meg miféle kínzásokat kell átélniük mindennap, és őszintén szólva, eléggé kacagtató lenne az a helyzet, amikor én náspángolom el őt. Államat megtámasztom az asztalon, és úgy hallgatom tovább a vallomását. Akkor a papírok nem tévednek, tényleg véget vetett felesége életének. Igazából nem tudom, hogy mi lett volna jobb. Ha hagyja még szenvedni, vagy tényleg, amit tett. Gyógyszer.. nem is olyan fájdalmas halál, sőt eléggé kellemes. Én teljesen más módszert alkalmaztam volna.. - Értem, hát.. sajnálom. – dőlök hátra, és kiiszom a poharam egész tartalmát. Nem nagyon ráznak meg engem a halálesetek. Mindig vannak, mindig is lesznek, nem lehet őket kikerülni, meg amúgy is a Föld hemzseg az emberektől, nem fogunk kihalni egy hamar. - És a lánya ilyenkor hol van, ha nem az iskolában? Ha akarja, nyugodtan behozhatja ide. Biztosítom róla, hogy.. – harapok bele az alsó ajkamba. -, nem fog semmi baja esni. – pillantásom sötét, és fogva tartom az övét. - Biztos, hogy nem kér bort? Nem tudja meg senki. – közlöm vele sejtelmes hangon, és ismét megtöltöm a poharamat. Ha tehetném egész nap innék, ezt a helyet valahogyan ki kell bírni.
– Mégis miféle bajba, kedves nővér? – Vonom fel kihívóan a szemöldökömet, én egyáltalán nem voltam az a fajta, aki megijed egy ilyen kis fenyegetéstől és bár pletykák terjengenek az épületben is, mint a betegek, mind a nővérek között – sőt, még az orvosok között is –, de ezek kisebb-nagyobb szerencsémre engem hidegen hagynak. Azonban, vannak dolgok, amiket nekem sem ártana komolyan venni, miszerint ez a nővér az utóbbi időkben megvátozott és nem feltétlenül előnyére. Mivel én csak nemrég óta vagyok itt, nem tudom, hogy milyen volt előtte, illetve milyen most, azonban a pletykákban arról beszélnek az emberek, hogy az ördög szállta meg a nővért. Ez a feltevés engem tulajdonképpen csak megmosolyogtatni tud. Persze, egy nővértől nem feltétlenül várható el olyan lépés, amilyenre ő is szánta magát, miszerint mellém lép és rettenetesen közel hajol hozzám, közelebb, mint ahogyan azt egy szűz nővértől elvárná, valamint, hogy még végig is simít a tarkómon. Persze, férfi létemre ez felborzolja kissé a nyugalmi állapotomat, de közel sem annyira, hogy tisztátlan gondolataim támadjanak. – Ó, és mégis mivel provokáltam? – Fordulok felé, mikor már ott van a szekrénynél, amiben azok a csodás pálcák vannak, legalább ennyiben igazat mondtak a betegek Jude nővér egyik kedvenc fegyvere volt, már amennyire én tudom. A szekrény ajtaja azonban, hangos csapódással csukódik be. Veszélyben kellene érezzem magam, tudom milyen, ha pálcával ráhúznak az emberre, kiskoromban kaptam én is apámtól, de csak olyan alkalmakkor, amikor muszáj volt. Nem különösebben kedveltem, de volt, amikor valóban szükség volt rá. – Ezzel most azt akarja elérni, hogy húzzam meg magam? – Kérdőn felvonom a szemöldökömben, miközben megtámaszkodom az asztal szélén, szám sarkában mégis mosoly bujkál. Vakmerőség, egy napon ez okozhatja majd a vesztemet, de azt mondják az életből a legjobbat kell kihozni, én pedig ezt teszem, mások orra alá borsot törni az egyik legjobb dolog, amit ember tehet, ha ezért büntetést kapok, állok elébe. Valamit valamiért. Ok okozat. És így tovább. – Igazán kíváncsi vagyok, hogy mit ötletelt ki – dőlök hátra a székben, kezemmel újra az államat támasztom, igazán kíváncsivá tett, bár nem lepne meg az a válasz, hogyha azt mondaná, csak akkor tudja meg, ha kihúzza a gyufát, vagy valami ilyesmi. Csonttörő, ismétlem meg magamban, végül is nem rossz ez a becenév sem, azt hiszem eddig ez az első, hogy ilyet aggattak rám, de persze eddig "jó" doktorként nem is volt rá különösebben szükségem, hiszen úgy végeztem a munkámat, mint a többi doktor, s csak finomabban kísérleteztem. Ma már ez nem így megy, változnak az idők. Nem igazán értem, hogy miért akarna közelebbről is megismerni, nem elég az, hogy elvégzem a munka rám eső részét? Legalább is eddig lényegében így működött a dolog, de hát jó, ahogy gondolja, nekem végül is nem esik nehezemre magamról beszélni, nincs mit szégyellnem, amit pedig megtettem azt megtettem, vállalom, mert nem vagyok őrült, esetleg egy kicsit. – Köszönöm nem, csak este iszom. – Rázom meg a fejemet, véletlenül sem szeretnék – ha nem muszáj – több kárt tenni egy-egy betegben, így is elég szárad már a lelkemen, gyanítom, hogy még gyarapodni fog a számuk, amint támad egy újabb ötletem és amint lesz rá megfelelő alanyom. Már a költői kérdésből érzékeltem, hogy nem feltétlenül ezt fontolgatta, de történhetnek még "csodák". – Igazán nemes dolog, hogy így aggódik, de higgye el, felkészült vagyok minden eshetőségre – lényegében ezt a témát ki is merítettünk, az embernek mindig kell, hogy legyen a jövőre nézve legalább kettő terve, ami persze nem feltétlenül tisztességes, de nem mindig a tisztességes dolgok vezetnek a jó megélhetéshez – voltaképpen, rendes munkával nem igazán fizetik meg az embert. – A fenyegetés mindig is jobb belátásra bírta az embert – ez talán nem is véletlen, hiszen a bárányokat is terelgetni kell, márpedig itt elég sok az eltévedt lélek, akik gyakorta azt sem tudják, hogy mit tesznek. Az ilyenek mindig nevelésre szorultak. Ezért is vagyunk itt, mi doktorok, hogy sajátos módszerekkel, de kordába tartsuk ezeket a szerencsétleneket. Megtapasztaltam már, hogy ha az ember úgy kezdi a mondatát, hogy "nem túl személyes a kérdésem", akkor minden bizonnyal valami olyat fog feltenni, amire az ember nem feltétlenül válaszol szívesen. Ez a kérdés is ezek közé tartozott. – Mindenkinek van az életében olyan ember, akinek nem nézné szívesen végig a halálát. Én egy év után elégeltem meg, karácsony előtt jobbnak láttam, hogy ha véget vetek a szenvedésének. Gyógyszer, nem fájt neki. – Mondom el tömören, amire rákérdezett, bár ha elég okos volt, a papírokból is kikövetkeztethette, hogy miért is ültem, hiszen az benne van.
Amanda B. Lawrence Admin
ϟ KOR : 37 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ▲ hampshire ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 260 ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.
Én látom csak így, vagy a modora tényleg nem tiszteletteljes? Zavar engem, hogy nem kellő alázattal fordul hozzám. Én hívattam ide, nekem kéne hozzákezdenem, de először is elvárom, hogy istenítsen engem, és ne ilyen lekezelő stílusban beszéljen velem. Elvégre én vagyok a főnöke, ha úgy nézzük.. Jude nővért sikeresen eltettem láb alól – nem a szó szoros értelmében -. A lényeg, hogy a páciensek most felnéznek rám, és rettegnek tőlem. Megváltoztam, vagyis inkább.. én mindig ilyen voltam, csak a drágalátos Eunice nővérüket változtattam meg egy kissé. Visszatérve a szanatórium vezetésére.. Gyakorlatilag én intézem most a fontos dolgokat, tőlem kérnek engedélyeket, én veszek fel, és én fosztom meg az embereket az állásuktól. Jude nővér már a múlté, és ha bárki, ismétlem bárki, megmerné kérdőjeleztetni, vagy éppen összehasonlítani a munkásságunkat az nem járna jól. Egyedül a Monsignor-nek van hatalma felettem, aki az egész Briarcliff Manor tulajdonosa. Viszont tőle se kell tartanom, hisz látom, hogyan néz rám. Szeme sugallja a vágyódást, és szorong legbelül. Tudom a leendő pápa kis mocskos titkát, talán egy fokkal jobb, mint Dr. Arden. - Modor, kérem Dr. Schneider. Ugye nem óhajt bajba keveredni? – tenyerem az asztalon, ráhelyezem a súlyomat és feltolom magamat álló helyzetbe. – Mert, ha igen.. – kerülöm meg az asztalt, s mellé lépek. Egyenesen a füléhez hajolok, s belesúgom. – Csak kérnie kell, és nem provokációval elérnie. – húzom végig a körmömet a tarkóján, majd felegyenesedek. Ujjaimat összekulcsolom a hátam mögött, hátrahúzom a vállamat, és fennhordott orral sétálok el egészen a szekrényig. Kinyitom és csodálattal meredek Jude „enyhén” kínzó eszközeire. Végig simítok az egyik pálcán, majd erőteljesen becsapom a két ajtót, hogy beleremegjen a fából készült bútor.
- Betekintést nyert, hogy miféle durva eszközök tartózkodnak odabent. Akik helytelenül cselekszenek, ezt a bánásmódot érdemlik meg. – lassú, megfontolt, határozott léptekkel megyek vissza a helyemre, és lehuppanok. – De ha önnek ez sem elég, szerintem biztosan találunk egy jobb megoldást. – kacsintok, és egy ördögi vigyorra görbülnek fel az ajkaim. Egyből lehervad a mosolyom, mikor egy kellemetlen érzés felülkerekedik rajtam. A fenébe viszket a fülem mögött a fejem, de ettől a fránya macerától nem tudok odaférni! Miért pont egy mihaszna nővér testébe kellett beleférkőznöm? Ott volt a doktor, de ő egyedül is, a segítségem nélkül megkeseríti az emberek életét. Igazából csodálom őt. Ő Bloody Face, a hírhedt gyilkos, azt hiszik a rendőrök, hogy megtalálták, pedig nem.. egész végig ott van az orruk előtt az igazi tettes. Lenyúzni a nők bőrét? Fantasztikus! Ráadásul én alkalmazom őt. Talán azért került végül is Eunice-ra a sor, mert már nem volt sok időm hátra. Gyorsan kellett cselekednem, nehogy kiűzzenek, és az ő törékeny lelke nem jelentett nagy ellenállást nekem. Túl könnyű volt az egész.. - Őszintén szólva nincs problémám, azért hívattam ide fel, hogy közelebbről is megismerjem a Csonttörőt. – ez a becenév már rá fog ragadni. – Bort esetleg? – szalad fel kérdőn a szemöldököm. Nos, igen nem nagyon bírom a szent nővér jellemét, és viselkedését vinni. Egy-két pontban eltérek tőle. Talán még jobban is. - Kirúgni téged? – dőlök hátra a székemben, és végig simítok az államon, s úgy teszek, mintha mély gondolkodásba esnék. – Minek is? Van egy kislánya, akit el kell tartania, és szerintem egy ilyen múlttal nem jönnének az állások egymás után. – rázom meg a vállamat, és elteszem az iratokat. – Csak folytassa a munkásságát, illetve egyes pácienseknél nem árt, ha egy kicsit durvább. – motyogom. – Néha teljesen kezelhetetlenné válnak, és csak a fenyítéssel lehet elérni náluk a nyugalmat. – forgatom meg a szememet, és egy lemondó sóhaj tör fel a torkomból. Tudnék egy pár ilyen beteget felsorolni.. Az ujjaimat tördelem, és közben figyelem a vadi új doktort. Még szerencse, hogy őt vettük fel, hiszen ezek az emberek, soha nem fognak meggyógyulni. Okkal kerültek be a Briarcliff Manor-ba, és innen nincs kiszabadulás.. Ha egyszer belépnek, onnan már nincs visszaút, sosem fogják maguk mögött elásni a múltat, és mi sem tudunk nekik segíteni. Felesleges időpocsékolás az egész. Legalább a betegek kínzásával szórakozunk, és nem leszünk mi is őrültek.. - Ha nem túl személyes a kérdésem.. mi történt a feleségével? – a szemem sarkából figyelem őt, és minden egyes moccanását, reagálását. A papírok között szerepel, hogy már nem él, de sajnos nincs közzé téve, hogy miben halt meg..
Minden alkalommal, ahányszor kilépek egy-egy szerencsétlen beteg ajtaján elgondolkozom, hogy vajon, miért pont őt veri az Isten ilyen kegyetlenséggel, hogy ide kerüljön. Ha valaki előhozakodna azzal, hogy a földi poklot keresi kénytelen lennék ide hozni, hogy megtapasztalja milyen is az, amikor a pokol körbe lengi, s mélységesen megborzongatja, hogy még a szíve sötétje is beleremeg, alig várja, hogy szabaduljon, hiszen az érzés folytogatja. A betegek tekintetében a tiszta kétely, hogy fogalmuk sincsen, hogy mi vár rájuk, egyesek pedig azt sem tudják, hogy mi történik velük. Igen, a pokol bűzös lehelete köszön vissza arra, aki ide érkezik. Csakhogy ne áltassak senkit sem, egyáltalán nem sajnálom azokat, akik ide keverednek, van aki okkal, van aki nem, sokkal inkább azt sajnálom, hogy mi történik itt. A szerencsétlenekből roncsok lesznek, előbb vagy utóbb, itt csak fel van gyorsítva a folyamat. Ez a hely csak látszat az emberek számára, hogy elrejtsenek valami sötétet. Az én hatalmas bánatomra pedig örömmel veszek részt benne, az utóbbi időben nem véletlenül tagadtak ki a tisztességes orvosok közül, talán még azt csak-csak elviselték volna, hogy a börtönből szabadultam... – Minek is áltatnám magam? Semmiképpen nem fogadták volna el, a társadalom így van megteremtve, aki nem illik a képbe, azt eltünteti, kitaszítja. Mint ahogy ide is az olyanok kerülnek, akik mások. A nő hangja után szinte rögtön nyitom is az ajtót, nyilvánvalóan nem felejtette el, hogy érkezem. Ugyan, engem ki felejtene el? És mint ahogy mindig máskor, én most is rettenetesen pontosan érkeztem, se nem később, se nem előbb – ez utóbbi azonban a betegnek köszönhetően nem igazán történhetett volna meg. Tekintetén nem zavartatom magam, én azonban a fekete ponyva alatt aligha láthatnék bármit is. Köszönés mellé még bólintottam is, ahogy pedig a hellyel kínált rögtön felvontam egyik szemöldökömet, sejthettem volna, hogy valami ilyesmi lesz... Egészen egyszerűen megforgattam a szememet, majd nyugodt mozgással sétáltam az asztal előtti székhez én pedig hanyag türelemmel vártam a végítéletet. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ki panaszkodhatott és esetleg mire – persze, azt nem tagadom, hogy bőségesen lehet ok bármire. – Most már igazán kíváncsi vagyok, hogy miért hívott ide, örülnék, ha a lényegre térne – két ujjammal megtámasztom az államat, érdeklődve várom, hogy vajon mivel is áll majd elő. Alapjába véve, nem vagyok egy kreatív ember, de lényegében két okból lehettem itt, az egyik a modorom, ami nem éppen a legjobb, a másik az orvosi munkám, ami egy pár törést leszámítva hatásosnak bizonyul – javítom magam. Mégsem mindig, csak alkalmanként. Bólintok, hogy megértettem, hogy miről akar itt velem beszélgetni, ezek szerint nem jártam túlságosan messze az igazságtól, legalább is az egyik felétől, már vártam, hogy valaki mikor talál meg ezzel. A meglepődés nem ül ki az arcomra, hiszen nincs miért, már csak azért is, amit ő mondott, az pedig, hogy bárki is hallja, hogy mi történik zárt ajtókon belül, miért is érdekelne engem? Van, aki ok nélkül is ordibál és könyörög. – A legtöbb orvosnak kísérleteznie kell, hogy esetleg segíteni tudjon, én csak élek az eszközeimmel, amik nem mindig... barátságosak. – Az új anyagok kikísérletezése egy-egy betegségre nem mindig hatásos, mint ahogyan az sem, ha az ember nem feltétlenül bánik a betegeivel ember módon. – Talán valami problémája van ezzel? – Kérdezek rá nyugodtan. Ujjaimat összefonom a lábamon, majd várakozóan pillantok rá. – Szóval, most kirúgat vagy más dologra számítsak?
Amanda B. Lawrence Admin
ϟ KOR : 37 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ▲ hampshire ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 260 ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.
Nyugodtan rendezem a papírokat, melyek alig pár perccel ezelőtt az asztalon hevertek. Hamarosan, ha minden igaz látogatóm lesz, még pedig Dr. Schneider, akit nem rég vettünk fel. Persze a megszorítások miatt most óvakodnunk kell, hogy hova költekezünk. Mintha Sister Jude hangja visszhangzana a fejemben.. Az a nő sehol sem hagy békén? Mindegy, inkább fürdőzök örömben, hogy sikerült őt legyőznöm Dr. Arden segítségével. Az ujjaim köré csavartam azt a férfit, a kezemből táplálkozik. Amit óhajtok, azt véghez is hajtja. Hogy miért? Mert a náci doktor ráizgult a kis szűzies ápolónőre. Sejti, sőt szerintem már tudja, hogy valami, vagy éppenséggel valaki megszállta a testét, csak még nem adott hangot gondolatainak. Addig is kihasználom a korlátlan hatalmamat felette. Előkapok egy szál cigarettát, melyet egyből meggyújtok. Karl kabátjából tulajdonítottam el. Igazából szinte mindenki dohányzik ebben az átkozott, istenverte porfészekben, bárhol tudnék szerezni, de inkább loptam, ami egy újabb kérdést vett fel. Minek? A válasz egyszerű és egyben nevetséges. Belé akarok rúgni a szűzies Mary Eunice-ba. Minden egyes gaztettem szörnyen fáj neki, és érzem, ahogy szenved. Örömmel tölt el, főleg amikor magamhoz nyúlok. Feszeng, idegen számára ez az érzés. Próbál küzdeni, néha a felszínre is törnek az érzései, de lássuk be.. Az Ördögöt nem lehet legyőzni. Az ajkaim közé teszem a cigarettát, mélyen beszívom a káros anyagokkal teli dohányterméket. Lehunyom a szememet, majd kifújom a levegőt, miközben számmal egy O betűt formálok. Kiveszem, ujjammal tartom, s dúdolgatok. Sister Jude irodája, hamarosan az ajtó lévő táblát ki kéne cseréltetnem. Nincs esélye, hogy visszakapja, ez a hely most már az én uralmam alatt van. Magam elé elhelyezem Dr. Floyd Schneider iratait, és tekintetemmel gyorsan átfutom. Börtön? Remek, a személyzet tagjai is őrültekből áll. Elnyomom az alig használt cigaretta csikket.
Sikerült kiszabadulnom erős markolatai közül. Alig kapok levegőt, karmaival szorongat engem, és félek. Rettegek tőle. Mikor fogja abbahagyni? Mikor térhetek ismét vissza testembe, amikor már csak én vagyok a tényleges irányító? Ez az egész játék kimerít engem. Hangosan köhögök a füst miatt. Gyűlölöm, a cigarettát mégis dobozokat fogyaszt el nap, mint nap. Megszégyenít engem mindenki előtt, leginkább Dr. Arden jelenlétében. Tiszteletlen, ahogy beszél vele, a viselkedése pedig nem elfogadható. Miért pont az én testemet választotta? Mert könnyű préda voltam? Mit kell tennem, ahhoz, hogy békén hagyjon? Kérem.. valaki segítsen.. meg kell tőle szabadulnom.. Én már ezt nem bírom tovább, és valamiért az az érzés kerülget engem, hogy ez még csak a kezdet. Valami hosszú kezdete, és még közel sincs vége. Mennyit kell még szenvednem? Az Ördög nem ismer határokat, meddig fog elmenni? Már rég el vagyok temetve a szégyenben, ennél jobban nem is tud megalázni. Átkozott liba! Egy pillanatra a kis Madonna ismét élvezhette az életet, de csak pár másodpercre adtam meg neki ezt az örömöt! Túlságosan gyenge, lelkileg, s fizikailag is. Próbált visszalökni engem, cselekedetén meg is lepődtem, végül is én kerültem ki győztesként ebből az egér-macska harcból. Kopogás szakítja félbe a gondolatmenetemet. Biztos a híres csonttörő az! - Fáradjon be. – utasítom, és megjelenik az ajtóban. Végig futom rajta a tekintetemet, iszom a látványt. Nem rossz. Arden-hez képest.. Már megint kérdem magamtól, hogy mit eszik abban az idős, fajgyűlölő férfiban ez az amerikai Jeanne D’Arc. - Nyugodtan, foglaljon helyet. – intek kezemmel az asztal előtt lévő székekre. – Ez a beszélgetés úgyis eltart egy ideig. – egy panaszos sóhaj törik fel a torkomból, és felé nyújtom a cigarettadobozt. Magam is kiveszek egyet, és ugyanazt a mozdulatot ismétlem meg, amit nem rég. Csak ez a csikk ne menjen kárba.. - A munkásságáról szeretnék beszélni, Dr. Schneider. – szívom be, majd egyenesen az arca felé fújom. – A falak nem jó szigetelők, és az egyik nap mikor a rendelője mellett haladtam el, érdekes hangok csapták meg a fülemet. Kiabálások, könyörgések. Van rá valamilyen magyarázata? – biccentem oldalra a fejemet, és összeszűkült szemekkel meredek rá, s próbálom megfejteni az arcáról leolvasható érzelmeket. Természetesen azt nem említem meg, hogy jártam is bent, s felfedeztem „titkát”. Csak ilyen doktoraink vannak? A náci doktor furcsa teremtményeket kreál. Ott van Dr. Thredson is, aki valójában Bloody Face, ami elég vicces, hisz az egyik páciensére próbálja rákenni a gyilkosságokat. És íme Dr. Schneider, aki emberek csontjait töri el. Megértem őt, hisz látni az ember arcát miközben szenved, fohászkodik az Istenhez, holott meg sem hallja őt.. fizethetetlen. És egy örök életre megmarad.
|| Words: 700 || Music: The Name Game || Notes: sok szeretettel||
Dr. Floyd Schneider Doctor
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Briarcliff Manor ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 271 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.
Nem foglalkoztam olyannal, hogy esetleg kopogni kellene az ajtón, csak egészen egyszerűen berontottam, majd egy elegáns mozdulattal belöktem magam mögött az ajtót. Tekintetem rögtön a betegre siklott, aki az ágyon feküdt egyik lába gipszbe kötve, míg a másikon vastagon volt a kötés. Arcára pillantottam, eléggé pocsék állapotban volt, de különösebben ez nem izgatta lelki békémet, hogy őszintén szólva, állapota nem rettentett el attól, hogy esetleg még egy két csontja eltörjön, ugyanis a legutóbbi találkozásunk számára igencsak rosszul sült el, így most egy pár hétig fekvőbetegként bámulhatja a fehérre meszelt néhol sárgás foltokban megjelenő átütő mocskot a falakon. – Hogy van a kedvenc betegem? – Kérdezem, miközben az ágytól nem messze lévő széket magam alá fordítom, majd kényelmesen elhelyezkedem rajta. Hangosan felmordult, de amint ránéztem, rögtön megeredt a nyelve, bár főként szapult, hogy micsoda egy rohadt tetű vagyok, én erre csak annyit feleltem, hogy velem még egészen jól járt. Leszámítva... a csontjait. Végül is az egy órás beszélgetés egészen jó hangulatban telt el, azt leszámítva, hogy dühében egyszer leesett az ágyról és amilyen szerencsétlen volt fejét egészen egyszerűen beverte az éjjeliszekrény szélébe, nem segítettem neki, türelmesen megvártam még feltápászkodik aztán pedig lenyugszik magától, én ugyan nem siettem, addig a kórlap alatti papíron rajzolgattam – végül is, valamivel el kell csapni az időt. Aztán egy bő negyed órás szenvedés után, újra neki kezdhettünk. A beszélgetés végén kapott egy kis ópiumot, hogy el tudjon aludni, hiszen sokkal inkább nézett ki egy holtkóros bugrisnak, aki már-már mániákusan rohangál neki a falnak és magában beszél, ezt pedig tetőzi azt is, hogy még nyáladzik is, egyszóval nem éppenséggel egy gusztusos látvány. Mielőtt távoztam volna, adtam neki egy kis ópiumot, hogy el tudjon aludni, ezt követve pedig rögtön az iroda felé vettem az irányt, merthogy Miss McKee beszélni szándékozott velem, arról azonban fogalmam sem volt, hogy miről. Először azt gondoltam, hogy ki akarja rakni a szűrömet –, ami egyértelműen nem lepett volna meg –, de ahogy tovább gondoltam, rögtön ki is zártam. Azt gondolom csak nem ő közölné, hanem valamelyik felette álló, bár sokan nem szeretik elvégezni az ilyesfajta piszkos munkát... Az ajtó elé érve bekopogtam, amint pedig meghallottam, hogy be lehet jönni, benyitottam, magam mögött pedig be is csuktam az ajtót. Nyilvánvaló, hogy ide nem fogok csak úgy berontani, az még tőlem is illetlenség lenne, a betegeknek meg illő elviselni. – Szép napot – köszöntem szinte rögtön, mivel pedig nem voltam az a fajta, aki kerülgeti a forró kását, rögtön rá is kérdeztem, hogy vajon miért is kellett ide fáradnom. – Szóval, miről is óhajtana velem cseverészni? Lehetséges, hogy illő lett volna az amolyan fölösleges köröket lefutni, hogy hogy érzi magát ma és a többi fölösleges kérdés.
Dr. Oliver Thredson
ϟ KOR : 47 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ✂ Briarcliff Manor ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 161 ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.
Tárgy: Sister Jude Irodája Szomb. Dec. 15, 2012 11:01 am
* * *
A hozzászólást Dr. Oliver Thredson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 05, 2013 1:44 pm-kor.
Kezdőlap
Szer. Dec. 17, 2014 5:50 am by 
