– Az ételek terén nem vagyok túlságosan válogatós – egy hanyag mozdulat következtében rántom meg a vállamat, végtére is én is, mint ahogyan a legtöbb férfi én is szerettem a gyomromat és szerettem jókat enni, bár az tény, hogy olaszt ritkábban eszek, hiszen ha az ember nem talál egy megfelelő olasz éttermet, akkor tulajdonképpen nincs is miért felkeresnie, én pedig nem egészen vagyok egy konyha tündér, voltaképpen örülök, ha megtalálom a kenyeret és vajat, ugyanis szinte soha nem étkezem egyedül, a legtöbb esetben szinte mindig valamilyen megbeszélésen vagy éppen találkozón vagyok, így az étteremben bőségesen belakmározom. – Már majdnem el is felejtettem, hogy nem olyan régen megzavart a vacsorámban – jegyzem meg, miközben összevonom a kezeimet magam előtt, egy kicsit azt akartam, hogy legyen bűntudata, de feltehetőleg ez nem így lesz, úgyhogy különösebben nem is erőltetem meg magam ezzel kapcsolatban. Az pedig a másik, hogy nem is vacsorázni készültem, hanem valami egész más projektem volt még azzal a nővel, amit most már földelhetek... Ironikus kifejezés, különösen mert már több mint valószínű, hogy a szennyvízcsatornában van, leszámítva a csontjait.
– Wow, tapsot érdemel – színpadiasan tapsolom meg, majd újra kényelmesen visszahelyezkedem az előbbi pozíciómban, el kell ismernem, hogy egyes esetekben nem vagyok túlságosan előre tekintő, mint amilyen ez is –, ha így is ölném azokat a nőket, akiket szoktam, már régen életfogytiglannal ülném le az életem hátralévő részét, végtére is különös kegyetlenséggel gyilkoltam egyes esetekben – elég sokban... – ezt pedig a törvény nem mindenhol nézi jó szemmel.
– Miből veszi, hogy nincs nálam? A zsebemben lévő kulcs is tökéletes fegyver lehet, továbbá az emberi test olyan zseniális, hogy nem is kell erőlködnünk, hogy egy kis ideig eszméletlen legyen. – Türelmesen reagálok az első kijelentésére, voltaképpen amúgy igazat is adhattam volna neki, de az úgy feleannyira sem lett volna érdekes, mint így. – Ó, azzal a fakanállal inkább elfenekelhetne – jegyzem meg újonnan pimaszul, mocskos fantáziával azt hiszem el vagyok látva, bár Williams-t ismerve, nem feltétlenül ugyan arra kellene gondolnunk – azt hiszem a késes megoldásra viszont nem igazán szeretnék rátérni, sem így, sem úgy, úgyhogy ha nem muszáj, akkor ezt a verziót, mindenképpen hagyjuk ki és igen olyan világos volt, mint a nap... – sóhajtok fel, megrázva a fejemet, egyszerűen nem vagyok képes lehinni, hogy valóban mindent ennyire komolyan vegyen vagy csak az én társaságom feszélyezi sokkal jobban, mint azt kellene. De meg fogom találni a választ, így vagy úgy, de meg fogom oldani.
Ugyan még reagálni akartam arra, hogy miként némíthatnám el az öccsét, de azt hiszem, hogy annak semmiképpen nem örült volna, félő, hogy akkor mindenképpen nekem esiik valamelyik konyha késsel, márpedig az nem viszi olyan szépen egyik húst sem, mint egy éles szike – bár gyanítom, hogy ő nem is tart ilyeneket az otthonában.
Felvonom a szemöldökömet, mintha nem hinném el, amit hallott, voltaképpen így is volt, úgy osztja nekem a parancsokat, mint valami őrmester. De csak megforgattam a szemeimet, kiléptem a cipőmből, immár egy zokniban ácsorogva a konyhában... – na meg persze, sajnos ruhában.
– Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy így ugráltassanak – jegyzem meg, miközben leveszem magamról a zakót, végtére is a mosogatásban meglehetősen zavarna, most már legalább azt is tudom, hogy milyen érzés papucsnak lenni, és én mondom, nem egészen egy felemelő érzés, elég bosszantó. Mégis felgyűröm az ingem alját, majd a hölgy parancsát követve mosogatni kezdek. Mindig is utáltam mosogatni, nem éppen jó emlékek kötnek ehhez...
– Én nem üldöztem el, csak szimplán megkértem egy dologra, bár úgy gondolom kissé túlteljesítette... Igazából semmi különösről, csak tudom, hogy élvezi a társaságom – ugyan kissé cinizmus lett, de nem tehetek róla, hiszen tisztában voltam valamennyire azzal, hogy leginkább elkerülne, amikor csak tudna. – Különben is kávét ígért.