Az oldal egy részét az American Horror Story: Asylum c. sorozatból vettük.
A másik fele, a Dark Haven High ötlete Mary Eunice McKee és Dr. Oliver Thredson szüleménye. Ahogyan a története is.
Az oldalon található képek, kódok mind a no-way-out tulajdonában állnak. A Poster-Profil-t köszönjük a mi egyetlen Kötinknek. A lopás komoly következményeket von maga után.
Fura dolog az élet... a Sors. Egyik pillanatban még meg vagy győződve róla, hogy sivár életed minden elkövetkező percét elmebetegek közé zárva, s mégis magányosan leszel kénytelen eltölteni, a következőben pedig már szemközt ülsz valakivel, aki egyetlen pillantásával visszarepít a múltba. Abba a nem is olyan régi időszakba, ahol a legnagyobb problémád az volt, melyik ruhádat kapd magadra, amiben biztosan magadra vonod a szeretett fiú figyelmét.
Az a fiú mára férfi lett, s pillanatok alatt a feje tetejére állította kicsinyke világomat. Az a férfi épp engem figyelt, amitől rendesen elpirultam. Még szerencse, hogy a fény hiánya jótékony homályba borította a szobát, s nagyrészt engem is.
- Dr Arden...az intézet orvosa. Jobb távol maradni tőle. Nem ismerem őt, de semmi jót nem tudok elképzelni róla - Bár sok konkrétummal nem tudtam szolgálni, azért a figyelmeztetést nem hagyhattam el. Már azzal is elég nagy bajban van, hogy elszökött...körülnézni. Nem akarhatja folyton bajba sodorni magát. Az kissé gyerekes lenne, ami valahogy nem illik hozzá. Ami azt illeti, már gyerekként sem illett volna hozzá, bár nem is tudom, láttam-e valaha gyerekesen viselkedni őt. Sokszor megbeszéltem már magammal, hogy a múlton rágódni nem járja. Mindig levert és zavarodott leszek tőle. Nem tesz jót nekem. Ennek ellenére vacsora óta mást sem csináltam, csak egyre mélyebbre és mélyebbre gázoltam az emlékeim iszamos tavában. És nincs is menekvés. A múltam egy különleges része épp ma este lett a Briarcliff Manor állandó lakója.
Még mindig kissé borongós gondolataim ellenére, ismét mosolyognom kellett. Meggyőző voltam? Merő véletlenség volt csupán. Azért nem siettem Reaver orrára kötni, hogy tényleg csupán a szerencsén múlott, hogy nem buktunk le. A nyitott ajtó rejtélyén még nem gondolkodtam el, de nem is foglalkoztatott különösebben a jelenség. A hanyagság ápolók lelkén szárad már nem egy beteg szökése, eltűnése. Ha a pletykáknak hinni lehet. - Azt hiszem, ebben egyetértünk. Túl sok véletlen lenne ez egy napra. - feleltem térdeimet bámulva. Még ebben a majdnemsötétségben is attól tartottam, Reaver meglátja, mennyire zavarba jövök a pillantásától. Olyan átható, vesébe látó az a pillantás, hogy úgy érzem, minden bűnös gondolatomat, emlékemet láthatja, ha akarja. Vajon akarja-e?
Meggondolatlan és hirtelen cselekedetem, mellyel átvettem a kezdeményezést a beszélgetésben túlságosan nagy lépés volt nekem. Alig egy pillanattal később máris ostobának és rémesen illetlennek éreztem magam. Ezúttal azonban nem fordítottam el a tekintetemet. Kipirult arccal, lélegzetvisszafojtva álltam Reaver tekintetét. Apró rezzenéssel reagáltam az érintésére, de a kezemet nem húztam el, csupán egy halk mély lélegzetet vettem és vártam, mi fog történni.
Ez a helyzet épp olyasmi volt, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Nem tudtam, nem is sejtettem, hogy meggondolatlan kérdésem (inkább kérdőre vonás volt) ilyen...bensőséges szituációba tokollik. Senkihez sem voltam ilyen közel, mióta csak Patricket megismertem. A halála óta pedig még csak gondolni sem tudtam arra, hogy más férfi érintsen. Az utóbbi hónapokra oly jellemző kettősség most is jelen volt bennem, bár Wicky ezúttal csupán csendben figyelt.
Ha néhány évvel ezelőtt történik ez, a világ legboldogabb embere lettem volna. Most is hangosat dobbant a szívem, de a jóleső borzongás mellé társult egy halk vádló hangocska is. Hónapokkal ezelőtt még férjes asszony voltam. A gyászidőszak még le sem telt, tegnap még Patrick elvesztése felett keseregtem, s most? Egy másik férfi pillantásától pirulok; egy másik férfi érintésébe borzongok bele. Ez mi, ha nem árulás? Az érzelmek, az emlékek, az egész eddigi életem elárulása.
Mozdulni akartam, de nem tudtam. Láttam, mire készül Reaver, de nem tiltakoztam. Pedig azt kellett volna tennem. Nem állítottam meg, pedig úgy illett volna. Lehunyt szemmel élveztem azt a néhány aprócska pillanatot, amíg az ujjai végigsiklottak az arcomon. Olyan könnyed, annyira óvatos kis érintés volt, hogy szinte alig érzékeltem, mégis beleborzongott az egész testem. Hangjára újra kinyitottam a szemem. Jól estek a szavai, bár tudtam, hogy nincs igaza. Őrült vagyok. Ezért vagyok itt. Vissza akartam mosolyogni, vagy kinyögni valami odaillő dolgot, de nem tudtam. Amilyen hirtelen előtte teremtem az előbb, olyan hirtelen pattantam most fel a földről és egészen a szoba túlsó faláig hátráltam. Egész testemmel a falhoz lapultam és zavart pillantást vetettem a férfire, aki egyetlen este alatt kifordított önmagamból. - Nem...Reaver. Most tévedsz. Őrült vagyok. Egy másik nő..egy gátlástalan, hazug és veszélyes nőszemély lakik bennem, akinek itt kell maradnia. - Ennyit arról, hogy valami illendőt válaszoljak a kedves szavakra. A hangom idegesen, szinte kétségbeesetten csengett. Igazából csak a hideg falhoz lapulva kezdtem el megérteni, mit is jelentenek az elhangzottak. Az érzéseim nem voltak viszonzatlanok. Ő is érzett valamit irántam. Miért nem derült ez ki sosem? Miért csak évekkel később adja tudtomra? Most, amikor már mindketten egy elmegyógyintézet foglyai vagyunk? Amikor már mindkettőnk élete romokban hever és nincs remény az újrakezdésre?
Reaver Mortyarch Resident
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Briarcliff Manor ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 8 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Mar. 31.
*Bár a félhomály sötét leplet ereszt a hölgy arcára, Reaver mégis ki tud venni pár apró vonást. Régen elfeledett vonásokat, melyeket egy-egy poros könyv vagy az udvaron levő fa rejtekéből csodálhatott meg, s melyek mindenfelé irányultak, egyedül őt hagyták ki a kiváltságosak közül. Talán ha nem lenne ennyire bizalmatlan, s nem ragaszkodna ilyen erősen az elveihez, az elképzeléseihez, a gondolataihoz, akkor talán rég máshogy történtek volna a dolgok, s talán neki is jutott volna egy apró mosoly.. E gondolatokból Tamira hangja zökkenti ki. Picit megdörzsöli szemeit, miközben újra visszatér elméje kusza szüleményeinek kis társaságából, majd szóra nyitja ajkait.* - Egyelőre nem igazán.. *hazudja* Bár Dr. Arden kis "műhelye" felettébb érdekesnek tűnik.. Kis híján észre is vett. Mondja csak, ő pontosan.. mit is csinál itt? *Kérdi kíváncsian. Bár Dr. Arden is a beavatottak közé tartozik, Reaver ugyanakkor nem tud róla semmi konkrétat, hogy pontosan mi célból van itt. Talán ő az itteni " orvos", bár a hírek szerint túlságosan is sokan halnak meg itt, vagy tűnnek el ahhoz képest, hogy "Arthur" milyen jónak is gondolja magát.. ~ Második pont: Többet meg tudni Dr. Ardenről ~ Szíve szerint most elmondaná Tamirának azt a rejtett ajtót, melyet talált, de még csak pár órája jött és sok idő kell ahhoz, hogy kiismerje jól a hölgyet, kitapasztalja a betegségét. Elvégre, ha olyan dolgot találnak az ajtó mögött, melyről nagyon nem szabadna tudniuk, s ha ez kiderül, akkor végzetes bajba kerülhetnek, akkor talán nem szabadna erről Tamirának tudnia. Őt semmikép sem akarja a férfi bajba keverni, így hát előbb majd ő kukkant be az ajtó mögé a napokban, s majd meglátjuk, mi lesz..* - Igen.. Még szerencse, hogy ilyen meggyőző vagy. *húzza ismét félmosolyra ajkait* Nem akartalak még véletlenül sem bajba sodorni, nem gondoltam volna, hogy az első nyitott ajtó az pontosan hozzád fog vezetni.. Ezt viszont már nem teljesen szerencsének nevezném. *elhallgat egy pillanatra, s komoly tekintetét a hölgyre emeli* Inkább Sorsnak.. *Csak sóhajt egyet Reaver a röpke kis válaszra. Tudja jól, hogy ezt nem lehet sokáig húzni már.. Azonban azt nem gondolta volna, hogy ez a pillanat most érkezik el.. Eléggé váratlanul éri, mikor Tamira egy pillanat alatt jelenik meg előtte a földön, s közel hajolva, kíváncsiságának eleget téve lényegre törően rákérdez a dolgokra. Reaver kicsit hátrahőköl, fejét a falnak szorítja, s zavartan néz maga elé a hölgyre. Először meg sem szólal, csupán ugyanaz a hűvös ábrázat ül ki arcára, mint mikor egykor véletlenül összeakadt a tekintetük. Kár lenne már tovább játszani ezt az egészet, az esze úgyis lassan teljesen a háttérbe szorul, s az irányítást kezdi átvenni a szíve, ami teljesen elködösít mindent.. Végül sóhajt egy nagyot, s mintha hirtelen egy másik személyiség bújt volna elő sötét rejtekéből, úgy fonja rá lágyan hűs kezeit Tamira bársonyos kezére, majd ő is kicsit közelebb hajol. Érezhetően és láthatóan eltűntek a komor vonások, most inkább bizalmas és komoly arccal mered a hölgyre.* - Hogyne emlékeznék arra, hogy ki vagy.. Ezt az arcot sose tudnám elfeledni, még ha akarnám se.. *óvatosan, szinte alig-alig érintve végigsimítja a hölgyemény arcát* Az idők változtak.. De van, ami örökké él. *egy tincset kezébe fon Tamira hajából, s végigsimítja ujjai közt* Bármi is történt veled, legyél bármilyen, nem érdemled meg ezt a helyet. Ez nem méltó ilyen hölgyeknek, mint te.. Nem vagy te bolond, vagy őrült. Csupán.. más.. *megértően, haloványan elmosolyodik* Ha rajtam múlik, kijuttatlak innen.. Megígérem.. *Hajol hozzá még közelebb, bár utolsó mondatán szinte saját maga is meglepődik. Ilyet nem szabadna mondania, hiszen ő csak egy "beteg" idebent, így ez a lehetőség mondhatni, ki van zárva.. Bár tény és való, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Ki fogja innen juttatni valahogy a későbbiekben. Bár szíve fagyott, de nem lenne képes itt hagyni egyedül...*
Tamira Beckett Patient
ϟ KOR : 83 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Briarcliff Manor ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 12 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Mar. 31.
Amikor orvoshoz fordultam a problémáimmal, tudtam, egészen biztos voltam benne, hogy helyesen cselekszem. Amíg át nem léptem az Intézet kapuit, mindez így is maradt. Mióta azonban itt vagyok, sokminden megváltozott. Nem tudom, hogy a többi szanatóriumban is így kezelik -e a betegeket, vagy a Briarcliff Manor a kivételek közé tartozik. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nem a legjobb helyre kerültem. Alig néhány hónapja csak, hogy itt vagyok, de az utóbbi napokban már majdnem engedtem a kísértésnek. Wicky ugyanis folyton arról próbál meggyőzni, hogy engedjem meg, hogy kijuttasson innen minket. Tudom, hogy én nem vagyok veszélyes, senkinek sem tudnék ártani, de Wickyt nem engedhetem szabadjára. Tőle még a családom sem lenne biztonságban. Ezt nem engedhetem. Itt kell maradnom, még ha ez azt is jelenti, hogy soha többé nem fogok már a kedvenc pöttyös ruhácskámban sétálgatni a porlepte utákon, nem fogok pisztácia és mangófagylaltot rendelni a kedvenc fagyizómban, és esélyem sem lesz rá, hogy új életet építsek , pedig még csak 22 éves vagyok. Talán ez az oka annak is, hogy az ágyam alatt lapuló férfi nem keltett bennem valódi félelmet. Hiszen igazából már nincs is mit veszítenem. Leszámítva az életemet. Ezért is bíztam benne, hogy Reaver-rel vagyok pillanatnyilag összezárva.
Meggondoltam magam és ahelyett, hogy lekászálódtam volna az ágyról, visszahúztam a lábam és úgy vártam, hogy az igencsak gyér fényben megpillantsam a vendégem arcát. Bármit is mondott az ideérkezésének okáról korábban, picit megnyugtatott, hogy az ő arcvonásait rajzolta ki a szobába szűrődő fény.
A furcsa magyarázatot hallva előbb csak felhúztam az egyik szemöldökömet, de Reaver mosolyát látva nem tudtam nem viszonozni azt. Csak egy aprócska, villanásnyi mosoly volt, de legalább őszinte. Az utóbbi hónapokban nem nagyon volt ilyesmire példa. - És láttál valami említésre méltót? - valamiért továbbra is közvetlen hangnemben beszéltem hozzá, holott ő következetesen megtartotta eddig a három lépés távolságot.
Azt hittem arra készül, hogy magamra hagyjon, és ez valahogy rosszul esett. Marasztalni akartam, de nem volt rá szükség, hála Istennek. Később úgyis szégyelltem volna magam az illetlen viselkedésem miatt. - Kész szerencse, hogy az ápoló hitt nekem. Most mindketten bajban lennénk különben. - válaszoltam én is suttogva, bár semmi szükség nem volt rá. A betegek itt gyakran beszélgetnek saját magukkal, vagy mások számára láthatatlan valakikkel. Ez az én esetemben sem lenne különösebben figyelemre méltó jelenség, hiszen én is csak egy őrült vagyok a sok közül.
- A magánzárka általában a legkisebb gondja a szabályszegőknek. A szobák viszont nem olyan rosszak, ha nem túl nagyok az elvárásaink. - suttogtam bíztatónak szánt hangon. Az illendőség azt követelte volna, hogy ne hagyjam őt a földön üldögélni, de nem voltam benne biztos, hogy neki sok kedve lenne mellettem ücsörögni az ágyon, így inkább nem szóltam semmit. Épp haragban voltam saját magammal. Még fél éve sincs, hogy Patrick meghalt, én pedig máris.... ~Máris mi? megint felkaptad a rózsaszín szemüveget? vagy nedvesedik a bugyid? ÉS? Mi van akkor?... A halott muksó miatt keseregsz még mindig? pfff.. annyira szánalmas vagy, hogy az már nem is szórakoztató.. ~
Megráztam a fejem, mintha ezzel száműzhetném ezt a betolakodó némbert a fejemből. Persze erre esélyem sem volt, de most semmiképp sem akartam vele és az ocsmány gondolataival törődni. Inkább Reaverre koncentáltam, ha már lehetőségünk adódott egy kis beszélgetésre. - Csak pár hónapja utaltak be. - Nem a tőlem megszokott terjedelmes, "fecsegős" választ adtam, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy rettentően bökte a csőröm valami, aminek szerettem volna a végére járni. Majdnem biztos voltam benne, hogy nagyon is jól tudja, ki vagyok, de tőle akartam hallani. Hogy a bátorságot honnan vettem hozzá, hogy nyíltan rákérdezzek, azt nem tudom. Egyébként nem is fontos. Wicky felbukkanása óta kiszámíthatatlanabb vagyok és többször előfordul, hogy én magam sem tudok magyarázatot adni a tetteimre. Könnyedén írom ezeket az őrület számlájára, mert sokkal kényelmesebb, mint mélyen magamba nézni, és számba venni, hogy Pat mekkora részt vitt magával a régi Tamirából.
Hirtelen mozdulattal lepattantam az ágyról és a földre térdepeltem épp Reaver előtt. Egy picit közelebb is hajoltam hozzá és a tekintetét kerestem. - Tényleg nem emlékszel rám? Tudom, nem voltunk épp közeli barátok, de... - egy szívdobbanásnyi ideig fogalmam sem volt, hogyan fejezzem be a mondatot, de nagy nehezen csak kinyögtem valami sutaságot. - én tudom ki vagy. - Dehogyis tudtam! Sosem ismertem őt igazán, pedig éveken át epekedtem utána. Persze egy kislánynak apró kis információ morzsák, egy -egy elkapott mosoly, vagy szó is elég, hogy halálosan belezúgjon egy fiúba. Ilyen voltam én is. Most pedig még annyit sem tudok róla, mint akkoriban. Csupán azt, amit eddig mondott: rituális gyilkosságok miatt egy elmegyógyintézetbe zárták. Sőt! Kislány sem vagyok már. És mégis..
Reaver Mortyarch Resident
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Briarcliff Manor ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 8 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Mar. 31.
*Reaver szíve egyre hevesebben kalapál. Különösen akkor vált át gyors kalimpálásba, mikor az ápoló tart egy kis szünetet mondandója után, hogy megerősítse a szoba lakója az elképzelését. A férfi már azon gondolkozik, milyen büntetést kell majd elszenvednie; azonban valamiért nincs megrettenve ettől, hiszen ahhoz, hogy ezen intézmény "rendes" lakója legyen, bizony a negatív tapasztalatok is szükségesek. Tény, hogy nem ismeri az itteni büntető módszereket, de van olyan mazochista, hogy még ki is próbálná, csupán a tapasztalatszerzés miatt. Újabb váratlan fordulat.. ~ Még ha igaz is lenne az a szó, hogy "véletlen", létezhet ekkora? ~ Meglepődöttségét igazán csak az emeli magaslatokba, mikor a hölgyemény könnyedén vágja oda a hamis szavakat, ezzel kockáztatva akár saját épségét is. Az ápoló is naivan pislog körbe, majd hiszékeny őzikeként csukja vissza az ajtót. Az apró rácson beszűrődő fényből jól lehet látni, ahogy az árnyéka megtöri a fénysugarakat, majd végleg eltűnik a részleg egyik kijáratán. Immáron újra csend honol, melyet olykor pár őrült sikoly ráz meg, de "behatolónak" egyelőre nyoma sincs, s Reaver reményei szerint az elkövetkezendő fél órába nem is lesz. Tamira kérdésére nem is felel, csupán invitálására köszörüli meg torkát, s bújik elő az ágy alól.* - Én csak.. körbenéztem. *Bólint határozottan, majd furcsa módon elmosolyodik. Ezt a jelenséget ritkaságszámba lehet venni a férfinél, ezért is lehet szokatlan elsőre a hölgyeménynek. Gyorsan fel is tápászkodik, odasiet az ajtóhoz, egy pillanatra kidugja fejét, hallgatózik pár röpke másodpercet, azonban nem távozik. Az ajtót ugyanúgy visszacsukja, majd nekidől, s fejét a plafon felé fordítja.* - Ez meleg helyzet volt.. *Pillant végül vissza Tamirára, s egy nagy sóhajtás kíséretében odalép az ágy melletti falhoz, hátát nekitámasztja, majd szép lassan leül a földre. Egyik lábát felhúzza, melyre ráhelyezi kezét, arra pedig állát támasztja ki.* - Köszönöm.. *Szólal fel végül a suttogás erejével, miközben szúrós szemeit a hölgyeményre szegezi.* - Úgy látszik, bárhova megyek ebben az épületben, Önbe botlok. *húzza ajkait félmosolyra* Nem mintha bánnám.. Azt hiszem, megkímélt egy kellemetlen találkozástól. Nem lenne túl szerencsés, ha az első napokban elintéznék magamnak egy magánzárkát. ~.. mert akkor nem láthatnám hosszú napokig.. ~Bár tény, hogy a mostani szobámtól nem sokban különbözne.. *Hallgat el végül, a hölgyeményt is szóhoz juttatva. Reméli, hogy nem ijesztette meg túlságosan a feltűnése, s hogy nem fogja azonnal elzavarni. Legalább egy fél órát még itt kellene bujkálnia, hiszen Jude nővér elmondása szerint ez idő alatt pár ápoló még fogja járni a folyosókat, főleg így, hogy őt keresik. Ha letelt az idő, majd halkan kioson, s tettetve, hogy eltévedt, talán majd valahogy kimagyarázza magát.* - Mióta "él" itt? *Kezd bele a beszélgetésbe, s kérdi végül váratlanul, miközben szemeit körbelegelteti a félhomályba burkolt szobán. Az eddigi tapasztalatai alapján ez a hely nem éppen gyógyítani akarja az idekerülteket, hanem csupán "életben tartani", már akit. Egy ilyen zárt, kevésbé sem fényes komor hely nem éppen megfelelő arra, hogy egy beteg lélek meglássa a világosságot. Ez inkább csak sötét gondolatok szül, mely egyre csak mélyíti a magányosságot. Itt még egy normális ember is megbolondulna.. Normális? Ezen a helyen az a normális, ha valaki őrült..*
Tamira Beckett Patient
ϟ KOR : 83 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Briarcliff Manor ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 12 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Mar. 31.
Nem tudnám megmondani, meddig kuporogtam az ágyamon a sötétségbe bámulva, reszketve. Az ágyon feküdtem, nyakig betakarózva, begubózva, mint egy pókhálóban csapdába esett szerencsétlen kis légy, aki már végleg lemondott a szabadulásról. A gondolataim egyetlen ember körül forogtak és egyre csak azon járt az agyam, mitévő legyek, amikor legközelebb összetalálkozunk. Reaver megjelenése az intézetben egyelőre feldolgozhatatlan sokk volt számomra.
Nem hiszek a véletlenekben. Az Úr okkal alakította így a sorsomat. A titkolt vágyódás a középiskolában, az elszakadás, a viszontlátás...ráadásul épp egy ilyen helyen! Ez nem lehet véletlen. A legnagyobb kérdés az, mi a célja mindennek? Találkoznunk kellett, ez nem is kétséges. Talán odakint egyszerűen elmentünk volna egymás mellett. Idebent nem kerülhetjük el egymást. Lehetséges, hogy ő a végzetem. Mi van, ha mindig is ő volt, csak ostoba, gyáva módon elszalasztottam a lehetőségeimet?
Azonnal megróttam magam az előbbi gondolatokért, hiszen Patrick-kel boldog voltam. Igazán boldog. Ez viszont már a múlté. Csupán emlék; egy másik élet, egy másik Tamira emlékei, aki már nem én vagyok. És többé nem is lehetek. Próbáltam felidézni az elmúlt öt év legszebb pillanatait, de borongós gondolataim minduntalan Reaverhez tértek vissza. Aki most itt van, néhány szobányira tőlem és én a lehető legrosszabb bemutatkozást produkáltam, amit csak lehetett. Láttam a csalódást, amit okoztam, láttam ahogyan elkomorul a tekintete és újra hallottam az elsuttogott szavakat. Amellett, hogy bűntudatom volt az ostobaságom miatt, nem is egészen értettem a viselkedését. Előbb bemutatkozott, mint aki nem ismer fel, későbbi szavai viszont arra utaltak, igenis tisztában van vele, hogy ki vagyok. Egy idegen, aki semmit sem jelent számára, nem tudta volna így kiábrándítani. Persze nem akartam apró reakciók és elejtett mondatok alapján messzemenő következtetéseket levonni vele kapcsolatban, az agyam mégsem pihent. Azt viszont továbbra sem tudtam, minek örülnék jobban. Ha annyira jelentéktelen lennék számára, hogy fel sem ismer öt év után, vagy ha most azon szánakozna, hogy a cserfes, mindig vidám lányból néhány év alatt őrült némberré váltam, akit kénytelenek voltak bedugni egy ilyen helyre, mint ez.
Amellett sem mehettem el szó nélkül, hogy ő miért is van itt. Egyszerűen nem tudom elképzelni róla, hogy képes volt megtenni a szörnyűségeket, amelyekről beszélt. És ha mégis? Valószínűleg ő is teljesen megváltozott, ahogyan én. Már nem ugyanazok vagyunk, mint 5 évvel ezelőtt. Amit régen tudtam, éreztem, itt már jó eséllyel nem érvényes. Őrjítő gondolatok! ~ Szerencsére épp megfelelő helyen vagy, hogy kikezeljék belőled ezt a sok baromságot, nyuszkó ~ Wicky hangja csöpögött a gúnytól és a kárörömtől. Élvezte, hogy szenvedek, én pedig tehetetlenségemben még erősebben szorítottam a takaróm szélét és egészen az orromig magamra húztam. Előle azonban így sem tűnhettem el.
Az ajtó nyitódása szakított ki mélabús gondolataim közül. Olyan nagy lendülettel ültem fel, hogy egy kissé meg is szédültem. Egy pillanatra az ajtón betörő fénypászmában megjelent Reaver arca. Valóban az övé, vagy csak képzelődtem?
Dermedten, szó nélkül figyeltem, ahogy rögvest az ágyam alá bújik. Semmit sem értettem, de nem is nagyon volt időm gondolkodni. Újra nyílt az ajtó, és egy gonosz képű ápoló lépett a szobába. - Reaverre gondol? Nem láttam. Egyedül vagyok. - feleltem zavartan. Az arcomon tükröződő zavart meglepettség remélhetőleg meggyőzte az ápolót az őszinteségemről. Ha lett volna időm gondolkodni, bizonyosan elárulnak a vonásaim. Tényleg rémesen rossz hazudozó vagyok. Mindig lebukom, ha próbálkozom vele.
Az ápoló néhány pillanatig még fürkészte az arcom, majd még egyszer körbenézett a szobában, mielőtt kiment. Hangosat sóhajtottam. ~ Tényleg Reaver bújkál az ágyam alatt? Jól tettem, hogy hazudtam az ápolónak? Ha tényleg ő az, nem kellene félelmet éreznem? ~ A belém nyilalló kérdésekre nem voltak válaszaim. Kikászálódtam a takaró fogságából és óvatosan letettem az egyik lábam a padlóra. - Reaver? Te vagy az? - a közvetlen megszólítás ellenére hangom bizonytalanul csengett. Nem is mertem belegondolni, hogy ha valaki más bújik meg az ágyam alatt, milyen indokkal választotta a szobámat búvóhelyéül. - E-előbújhatsz, már elment. -
Reaver Mortyarch Resident
ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Briarcliff Manor ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 8 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Mar. 31.
*Reaver csak csendben ül, nem szól egy szót sem, pedig tengernyi kérdés fogalmazódik meg egy röpke másodperc alatt a fejében, azonban ezeknek biz' még várniuk kell egy jó ideig. Hiszen még csak nemrég tette be ide a lábát, s eredetileg úgy tervezte, hogy pár hónapot minimum marad e komor falak közt. Egy ilyen helyzetben nem szabad belecsapni a dolgok közepébe, az csak mindig rosszul végződik. Szépen a legapróbb építőkockákból kell felépíteni a gyönyörű kastélyt.. Azonban most valamiért mégsem ez foglalkoztatja leginkább. Látja jól, hogy egyelőre Tamirának kellemetlen erről beszélnie, amit teljes mértékben meg is ért a férfi, nem is szeretné most boncolgatni a témát. Ülepednie kell kicsit a találkozásuknak, s nem szabad, hogy az legyen a fő téma, amiért itt vannak. Az csak bemocskolná azt a gyönyörű, ám mégis szomorú múltat. Reaver a hölgyeményről kialakított képét azonban egy apró fokkal sem ferdíti el a tény, hogy nem szokott önmaga lenni, s akkor bizonyos cselekedetek írhatóak a számlájára, melyeknek nincs tudatában. Még mindig ugyanúgy megdobogtatja fagyott szívét, mely oly régen szólalt már meg, hogy a férfi szinte el is felejtette, milyen szépen tud muzsikálni.. Ő egyáltalán nem tartja "bolondnak", "őrültet" a hölgyet. Az ilyen embereket valahogy sosem tudta e kategóriákba sorolni. Úgy gondolja, hogy egy másik személyiség erős jelenléte nem feltétlenül az elme betegségét jelenti. Hiszen milyen kusza, rejtélyes világban élünk, s hány olyan dolog van, melyet ép ésszel megmagyarázni sem lehet, hanem túl kell lépni az emberi ésszel felfogható, tudományosan magyarázható dolgokon. Mindig lesz egy sötétebbik oldal, melyet az emberek sosem fognak megérteni.. Tamira esetében is amolyan "sötét oldalról" beszélhetünk. Reaver berögzötten hiszi, hogy nem a hölgyemény elméje hasadt ketté. Az a bizonyos valaki talán egész életében ott éldegélt a tudatalattijában, s a megfelelő pillanatot várta, hogy megmutathassa magát.. Rengeteg magyarázat, ötlet fordul meg a másodperc töredéke alatt a férfi fejében, ahogy számos elhatározás is.. ~ Ő az igazi.. Miatta kellett idejönnöm.. A lapjaim szinte sikoltanak érte.. ~ A hölgyemény következő mondata nagyon váratlanul éri.. A meglepődöttség után inkább a csalódottság ül ki arcára, homlokát is ráncolni kezdi. Hosszú percekig csak bámul szótalanul az asztal közepére.* - Előbb mészárolnám le az egész világot, mint hogy Önt bántsam.. *Suttogja maga elé, rá sem nézve Tamirára. Szinte fel sem fogja a következő szavait, hanem újra átvált abba a komor, régi Reaverbe, melyet már oly jól ismerhet a hölgyemény. Utolsó "szavai" is csupán azok az elejtett suttogások, melyeket az ajtóban intéz eltűnése előtt..*
*Reavert erőteljesen betessékelik a szobájába, majd rázárják az ajtót. A kinti ruhái már eltűntek, csupán a bevetett át, s a sötétség az, ami jelen van ebben a szobába. Nem éppen arra számított, hogy egy ablakok, rácsok nélküli helyiségbe fogják berakni, ahová csak az apró kis lukon tud betörni a fény nehézkesen, mely az ajtón van, s melyen a moslékot szokták bedobni. Mikor éppen készülne arra, hogy letelepedjen fekhelyére, mely több hónapig boldogíthatja, váratlanul nyílik az ajtó, ahol megjelenik Jude nővér, s magával invitálja a férfit az irodájába. Egy ellenőrzésre akarta csupán felhívni Reaver figyelmét, mely a napokban váratlanul fog bekövetkezni, így ezeken az időkben különösen úgy kell viselkedni, mint egy betegnek.. A beszélgetés után a nővérnek rohannia kell, de utasítja a férfit, hogy azonnal menjen vissza a szobájába, mindjárt megy az egyik ápoló, s visszazárja. Eléggé hangsúlyozza, hogy siessen, mert nem lenne célszerű, ha kint látná olyan valaki, aki nincs beavatva, mert az Reaverre nézve eléggé kellemetlen következményekhez vezetne.. ~ Itt a remek alkalom egy kis kirándulásra! ~ Mosolyodik el magában gonoszan, amint befordul az egyik sarkon. Esze ágában sincs visszamenni a szobájába, inkább tesz egy kis felfedezőutat! Most a betegek úgyis a szobájukban vannak, az ápolók és nővérek nagyrésze pedig a társalgóban készülődik a filmestre. Pár érdekesebb helyet sikerül felfedeznie, főleg azt a helyiséget, ahol egy rejtett ajtót vél felfedezni valami matrac mögött. Folyamatosan jegyzetel fejében, s rajzolja a képzeletbeli térképet - szerencsére igen jó memóriával van megáldva, ahogy a koordinációs képessége is a helyén van, ezért nagyjából be tudja határolni, hol lehet pontosan az épületben, s hogy amiket eddig megnézett, azok merre lehetnek. Mikor éppen kukkantana be a hidroterápiás szobába, váratlanul hangok szűrődnek ki a férfi mögött levő ajtó mögül, ami pillanatokon belül már nyílik is. Reavernek egy pillanatra elkerekedik a szeme, s szinte azonnal eszeveszett szaladásba is kezd. Immáron nem igazán tudja, hogy merre, csak valahova előre.. Pár ajtón átmegy, azonban váratlanul zsákutcába érkezik. Mögötte is ápolók jönnek, előtte is már kattan a zár. Szíve hevesen kezd kalapálni, így megpróbálja kinyitni az egyik ajtót a sok közül. ~ Zárva! ~ Meg se nézve, hogy mi lehet az ajtók mögött, rögtön próbálja is nyitni a következőt, ami furcsa módon ki is nyílik azonnal. Ám ahogy belép, abban a pillanatban a távoli ajtónál megjelenik az egyik ápoló, aki az ellenőrzés miatt jött. Nem sok fény jut be abba a szobába sem, ahova ő belógott, s szinte ideje sincs felfogni, hogy talán valaki ülhet az ágyon, hanem eszeveszett gyorsaságban mászik be az ágy alá, összehúzza magát, hogy ne lássák meg az ajtóból, s szinte a lélegzetét is minimálisra a veszi. Ebben a pillanatban be is lép az ápoló.* - Mintha láttam volna nyitódni az ajtót. Nem megmondtam, hogy ez alatt az egy óra alatt, nincs mászkálás?! *jobban bedugja a fejét, alaposabban körbenéz* Nem láttad erre azt az új beteget? Úgy látszik, meglógott.. *Néz rá gyanúsan az ágyon ülőre, miközben Reaver már a magyarázaton gondolkozik, hiszen ezek szerint tényleg volt valaki a szobában, aki minden bizonnyal el is fogja árulni, hogy valaki lapul az ágya alatt...*
Tamira Beckett Patient
ϟ KOR : 83 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Briarcliff Manor ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 12 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Mar. 31.
Igen, tartottam tőle, hogy részletezést igényel majd a finomkodó fogalmazás. Igen, tisztában voltam azzal is, hogy valószínűleg sosem fogok már ezek után kilépni az őrült nőszemély szerepéből. Reaver szemében legalábbis bizonyosan nem, ha most részletekbe menően előadom a bajomat. Fészkelődtem egy kicsit, hogy időt nyerjek, közben pedig idegesen rágcsáltam az alsó ajkamat. - Én csak... arról van szó - elhatároztam, hogy kimondom, mivel semmi értelmét nem láttam, hogy eltitkoljam. Úgyis megtudhatja, ha nagyon akarja. - Van, hogy kiesik némi idő, amikor elveszítem a kontrollt a tetteim felett és... olyasmiket teszek és mondok, amiket egyébként sosem. Nem..nem is én..az nem én vagyok. - nehezen jöttek a szavak a számra, és a tekintetemet csak az utolsó néhány szónál emeltem Reaverre, mintegy nyomatékosítva a lényeget: az a visszataszító perszóna, aki Wickynek nevezi magát, nem én vagyok. Bár ezzel is csak az őrületet bizonygattam. Nem számított már. Főleg azok után, hogy meghallottam az ő történetét. Elkerekedett szemekkel ültem végig a kismonológot és közben akaratlanul is hátrébb-hátrébb húzódtam, növelvén ezzel a kettőnk közti távolságot. Egy-két pillanatig szóhoz sem tudtam jutni, szerencsére azonban Reaver tovább beszélt. A halhatatlanság... egy újabb példa Reaver esete is. Az emberek olyannyira áhítják, hogy néhányuk képes vérrel áldozni a halhatatlanság sötét és istentelen oltárán.
Nagyot nyeltem, mielőtt újra meg bírtam volna szólalni. - Remélem engem nem akar bántani - bátortalan kis mosolyt küldtem felé, jelezve, hogy én nem ítélkezem. Kár hogy ezt csak ilyen ostoba módon voltam képes kifejezni.. Wicky persze azonnal lecsapott. ~ Téged sem az eszedért szeretnek, nyuszifül. Egyet se félj, biztos bevallja majd, ha azt tervezi, hogy kivéreztet az esti fürdő előtt..~
Wicky egyébiránt máris rajongó üzemmódba kapcsolt. Teljesen felvillanyozta Reaver sztorija, és nagyon érdekesnek találta a férfit. Szerinte a veszélynél jobb afrodiziákum nincs is a világon. Tudtam, hogy ennek csak rossz vége lehet. Előbb-utóbb előbújik majd, hogy felfordulást okozzon és megkeserítse az itteni életemet is. Ki tudja, mikor fogok azzal a szörnyű felismeréssel ébredni, hogy ismét nem tudok elszámolni az időmmel?!
Ha nem is egyszerűen, de végül elhagytuk a kényes "ki mit keres itt" témát. Az hittem, hogy ennél már csak kellemesebb vizekre evezhetünk, de nem így történt. Egy pillanatra bevillant a fürdőszobai emlék, amikor megpróbáltam véget vetni az életemnek. Keresztény lelkem legsötétebb bűne ez, még akkor is, ha nem sikerült. Nem rajtam múlott. - Az öngyilkosság nem fér össze a hitemmel.- feleltem lassan, halkan, és gyors pillantást vetettem az ölemben fekvő kezeimre. A csuklóimon már örökre ott marad a szörnyű emlékeztető: bűnös vagyok. ~ Hééé, mondd neki, ha az ő arcát viseli az a sötét angyal, jöhet a smacizás ~ elfintorodtam. Bár ez Wicky szemérmetlenségének szólt, remekül illett a következő mondatok felvezetéséül is. - Én az ön helyében nem számítanék sok jóra. Vigyázzon magára, próbáljon nem kilógni a sorból. - figyelmeztetésem egy részét bizonyára elnyomta a nővér sípjának éles, sivalkodó hangja.
A rövidke beszéd után már nem adódott alkalmunk szót váltani, mivel egy ápoló szinte azonnal mellette termett és a kijárat felé terelte Reavert. Én is rögtön felálltam az asztaltól és a tömeggel együtt igyekeztem az ajtó felé, tekintetem azonban Reavert kereste. Úgy láttam, mintha üzenni akart volna valamit, de sajnos nem tudok szájról olvasni.
________________________
Néhány perc múlva már hangos dörrenéssel csapódott be mögöttem a 7-es szoba ajtaja. Leültem az ágyamra és a falamon függő feszületet fixírozva elmondtam egy gyors imát Reaver lelkéért.
Csak ezek után figyeltem fel rá, hogy remegek. Nem csak a kezem, az egész testem. Úgy reszkettem, mint a nyárfalelvél, és ennek semmi köze sem volt a hőmérséklethez. Rendkívül felzaklatott az iménti találkozás, és egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon mi történhetett azzal a sráccal, akit én "ismertem". Vajon mi késztette arra, hogy embereket gyilkoljon? Tudtam, hogy egyhamar nem fogom megkapni a választ a kérdéseimre, hisz nem valószínű, hogy lesz bátorságom rákérdezni. Feljebb csúsztam az ágyon, hogy a hátamat a falnak támaszthassam, és magamra húztam a takarómat. Reméltem, hogy nem kötelező a moziest, mert semmi kedvem nem volt most emberek közé menni.
Dr. Oliver Thredson
ϟ KOR : 47 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ✂ Briarcliff Manor ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 161 ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.
Kezdőlap
Szer. Dec. 17, 2014 5:50 am by 
