Az oldal egy részét az American Horror Story: Asylum c. sorozatból vettük.
A másik fele, a Dark Haven High ötlete Mary Eunice McKee és Dr. Oliver Thredson szüleménye. Ahogyan a története is.
Az oldalon található képek, kódok mind a no-way-out tulajdonában állnak. A Poster-Profil-t köszönjük a mi egyetlen Kötinknek. A lopás komoly következményeket von maga után.
ϟ KOR : 28 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : Dark Haven ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 26 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 13.
Tárgy: Re: Padok Szomb. Jan. 19, 2013 11:06 pm
To Merope
Life? What is it good for? Absolutely nothing...
Nagyon egyedül voltam, még mindig nem forrt össze a kezem, amit a dokibácsim eltört, még féltem tőle kicsit, mikor bejött a szobámba minden nap, de nem nagyon jött rá a szadista énje, csak kicsit, azokból meg könnyebb sérülések lettek. A komolyabbakat én okoztam magamnak esténként, mikor kidíszítettem a karomat egy kis pengével aztán néztem a sebeket. Nem is tudom, mit hittem, hogy talán a fájdalom elfeledteti velem, mit tett a mostohaapám? Vagy az igazi apám? Esetleg, hogy az anyám annyira hitt nekem, hogy szinte tálcán nyújtott annak a pedofil állatnak? Vagy Tonyt? Tony az, akivel soha nem tudok dűlőre jutni. Szeretem őt, mindig is szeretni fogom, hiszen a szerelmem volt, de már meghalt. És az, hogy látom.... fáj és örülök neki egyszerre, nem tudom eldönteni, mit akarok. Talán ha végleg elmenne akkora űr lenne bennem, hogy azonnal le is nyelnék pár borotvapengét. Délben jött Ruffio és jó dokihoz illően bekötözte a kezem szorosan, a törött kézfejemet is átkötötte, aztán megkért, hogy menjek ki kicsit levegőzni, mert túl régóta ülök bent. Szerintem nagy hülyeség volt, de nem szóltam semmit, csak kimentem. Esett kicsit, tök üres volt minden. Körbenéztem, hátha látok valakit. Kezd felül kerekedni rajtam a tíz éves kicsi énem, aki bújni akar valakihez, szörnyű vagyok... Hamarosan meg is láttam egy lányt, egyedül ült. Odamentem hozzá, egy lépésre megálltam. - Sz... szia, leülhetek melléd? Kint kell lennem, de nem szeretnék egyedül lenni - Mondtam halkan és vártam válaszát.
In the land of gods and monsters I was an angel...
Szemerkélt az eső és fáztam, a karomon felálltak a szabad szemmel alig látható szőrszálak. Fájt a fejem és kavarogtak a gondolataim...de legalább végre egyedül lehettem. Lassan megtanultam félni az emberektől és a bennük élő démonoktól egyaránt.Mindenkit megszálltak,senkinek sem beszélhettem arról, hogy mi történik velem. Sosem hitt nekem senki. Szörnyen egyedül éreztem magam mióta elvesztettem Tenebrist. Tudtam, ha ő élne nem engedné, hogy bajom essen,fogná a kezem,csillagok közt sétálnánk és táncolnánk, mint a gondtalan gyerekek. Nehéz volt elfogadnom, hogy neki vége,de nem halála pillanatában kezdtem gyászolni. Már mikor a fődémon elkezdte fölemészteni a lelkét tudtam, hogy sosem lesz ugyanaz, akiért én az életemet is odaadtam volna. Elkellet volna hagynom, de a gonosz időről időre visszaengedte őt a saját testébe,én ostoba módon ettől reménykedni kezdtem, elhittem, hogy Tenebris legyőzheti. Minden áldott és áldatlan éjjelen álomba sírtam magam,a szívem megtelt szomorúsággal és sötétséggel. Visszaakartam kapni, kínomban folyton véresre haraptam a szám, sikolyaim sosem hagyták el a torkomat. Ha együtt voltunk sokszor azon kaptam magam, hogy könnyezem. Ott volt mellettem, de mégsem volt sehol, már alig volt köze a régi önmagához. Szerettem volna még így is szeretni,de képtelen voltam rá. Borzalmas volt látni, ahogy a szemében néha megcsillantak a jól ismert fények, majd megint tompa lett és üres, akár a csillagtalan éjszaka. Nem tudtam, hogy a hidegtől remegek-e vagy az emlékképek sokaságától. Mostanra teljesen kiüresedtem,tudtam mit kéne éreznem,de nem ment. Nem voltam emberi,csak ültem és néztem magam elé naphosszat. Nem mertem beszélni, mindenkiben ott voltak. Az emberek beszéltek hozzám, de ők irányították minden tettüket. Sírni sem tudtam,pedig néha igazán szerettem volna. Talán már annyi könnyet hullattam, hogy imunnis lettem a lelki fájdalomra. Végigsimítottam a csuklómon, amit több tucatnyi különböző gyógyulási fázisban lévő seb borított. Sajogtak, de egyáltalán nem bántam. Ez a fájdalom volt az egyetlen dolog,amit éreztem, csak ez maradt nekem.