Az oldal egy részét az American Horror Story: Asylum c. sorozatból vettük.
A másik fele, a Dark Haven High ötlete Mary Eunice McKee és Dr. Oliver Thredson szüleménye. Ahogyan a története is.
Az oldalon található képek, kódok mind a no-way-out tulajdonában állnak. A Poster-Profil-t köszönjük a mi egyetlen Kötinknek. A lopás komoly következményeket von maga után.
ϟ KOR : 30 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.
Tárgy: Re: Szökőkút Vas. Jan. 20, 2013 5:58 am
Alex Blackbloom
Ha félsz észre sem veszed az idő múlását, mert minden egyes perc ugyanolyan félelmetesnek tűnik. Nem mozognak körülötted az emberek, csak te vagy és a tátongó üresség. Bár ez a tátongó üresség is néha tele van kártevő rágcsálókkal, akiktől képtelen vagy megszabadulni. Így próbáltam elképzelni Alex és az ő sok személyiségének a helyzetét is, csak éppen egy teljesen másik szituációban. Ő nem fél a rágcsálóktól, de ahogy elnézem a kígyóktól valamilyen szinten már igen. Kíváncsian néztem rá, amikor összehúzódott mint egy kislány és őszintén szólva, nem tudtam mivel magyarázni a jelenséget, de furcsa volt. Bizonyára a személyiségei miatt viselkedik így, a belsőjében viaskodik velük és próbálja megőrizni az igazi önmagát. De vajon melyik lehet az ő igazi önmaga? Alex volna az vagy a sok közül az egyik akivel nem volt szerencsém beszélgetni. Mindegyikkel megismerkednék, de tartok attól, hogy neki nem csak kedves fele van. Különben miért is lenne szüksége neki a késre? Tuti nem azért, hogy legyilkolja a rágcsálókat, hanem valami teljesen másért. Ez az egyetlen örömszerző eszköze, legalábbis ő ennek nevezte. Azonban tudom, hogy arra már nem lennék kíváncsi miféle örömöt tud szerezni egy kés. Sok lehetőség van, de én ezen most nem akarok agyalni. Nincs szükségem késre, nem veszett el minden reményem, mert van egy csöppnyi kis láng a szívem mélyén ami még tartja bennem az életet. Ez a láng Jane, aki hiányzik és még mindig a világ legnagyobb ostobájának tartom magam, hogy nem mondtam el neki az igazat. Most biztos sokkal boldogabb lennék, mosolyognék a velem szembejövőkre és nem rettegnék a folyósokon. Nem fontos. – A kígyók sem jobbak az egereknél, én őket képzelem el órásoknak akik megállás nélkül cincognak. De biztos Szófia sem úgy gondolta, lehet, hogy neki is van valami félelme, csak nem mondja el neked. Amúgy azt hiszem egy hete vagyok itt. Oh hát, maradt a régi elnökünk, a rizs termést sikeresen le tudták aratni Ázsiában, meghalt Neil Armstrong, tudod az első ember aki a Holdra lépett és ha jól emlékszem akkor elkezdődtek a kampányok is, polgármester választás na meg az ehhez hasonlók. Ja míg el nem felejtem, felégett az egyik rendőrkapitányság, hogy mitől az jó kérdés, mert arra már nem voltam kíváncsi. – próbáltam összefoglalni az év eseményeit, mint valami hírbemondó az év végén. Mondjuk vicces volna elképzelni magam a tévében, de hát sosem lehet tudni mit hoz a jövő. Ki tudná megmondani, hogy belőlem még nem lehet az? Mondjuk tudom, hogy nem lesz elég szépen belepislogni a főnök szemébe és közölni vele a tényt, miszerint az ő cégénél akarok dolgozni, lehetőleg bemondóként. Nem, tudom, hogy nem menne ilyen könnyen. – Persze, hogy lehetünk barátok. Ha távol tartod tőlem a kést akkor meg pláne, hogy igen. – ragaszkodom az életemhez, éppen ezért mondtam ki olyan határozottan a mondataimat, még ha tudtam, hogy egyszer bizony lehet ugyanabban a hajóban fogok evezni, mint azok akik valamiért jobban vágynak a halálra. De míg tudom, hogy Jane él és nem tett semmilyen butaságot amiért magára hagytam. Legalábbis anya nem jött hozzám ezzel, hogy holnap után… Beleborzongtam a tudatban, nem Jane nem fog meghalni és kész. Bizonyára Alex beleláthatott a fejembe – na jó csak viccelek, tudom, hogy nem képes ilyesmire – ezért tudhatta mikor kell engem egy öleléssel megajándékozni. Bár az igazat megvallva, egy kicsikét meglepett. Sosem kapok ölelést ok nélkül az alig néhány perce ismert személyektől. Olyan volt, mintha Jane velem lenne és én az ő ölelését viszonozhatom. Csak nem így volt, mivel Jane bizonyára nem kezdene el sikítani és nem kiált segítségért. Nem pánikoltam be, csak zavart egy kicsit, hogy pont előttem kellett altatót szúrni Alexbe. Kíváncsian néztem utána, de hiába integettem volna neki, ő biztosan nem tudhatta viszonozni az integetést a nem tudom minek köszönhetően.
to : Alex Blackbloom| words : 611| notes: Én is köszönöm!
Alex Blackbloom
ϟ KOR : 28 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : intézet ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 238 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.
Tárgy: Re: Szökőkút Vas. Jan. 20, 2013 3:44 am
gonna pick up the pieces
Ebben a pillanatban nem akarok többet, csak azt, hogy nyeljen el a föld, nyíljon ketté alattam, s menjek el jó messzire. Nem akartam itt maradni, messze akartam menni, olyan messze, mint a madár. Lennék szívesen egy csicsergő, egész napdaloló, gondtalan madár, akinek semmi felelőssége nincs a világra nézve, s szó szerint leszarja azt. Lehet, hogy veszélyes is lenne, mivel nem mindig jó ám madárnak lenni. Nem tudom mi ütött belém, de hirtelen elkezdtem félni a kintről beszűrődő zajtól. Nem értettem mi bajom van, eddig nem zavart, ha halottam a kint menő autókat, a kint beszélgető boldog embereket. Szerettem hallani, amit azok kint beszéltek, de most valahogy nem érdekelt, egyenesen irritált. De, hogy miért azt nem tudnám megmondani, talán a helyzet miatt. Vagy a közeledő vihar miatt? Nem tudom, s nem is nagyon érdekel, a lényeg az, hogy sikerüljön elmennem innen, ha kell, alagutat ások a szobámtól Kínáig, vagy tudom is én meddig. Hirtelen elkezdett velem minden forogni, nem értettem mi van. S utána hangokat kezdtem hallani fejembe, utáltam ezt az egészet. Éreztem, hogy belülről felfalnak, nem engednek el soha többé, s engem ez roppantul idegesített. Nolah idegesítő hangja, ahogy hajtogatja: gyilkolj, ölj, senki sem érdemli, hogy éljen. Mindig sikerült alaposan rám ijesztenie, s ez most se volt másképp. Kicsit megremegtem a félelemtől, szívemhez kaptam, gyorsabban kezdtem el venni a levegőt, megijedtem. Nem értettem, fura volt ez nekem, eddig még nem voltak ennyire kemények a rohamaim, pedig már megéltem párat. Magzat pózban gömbölyödtem össze, fülemre tapasztottam kezemet, s próbáltam valamit dalolni. De nem sikerült megnyugodnom, sőt rosszabb lett. Majd Dylan hangja törte át ezt a falat, s hálás voltam abban a pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Remegve álltam fel, s pár perc múlva talán visszatértem az ezelőtt 5 perccel beszélgető kislányba. Még mindig féltem, utáltam a rohamokat, amiket ezek a fejemben idéztek elő. Utáltam, utálom, s utálni is fogom, ők fognak a sírba kergetni, ha nem én magam. -Az nem lenne jó, ha egy fránya kígyó jönne utánam. Utálom őket, legszívesebben leütném őket, vagy valami ehhez hasonló. De elhiszem, hogy félsz az egerektől elvégre gonosz kis állatkák. Legalábbis a múltkor az egyik filmben nagyon azok voltak. 5 napig nem tudtam aludni tőlük, bár én amúgy sem tudok. Túl sokan vannak a fejembe, s képtelenség összehangolni az alvás idejét. Sajnálom, hogy kinevettelek, nem akartam, de Szófia viccesnek találta, s ő amúgy is szeret gúnyolódni az emberekkel. De te mióta is vagy itt? Eddig még nem láttalak, s ha így van, meg tudnád mondani nekem mi az újság odakint? – kérdeztem kíváncsiskodó szemekkel, miközben arcát néztem. Kíváncsi voltam, hogy mi van odakint, hiába vagyok idebent már legalább másfél éve, na, jó, annál kicsivel kevesebb, de ez most nem lényeges. Agytekervényeim tovább dolgoztak, mindenfélén jártak, majd megálltak egy személynél. Ő rajzolódott lelki szemeim elé, ahogy mosolyog, ahogy megölel. Annyira örültem annak, hogy megismertem őt, vele olyan minden tökéletes. De mi csak barátok vagyunk, remek barátok, igaz, hogy nem mindig emlékszik rám, de ha még is, akkor az nagyszerű. Kimondhatatlanul szeretem őt. Legalábbis úgy, mint a legjobb barátomat, se jobban se rosszabbul. -Dylan, nagyon köszönöm. Rendes vagy. Leszünk… barátok? – kérdeztem kissé félve, egyik kezem mögé bújva, másikkal a felsőm alját piszkáltam, lábammal a földet töröltem. Annyira kedvesnek tűnt ez a fiú előttem, annyira jó fej, remélem, nem veszi zokon, hogy megkérdeztem tőle ezt. S nem tudom milyen okból kifolyólag magamhoz öleltem, mosolyogtam. Majd egy hangot hallottam fejemben, egy ördögien nevető hangot, s lelki szemeim előtt láttam, ahogy előveszem a késemet, és Dylan hátába bököm. Megijedtem, hátra estem, majd segítség után kezdtem el kiabálni. Josh odajött hozzám, kivette zsebéből a nagy tűt, s belém nyomott egy jó nagy adag altatót. Majd felkapott, s elvitt a szobámba…
// Köszönöm a játékot Dylan. ♥ Folyt.köv.
kristen @ atf and caution
Dylan Moore Patient
ϟ KOR : 30 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.
Tárgy: Re: Szökőkút Szomb. Jan. 19, 2013 12:48 am
Alex Blackbloom
Furcsa nem csak fóbiásokkal, hanem más betegségben szenvedőkkel együtt lenni itt. Számomra még egy kicsikét szokatlan, hogy ennyi ember van megannyi problémával, amit mások betegségnek neveznek. De ha a múlt századokat nézzük, fogalmuk sem volt arról, hogy ezek a dolgok ihlették a nagy írókat. Ezek a dolgok ihlették őket, ha szerelemről volt szó, mert milyen gyönyörű volt azt leírni, hogy valaki belefáradt a magányba, szerette elveszítésebe és végzett az életével, mert az illető hiánya nélkül, az ő élete már nem ért semmit. Bezzeg most, mindenki képes megvetni azokat az illetőket akik nem látnak reményt az életükben és úgy hiszik a halál a legjobb megoldás mindenre. Szerinte nem, halál semmit sem oldunk meg. Honnan tudhatjuk, hogy nem hiányzunk majd senkinek sem? Hogy nem gondol-e ránk valaki és nem tesszük a meggondolatlan cselekedetünkkel tönkre azt az illetőt aki szeretett minket, de sosem volt elég bátor elmondani nekünk az igazat? Bizonyára attól félt, hogy sosem értenénk meg azt amit ő akarna tőlünk, kinevetnék őt amiért elmondta nekünk az érzéseit. Nem néznénk őt bátornak amiért cselekedett és meggátolta a halálunkat? Ki tudhatja igazán? Ha létezik egyáltalán igazság, akkor mindenképpen megmenekülhet a mi műanyag szívünk. Éppen ezért, mert még ebben a kis műanyag dobozban is van remény, sosem fogok meggondolatlanul cselekedni. Én hiszek abban, hogy meggyógyulhatok és kijutok innen, már csak azon kell töprengenem, mások hogyan tudok majd adni ebből a szikrányi reményből. Lehet, hogy sehogy. Mégis ki hallgatna rám? Hiszen musofóbiás vagyok, a fóbiások hite meg, túlontúl törékeny. Elég egyetlen egy rossz szó és máris egy világ tört össze bennünk. Tudom, hogy így van! Régen, amikor még nem tudtam miért is tartok ennyire az egerektől, nem kellett sokat gondolkodni azon mivel lehetne rám ijeszteni, hogy egy szót se szóljak. A kövér gyerek tudta, hogy gyűlölöm a rágcsálókat, régen barátok is voltunk. Ő azonban megpuffadott, hogy a nővéremet sokkal nagyobbra tartom, mint őt és a gügye üveggolyó versenyét. Azt hiszem otthon még meg is van a gyűjteményem, hogy emlékezzek rá, a barátból lesz a legnagyobb ellenségünk és az ellenségünkből lesz a legjobb barátunk. Szeretem a balettet, Daphne-nak köszönhetően, éppen ezért inkább választom még most is őt, mint azt az árulót, aki duzzog élete végéig. Örülök, hogy nem a szomszédomban lakott, különben biztos kikészítette volna az idegeimet. Fogalmam sincs, hogyan, de a fejemben hallottam ahogy egy egeret próbál utánozni. Aztán felnéztem és megláttam, hogy az egér hangot nem az emlékeimben kell keresnem, hanem itt előttem, mellettem. – Ha te is valamilyen fóbiában szenvednél, megértenéd mit beszélek akkor amikor a félelmeid tárgya ott szaladgál előtted. Vagy éppenséggel az egyik gyerekkori volt barátod van olyan aranyos és beledobja a tízóraidba az egeret, amit anyukád gondosan odacsomagolt neked. Na azt ha valaki meg tudja enni azután, az nem én vagyok. Bár a túlméretezett embernagyságú rágcsáló sem jobb, próbáld meg elképzelni amint te mondjuk félsz a kígyóktól és egy tömbház méretű kúszik előtted. Na az bizonyára cseppet sem lenne kellemes, ha ofidiofóbiás lennél. Garantáltan elkezdesz sikítani. – egy picikét elhúztam a számat, majd gondterhelten felsóhajtottam. Nagyon, de nagyon nem szeretem az egerek hangját, még akkor sem ha utánozzák őket. Ez a sóhajtás azonban meg is kímélt attól, hogy meggondolatlannak nevezzem Alexet. Nem az ő hibája. Túl sok személyisége van. – Nem foglak bemártani nála, tudom milyen gonosz hatása van egy nyugtatónak. Láttam és azt senkinek sem kívánom újra. – tettem hozzá utólag, hogy nem kell félnie, de nem is biztos, hogy éjjel megkeresném és elvenném a kését. Túl zsémbes lennék ahhoz és fáradt, amiért nem tudok rendesen aludni a rémálmok miatt.
to : Alex Blackbloom| words : 581| notes: remélem tetszeni fog.
Alex Blackbloom
ϟ KOR : 28 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : intézet ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 238 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.
Tárgy: Re: Szökőkút Vas. Jan. 13, 2013 4:33 am
gonna pick up the pieces
Sokszor elgondolkodom azon, hogy kik voltak azok az emberek, akik eldöntötték, hogy egy ember mitől számít betegnek, s egészségesnek. Szerintem ők se voltak százasok, de én nem szeretek ítélkezni, nem érdekelnek ezek a dolgok. Én már belenyugodtam, hogy soha többé nem fogok kikerülni innen, tudtam, hogy nincs esélyem. S ilyenkor mondják, hogy pozitívnak kell lenni, mert akkor minden lehetséges. De nem szeretem magam áltatni, hisz tudom, hogy itt fogok megöregedni. Ez a hely nem arról híres, hogy emberek jutnak ki innen, hanem arról, hogy meggyógyulnak, de a kinti életre képtelenek lennének. Ez van, ezt kell szeretni. Itt mindenki gonosz, még egy egyszerű toll is, füle van mindennek ebben a retkes intézetben. Minden piszkos, kopott, félelmetes. S mindenkinek az volt a fő feladata, hogy soha senki ne jusson ki innen élve, mert elmondják milyen itt az élet. Az én részemről nem kell, ilyenen aggódjanak, hogy hogy tegyenek el láb alól, mert hamarabb teszem én el magam, mintsem ők engem. Ez egyszer biztos. Idegesen nevettem fel, miközben hajamat tekergettem, milyen szép jövő elé néztem. Egyszerűen meseszép volt az életem jövőjét képzelve. -Én az alvást, már csak a múltból ismerem. Alig tudok aludni, nem a párna vagy az ágy miatt, hanem azért, mert zsong a fejem. Nagyon sok nyugtatóra van szükségem, hogy el tudjak aludni. Próbáltad lefekvéskor az ápolók fejét számolni, ahogy lefele lógnak? De van, amikor bárányokkal is működik, mindkettőt próbáltam, s a bárányos az aranyosabb. Mondjuk nem akkor, mikor harapnak, de hát, nekik is kell enni valamit, nem igaz? A bárányok harapnak… hatalmas történetet lehetne belőle írni, én biztos élvezném. De, nem lennék egy igazi báránytámadás helyszínén, csak akkor, ha én lennék a bárány, s utána megehetném őt. – mondtam alsó ajkamba harapva, elkalandozva egy messzi mezőre, ahol bárány ként élek, ember húson csámcsogva. Megborzongtam a gondolattól, majd kezemre néztem, s eszembe jutott Szent Margit legendája. Az a nő egy ikon számomra, mindenben szeretnék rá hasonlítani, talán abba nem, hogy Istent szolgáljam szűzként. 1. Nem vagyok Istenhívő, 2. már nem vagyok szűz. Ez mindenféle nézetből bukta, de abban még hasonlíthatok rá, hogy önmagamat bántom, nem foglalkozok az egészségemmel, mazochista életmódot folytatok. Emlékszem mikor olvastam történetét, mintha ma olvastam volna, annyira emlékszek minden szavára. Na, meg a sok valára. Disznóbőrből készült övet hordott, amivel összeszorította magát, ostorral ütötte hátát, s alig evett valamit. Mindig büszkeséggel tölt el, hogy én vagyok a 21. századi Margit, aki önmagát bántja, bár tudom, hogy nem ez volt a lényege az egész legendának, de számomra ez volt. Megremegtem a gondolattól, hogy mi lett volna, ha ismertem volna. Lehet remek barátok lettünk volna, de az is lehet, hogy ki nem álltuk volna egymást, sose lehet tudni. -Szerintem sose találnál rám, éjjel a plafonon alszok, mint valami denevér, s arra várok, hogy a bárányok odajöjjenek. De nem, nyugi nem foglak bántani, legalábbis szándékosan nem. Látod azt a nagy majmot ott? – kérdeztem Joshra mutatva, aki karba tett kézzel állt az ajtónál, és beszélgetett valakivel. – Ha valami gond esik a fejembe, s rád támadok, szólj neki, s már hozza is a tűt. Olyan lesz, mint a Power Puff lányok, s egy kettő lenyugtat. – mondtam viccelődve, a Power puff szónál egyik kezemet a magasba tartottam, másikat a csípőmre tettem, s kiadtam azt a szokásos superhero hangot. -Szerintem nem lehet félni valamitől, te gyűlölöd őket, legalábbis ezt súgja a fülembe Annamarié, aki igazán jó az ilyenekbe, majd egyszer el kell beszélgetned vele. Hatalmas hallgató, s remek ötletei vannak. Amúgy, hogy lehet félni az aranyos egerektől? – kérdeztem mosolyogva, cincogó hangot kiadva a végén, tudtam, hogy nem szép. De muszáj volt megtennem, mivel Szófia ezt súggalta, én pedig nem tudtam ellenállni neki.
kristen @ atf and caution
Dylan Moore Patient
ϟ KOR : 30 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.
Tárgy: Re: Szökőkút Pént. Jan. 11, 2013 11:36 am
Alex Blackbloom
Érdeklődve pillantottam Alex-ra, akinek úgy tűnt elégé különleges betegsége van vagyis lehet. Egy biztos, hogy én nem szeretnék annyi személyiséggel rendelkezni, mint ő. Nem azért, mert azt gondolom nehéz olyannak lenni, mint amilyen ő, de mégis jobban érzem magam annak ami vagyok. Így tisztán tudok gondolkodni, látom a hibáimat, másokét is, normálisan át tudom érezni mások fájdalmait az enyémmel együtt. De hiányzik valami és bármennyire nehéz bevallani, iszonyat mód dühös vagyok a világra. Leginkább azokra akik rájöttek az emberek hibáira és veszélyes betegségnek kezdtél el nevezni, ami a többi ember szemében egy éktelen csomó a másikon, ami megfolytja és nem hagyja élni. Ezt a csomót ha nevezhetem így mindannyiunk betegségét szeretnék mások korrigálni. Mondván, hogy ami nem jó és ép azt meg kell javítani, mert különben súlyos következményei lesznek a dolognak. Jól tudom miért vagyok itt, nagy nehezen el is fogadom ha kell a dolgot, de sose merészeljenek meg rám olyasmit kényszeríteni, amit nem szeretnék. Biztos nehéz lehet küzdeni a rohamoktól, nekem sosem voltak ennyire intenzívek a rágcsálok iránit félelmeim. Nem kellett sose lekötözni, sem pedig megkergetni a folyóson, egyelőre. Remélem, hogy nem is fogok szépen lassan becsavarodni. Nem szabad. Már csak azért is nem, mert a világon létezik egy lány akit szeretek és ha másért nem akkor miatta helyre kell jönnöm valahogy. – Rossz alvó vagyok, ha valóban hallottam valamit akkor az biztosan nem zavart fel, mert csak ide-oda forgolódtam az ágyamban. Tudod még nem szoktam meg, hogy nem a saját szobámban vagyok, a saját párnámmal és a saját takarómmal. Az ittenit szúrósnak és kőkeménynek érzem, amin képtelen vagyok aludni. Ha mégis sikerül álomra hajtanom a fejem, akkor rémálmok gyötörnek. – nem szerettem volna tovább részletezni, hogy mit is látok én éppen olyankor. Rágcsálókat tonnaszámra. Éppen ezért félek én az éjszakától, hogyha lehunyom a szemeimet, garantáltan őket fogom látni. Persze volt már szebb napom is, de akkor körbe kellett járnom az egész intézetet és a területét, hogy legyen egy kép amiről álmodhatok. Az álmaimban lévő erdő bebarangolása sokkal jobb, mert a fantáziám irányít, nem esek kétségbe, hogy eltévedtem és nem gondolok a rágcsálókra sem. Pedig gondolhatnék, azonban a tengernyi új kép melegséget hoz a lelkemnek, lenyugtat, nem ingerel fel és ez jó. Lehet, hogy talán utaznom kellene, bejárni a világot és megfeledkezni a fóbiámról. Ha lenne mivel lefoglalnom a gondolataimat akkor biztos eszembe sem jutna a félelmem. De kár, hogy ilyesmiről szó sincs egyelőre. A világot nem utazhatom be, nincs elég pénzem hozzá, a gondolataim meg sosem leszek tiszták, a rágcsálóknak hála akik beköltöztek a fejembe és nem akarnak kijönni onnan. Biztos jól érzik magukat odabent, nem tudom. Nem tudhatom. – Mint mondtam nem vagyok doktor, nem fogom beledobni a kútba, de ha bántasz valamelyik személyiségeddel, éjjel megkereslek, elcsenem tőled és nem adom többet vissza. – játékosan mint egy kisfiú, ki is öltöttem a nyelvemet, hogy lássa csak poénkodom azzal, hogy el fogom csenni tőle a kését. Nekem nincs szükségem rá. Nem akarom látni a vérem, hiszen jó helyen van az ereimben és nem kell napvilágot lásson egy csepp sem. De ha valaki mégis látni akarja a kibuggyanó véremet, nos biztonságos helyet keresek az illető elől. – Bezárva? Nos én ezt nem nevezném teljesen bezárásnak, de a fóbiám miatt vagyok itt. Tudod musofóbiám van, a rágcsálóktól félek vagy épp gyűlölöm őket. Ezt még magamban sem tudtam teljesen eldönteni, de én úgy mondanám, hogy ez átmenet a kettő között. Ez eléggé furcsán hangzik, de ha meglátok egyet akkor úgy érzem menten meg akarom taposni, esetleg ha rossz napom van akkor éppen sprintelnék előle, de jó gyorsan. – tudom mennyire furcsán hangzik, de félek és senki sem vethet meg a félelmem miatta, ha én sem vetem meg az illetőt. Itt az intézetben, még lehet, hogy szerencsém van, de odakint. Vajon hány ember fogadna el úgy olyannak, amilyen vagyok?
to : Alex Blackbloom| words : 627| notes: remélem tetszeni fog.
Alex Blackbloom
ϟ KOR : 28 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : intézet ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 238 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.
Tárgy: Re: Szökőkút Csüt. Jan. 10, 2013 1:05 am
gonna pick up the pieces
Néha elgondolkodom azon, hogy mi lenne, ha úgy viselkednék, mint Flavia. S minden egyes alkalommal rájövök, hogy én nem tudnék olyan lenni, mivel Ő teljesen egészséges, tudja is magáról, de én nem vagyok az, s hiába tennék, úgy mintha minden a legnagyobb rendbe lenne, de az igazság az, hogy semmi sincs rendbe. Ez a csúf igazság, el kell fogadnom a tényt, hogy én őrült vagyok, hogy veszélyes, s nem sodorhatom veszélybe a többiek életét, de még az enyémet se. Igazuk van az orvosoknak, a segítőknek, mindenkinek, aki azt mondja, hogy számomra nincs gyógyír, én sose fogom elhagyni ezt a helyet, itt fogok megöregedni, egyedül, pár nélkül, gyermektelenül, család nélkül. Ebben nagyon biztos vagyok, mert már annyiszor elmondták, hogy én bizony ilyen maradok, örökre. Azért is próbáltam meg annyiszor véget vetni az életemnek, megkeseríteni magamnak, hát, ha valami történne, s megjavulnék, kiszállnának a fejemből a hangok, s elhagyhatnám a helyet. De az biztos, hogy soha többé nem megyek vissza anyámhoz, inkább lakok egy több millió pénzt érő híd alatt, mint abban a lakásban, ahol minden elkezdődött. Biztos vagyok benne, hogy ha hazatérnék, egy idő múlva megint visszatérnének a dolgaim, megint kezdődne minden elölről, s csak idejutnák. Inkább meg se szeretnék gyógyulni, így jó nekem, ahogy van, ez nekem pontosan megfelel, nem kell inkább az, ami odakint van. Jobb ez, mert legalább biztonságban érzem magam, nem mondom, hogy minden vágyam az, hogy itt legyek, de ha ez az ára... akkor maradok, az biztos! A kinti világ számomra mindig egyet jelentett a szenvedéssel. Itt mindenki megért, nem ítél el, amiért ilyen vagy olyan bajod van, nem kell titkolózz, nem kell szégyenkezz. Ez itt az igazi élet, számomra legalábbis. Mikor kint voltam, akkor azt kaptam, amit anyáék és a többiek adtak. Utálatot, minden mennyiségben. Nem csoda, ha nem akarok visszamenni. Apám elhagyott, mert nem szeretett, anyám elhanyagolt, mert fontosabb volt számára az új férfi, mint a tulajdon gyermek. Hát köszönöm szépen, de én nem kérek a szüleimből! A barátaim elfelejtettek, azt se tudom, hogy odakint van e még valaki, aki néha megkérdezi, hogy „Hé, valaki látta Alexot? Nem kéne, megnézzük, hogy van? Vagy bemenni hozzá? Meggyógyult, él-e még?”, szerintem nincs senki, aki felteszi magában ezt a kérdést, pedig nem egy két hete vagyok itt, hanem lassan másfél éve. Mindegy, inkább nem is töröm rajta a fejem, mert csak fájdalmat okozok ezzel saját magamnak. -Elhiheted, hogy nem könnyű. főleg mikor rohamom van, s azt se tudom, mit teszek. Olyankor eléggé félelmetes tudok lenni, a múltkor… nem tudom, te hallottad, amikor egész éjjel kiabált, sikított és ordibált egy ember, s alig tudták lecsitítani? Kint volt minden orvos, minden pszichológus, minden ilyen felügyelő, s próbáltak elkapni. Na, az én voltam, engem kergettek végig az épületen, s miattam nem aludtak egész éjjel szinte a betegek. Na, olyankor nem tudom, mi üt belém, csak… ki akarok innen szabadulni, vagy…- nagyot nyeltem – megölni valakit. – fejeztem be a mondatot, kissé szégyenlősen, lenézve. Még mindig nem tudtam megbocsájtani magamnak azt az esetet, na meg azt a pillantást, amivel rám nézett a pszichológusom. Csalódott bennem, látszott rajta, s engem ez szíven ütött… -Roxannet mondtam? Bocsi, Alex vagyok. Mindig elfelejtem, hogy is hívnak. Ez történik, ha az ember 6-9 emberrel osztozkodik a fejében… elfelejt dolgokat. Szelektív a memóriám, úgy gondolják az én nevem nem fontos annyira, mint az övék. – mondtam mosolyogva, megszorítva kezét. Szemöldöke szép íves volt, s ahogy leereszkedett a helyére, elvigyorodtam. Ránéztem, s a szeme egyszerűen meseszép volt, jött volna, hogy megfogjam, s játsszak vele. -Nem bántalak, megígérem, csak ne dobd bele a kútba, kérlek. – mondtam kiskutya szemekkel, olyan aranyosan, ahogy kitelt tőlem. – Amúgy… te miért vagy bezárva ide?
kristen @ atf and caution
Dylan Moore Patient
ϟ KOR : 30 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.
Tárgy: Re: Szökőkút Szer. Jan. 09, 2013 9:39 am
Alex Blackbloom
Hm vajon nekem is egy érzéketlen álarc mögé bújt alaknak kellene lennem? Aki nem hisz senkiben és semmiben, nem nyitott és barátságos. S, ki szeretne így? Garantáltan senki. Egyedül volnék, nem ismernék senkit. Csak hullaként járnám a folyosókat, érdeklődve pillantanék egy-egy ember után és ennyi. Visszamennék a szobámba, ahol a még kényelmetlen ágyam vár rám és lehunynám a szemeimet. Napokat eltöltenék ezzel, nem ismerve senkit a kishúgaimon kívül. De már velük sem tudok úgy elbeszélgetni mint régen. Ez a hely mindenkit megváltoztat, elnyomottabbnak érzi magát itt az ember, mint odakint ha kevés pénze volna s, nem bírná fizetni a számláit. Bizonyára elégé nagynak kell lennie annak a gaztettnek amit az előző életemben elkövettem, vagy akár a mostaniban, amiért egy ilyen kellemetlen fóbiával büntet a Sors. Ha ilyesmire gondolok, úgy érzem minden cserben hagyott, az Ég, a szüleim, a nagyszüleim, hogy nem voltak képesek megálljt parancsolni a szüleimnek, a barátaim. De végül rájövök, én magam hagytam cserben az egész világot amikor hagytam, hogy egy ilyen apróság miatt ideküldjenek. Simán le tudtam volna küzdeni ezt a fóbiát, ha otthon a meleg ágyamban alhatok, nem törődve azzal, hogy a velem szembejövő minden harmadik ember az biztos örült és rám fog támadni. Csakis ezért akartam csellel becsapni Alexet, csak azt a hű de fontos életemet féltettem, hogy azzal a késsel engem is bánthat. Én meg nem akartam látni a saját véremet, tudom milyen a színe, íze, illata s, nekem ez pont elég. Nem egyszer s, nem is kétszer sikerült úgy megütni az orromat, hogy folyni kezdett belőle a vér. Gyűlöltem azokat a pillanatokat, azért mert egy olyan sport miatt kellett nekem szenvednem, amit nem szerettem. Na és hol talált el az a fránya labda? Hát persze, hogy az ábrázatomnál, ami annyira totál érzékenynek bizonyult. Aztán rávettem magam és az apám elé álltam és elmondtam, hogy a foci nem az én sportom s, sosem lesz az sem ebben az életben sem egy másikban. Egy percre sem akartam csoda csatár lenni, akit majd pénzért meglehet venni s, az apja ezt boldog szemekkel fogja nézni karba tett kézzel és hátradőlve. Hogy is ne! Akkor inkább itt leszek, mint máshol egy másik helyen, tele a pénz okozta problémákkal. Az sem jó ha sok van, de az sem ha kevés. Itt ezen a helyen, nem jut eszembe ilyesmi, nem kell törődnöm vele, hiszen nem tartok bevásárlást amihez pénz kell. Sőt pia sem kell, hogy jól érezzem magam, mert itt bármennyire szeretném garantáltan nem fogok sose berúgni. Maximum a sok egér látványától, ami pont elég ahhoz, hogy elveszítsem a fejem és alapos félelmet érezzek vagy akár valami teljesen mást, a világ az enyém lehet csak el kell pusztítani az egereket. Sosem lehet tudni. – Gondolom nem lehet könnyű egy testen osztozni annyi személyiséggel. Nem tudom, tudod nekem csak egy van. – meg a bölcs Dylan, de azt tudom, hogy én vagyok és azok az okosságok az én fejemben születnek meg s, nem egy másik személyiségnek köszönhetően, hanem ennek az egérfélősnek. – Roxanne? Azt hittem Alex vagy. – kicsikét felhúztam a szemöldökömet, még sosem beszélgettem több személyiségű személlyel. Vagyis azt hiszem. De kezet fogtam vele, egye fene, egy életem van, egy személyiségem és egy halálom. Most már úgyis mindegy kivel fogok kezet és kivel nem. – Jó, úgysem vagyok doktor aki azért van, hogy elvegye tőled azt ami a tiéd. De meg kell ígérned, hogy nem bántasz vele! Különben tényleg elveszem és beledobom abba a kútba amit arra fele láttam. – azzal az erdő irányába mutattam, vagyis inkább arra az irányba amerre úgy véltem, hogy az erdő is lehet.
to : Alex Blackbloom| words : 588| notes: remélem tetszeni fog.
Alex Blackbloom
ϟ KOR : 28 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : intézet ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 238 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.
Tárgy: Re: Szökőkút Kedd Jan. 08, 2013 10:35 am
gonna pick up the pieces
Nem tudom mi ütött belém, egyszerre akartam megölni, na meg neki esni. De nem tettem, túl sok kamera van felszerelve, meg amúgy sem akarok bajt hozni a fejemre. De még is jól jönne, mert láthatnám az én drága doktoromat, akitől olvadozok. Két személy van az életemben, aki miatt bármit megtennék. Sokan azt hiszik, hogy attól, mert mi másmilyenek vagyunk, mint a többi ember, mi nem vagyunk képesek szeretni, nem érzünk semmit, csak a betegségünket. Na, én felvilágosítok minden retardált embert, hogy ez nem így van, mivel mi is képesek vagyunk szeretni, s biztosan merem állítani, hogy mi őszintébben, mint a legtöbb ember. Mi értékeljük a szerelmet, az érzéseket, nem dobálózunk velük, hisz minden szeretet cseppre szükségünk van a gyógyulásunk érdekében. Igen, mi hajlandóak vagyunk feláldozni, minden cseppet, azért, hogy szeressünk, de vajon ők megtennék? Szerintem nem, s inkább szeretek egy bolondot, egy fóbiást, egy őrültet vagy sorolhatnám kit, mint egy embert. Elbúvőlve néztem a kést az ujjamban, ami pörgött, mint egy pörgennyű, ujjamból pedig elkezdett bugyogni a vér. Szép lassan húztam magam fele, majd nyaltam le róla, s végül eltettem a kést. Imádtam a vérem ízét, olyan felemelő, perzselő és izgató volt számomra. Táncot lejtett az ízlelőbimbóimmal, majd összekeveredve a nyálammal, ment le a gyomromba. Mintha nem is lett volna, de ujjamból még mindig hullottak a cseppek, s belemártottam a szökőkút vizébe. Elmosolyodtam, s közben a vizet néztem. Rájöttem, hogy így még sose próbáltam véget vetni az életemnek, a víz lehet az egyetlen lehetőség arra, hogy én megszabaduljak ettől a világtól. Vagy a világnak, hogy megszabaduljon tőlem. Ez így helyes, én sem bírom őt, ő se engem. Apa mindig azt mondta, hogy nem kell mindig mindenkivel jóban lennünk, s én, mint jó gyerek megfogadom, amit az én egyetlen apám tanácsol nekem. Én meg teljesítem, ezt tehetem, ezt tanították, s én nem szegem meg, amit egyszer belém neveltek. Nem is tudom, mi lenne jobb, úgy élni, ahogy akarok, szabadon, a hangoktól függetlenül, vagy úgy ahogy a társadalom elvárja tőlem. Innen csak az egyik jó, a tökéletes választást pedig senki nem mondja meg, mert mindenkinek más, s a sors adja majd meg a legnagyobb pofont, ami visszatérít az útra, amelyiken elindultunk. Jó lenne kétszer élni, mert akkor máshogy csinálnák mindent, s lenne egy szörnyű életem, majd egy másik, ami valamivel jobb lenne. -Egy hang a fejemből, a hat közül. Tudod, rengeteg személyiségem van, legalábbis a fejemben, s nem mindig tudom ki is vagyok. Amúgy mondtam már, hogy Roxanne vagyok? – kérdeztem mosolyogva kezet nyújtva, kissé német akcentussal. -Örvendek Dylan, örömömre szolgál, hogy megismerhetlek. –mondtam mosolyogva, ugyanolyan angyali arccal, mint eddig mindent, s közben meghajoltam előtte, ruhámat két oldalt megfogva, mint a hercegnőknek. Imádtam hercegnőnek képzelni magam, akinek nincs semmi dolga, mindig lesik a kívánságait, és csinos ruhákba öltöztetik. Milyen jó lenne úgy élni, bálokba járni, hercegekkel flörtölni. Szemem megcsillant, agyamba egy keringő dalának ritmusa dobogott. Kezdtem elveszteni a maradék eszemet is. -Egy kés van a kezemben, és nem szeretném neked megmutatni. Ha nem haragszol meg, nem bízok benned, s ez az egyetlen örömszerző eszközöm, amit még nem vettek el. Ezek az emberek csak bántani akarnak.-mondtam kislányos hanggal, kiskutya szemekkel megfűszerezve. Hízelgésből csillagos voltam.
kristen @ atf and caution
Dylan Moore Patient
ϟ KOR : 30 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.
Tárgy: Re: Szökőkút Kedd Jan. 08, 2013 9:16 am
Alex Blackbloom
Senki sem tökéletes. Jó példa rá az, hogy fóbiám van s, gondolom ez az egyetlen hibám. Nem szívesen beszélek róla, de ha egyszer muszáj, akkor megteszem. Talán Jane-nek is az igazat kellett volna mondanom. Bizonyára jobban értékelte volna, ha azt mondom a musofóbiám miatt a szüleim unszolására eljöttem ide. Mégis hiányzik az életemből valami, tudom ez a darabka csakis ő lehet. A hangja. Tudom, hogy hallani szeretném még egyszer, de titkolóztam előtte így lehetetlen. Biztosan gyűlölne ha elmondanám, nem ismerne rám s, akkor… na akkor már nem szólna hozzám. Nem élném túl, hisz most is a legszebb pillanataimban csak rá gondolok. Szeretem, az első perctől fogva, hogy megláttam és csak miatta harcoltam annyit. Az sem tántorított el, ha kezdetben csak barátok lehettünk, én boldog voltam, mert abban reménykedtem, hogy majd sokkal több is lesz közöttünk mint barátság. Igazam lett, csak a kellő önbizalommal, kitartással és reménykedéssel kellett rendelkeznem. A jók így vagy úgy, de mindig elnyerik a méltó jutalmukat. Számomra ő volt az Élettől a jutalmam, azonban nem mondtam el neki, hogy kialakult egy súlyos fóbiám és ezért… el kellett veszítenem őt, vagyis inkább engednem. Mert nem mondtam el neki az igazat, egyszerűen nem akartam. Tudom milyen fiúnak ismert meg, azt szerettem volna, ha úgyis emlékszik rám. Most azonban, kevés kitartással rendelkezem, a reményem persze az ugyanolyan mint volt, de kezdem azt hinni, hogy már nem vagyok a régi. Egyszerűen elfáradtam, hisz minden energiámat csak arra pazarolom, hogy a rágcsálókat gyűlöljem, azokat akik miatt itt kell lennem. Egy sötét lélek mentes zúgnak tűnik ez a hely, ahol sosem létezhet boldogság a számomra Jane nélkül. Örülnék, ha ő is itt lenne, de nem szeretném, hogy meglátogasson és tudomást vegyen a fóbiámról. Én sosem fogom az én problémámat betegségnek hívni, mert nem az. Legalábbis mint minden betegnek a sajátja. Van aki annak örül, amit másokkal vagy magával tesz és azt teljesen természetesnek véli. Én nem vélném annak, hisz félni a rágcsálóktól egy cseppet sem izgalmas. Náluk rosszabb nincs a világon s, jól meg kell fontolnom, hogy találkozni szeretnék velük vagy sem. Általában nem szokásom magamnak keresni a bajt, a baj talál rám s, nem tudok elmenekülni előle. Jó példa rá az, hogy most is én kaptam egy kis hideg vizes fröcskölést, nem pedig valaki más. Ilyen is csak velem történik meg. De mint mondtam nem zavar a dolog, annyira finnyás nem vagyok, meg tényleg megszárad ha kint vagyok. – Egy hang a fejedből? – kérdeztem vissza kíváncsian mintha nem hallottam volna, hogy mit is mondott éppen nekem. Bizonyára a lelkiismeretéről lehet szó vagy a másik… bocsánat a többi személyiségéről s, ő ezeket hívhatja hangoknak. – Dylan vagyok. – felé is szándékoztam nyújtani a kezem barátságosan amikor észre vettem, hogy tesz valamit a kezével. Azt azonban már nem láttam pontosan mit. – Mi van a kezedben? Megmutatod nekem? – reménykedtem abban, hogy lesz olyan buta és megbízik bennem, akkor talán ha valami rosszat tenne meg tudnám védeni őt az ostobaságtól. Bár tudom, nincs jogom ilyet tenni, de engem is bánthat, azonban elég erős vagyok még ahhoz és megtudom védeni magam ha kell. De ki tudja nekem megmondani a dokikon kívül, hogy ki az életveszélyes egyed és ki nem?
to : Alex Blackbloom| words : 525 | notes: remélem tetszeni fog.
Alex Blackbloom
ϟ KOR : 28 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : intézet ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 238 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.
Tárgy: Re: Szökőkút Kedd Jan. 08, 2013 12:52 am
gonna pick up the pieces
Azt mondják légy mindig önmagad. De akkor valaki árulja már el nekem ki is vagyok valójában, mert az biztos, hogy én már nem tudom, kétségbe vagyok esve. Lehet bármelyik hang a fejemben az igazi énem, vagy egy olyan, akit még nem is láttam, mert a doki szerint van egy olyan énem, ami a legrosszabb és veszélyesebb, ezeknek az összességének a 3x-a. De én mégsem tudom, ki vagyok, vagy egyáltalán mi is vagyok. Lehet, hogy Szófia vagyok, de az is lehet, hogy más ki. Nem tudom, s ez az őrületbe kerget, felemészt, megöl. Nem tudom, mi van itt, már tényleg nem tudom miben kéne hinnem. Talán abba kéne hagynom a gyógyszerek beszedését, s másra figyelni, nem pedig arra, hogy nekem be kell vennem azt a gyógyszert. De nem ez veszélyes lenne, nem csak rám nézve, hanem a többiekre is… Nem tehetem ki őket ilyen veszélynek, vagy mégis? Nem tudom… Egyszerűen kiakaszt, hogy nem tudok dönteni, elegem van abból, hogy mindig beleszólnak abba, amit tenni akarok, megállítanak, majd elkülönítenek, mintha gyogyós lennék. Kicsit bántó, mert én mondom, NEM VAGYOK BETEG! De nem értik meg, hogy nekem az égvilágon semmi bajom sincs, csak szeretek mazochista lenni, na meg másokat bántani. Felemelő érzéssel tölt el, mikor látom a szemükben a félelmet csillogni, mikor reszketnek a félelemtől, s legszívesebben leimádkoznák a falat is, de nem jön, s ők csak állnak ott. Egyszerűen mesés érzés, mikor érzed, tudod, hogy tőled félnek ennyire, nem tudják elképzelni miért is tesszük ezt, de ha tudnák, nem kérdezősködnének. Egyszer meg kéne mutatni nekik, hogy hogy is csináljuk, s biztos vagyok benne, hogy ők is megkedvelnék. Emlékszem az első alkalomra mikor használtam az ócskapiacon vett késemet… Majdnem elkaptak, de nem számított, mert már a pengéjén a saját vérem csorgott lefele. A combomba nyomtam, majd kezdtem ott húzni, hogy mélyítse a sebet. Szörnyű fájdalom hasított combomba, ahogy végig gondoltam mit is tettem, kissé meginogtam, megkapaszkodtam a fiú vállába. -Bocsánat…- kértem elnézését, kissé franciásan, amiért megkapaszkodtam a vállába s úgy nyertem vissza egyensúlyomat. A lábam az óta is haragszik rám, nem szereti, ha hozzáér a penge, egyből megfájdul, s elkezd bizseregni, amitől a falra tudnék mászni annyira, fáj. Fejvesztve tudnák futni a fájdalomtól, de nem teszem, szeretem látni, hogy hogy bugyog a vér a sebemből, amit majd előszeretettel tépek fel, hogy lássam ezt a nedűt. Pirosló színe égeti tekintetemet, minden egyes alkalommal meglátszik ábrázatomon, hogy láttam vért. Nem azért, mert megiszom vagy valami, hanem mert felvillanyoz. -Szófia… az… öm… egy hang a fejemből. Van belőle egy pár, nevet adtam nekik, hogy tudjam ki kicsoda. – válaszoltam halkan, kezemet tördelve, zavarban voltam. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárkivel is kommunikáljak, aki nem Flavia vagy Josh. Velük tudtam „normálisan” beszélgetni, s nagyon ritka eset mikor rájuk akartam támadni, akkor sem önszántamból, hanem mert rám jön a 20perces roham. S hiába próbálkozok, mert nem tűnik el, belém van nőve, mint egy anyajegy, vagy egy szerv. Szükséges a létezésemhez, még akkor is, ha ilyen pokolian nehéz tőle az életem. Hirtelen ötlettől fogva előkapom a kis késemet, amit eldugtam Joshtól, ujjbegyemre állítom s elkezdem pörgetni, a hegye pedig egyre jobban mélyed a puha bőrömbe. -Alex vagyok, hát maga? Hogy hívják? – kérdeztem mosolyogva, kissé forradalmasan, de még mindig francia leejtéssel.
kristen @ atf and caution
Dylan Moore Patient
ϟ KOR : 30 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.
Tárgy: Re: Szökőkút Szomb. Jan. 05, 2013 12:12 pm
Alex Blackbloom
Légy önmagad! Mindig ezzel a szöveggel etettek gyerekként és tessék ha az vagyok ide küldenek. Bánom, hogy pont annak a személynek kellett azt hazudnom már nem szeretem, akiért azelőtt mindent megadtam volna csakhogy vele lehessek. Nehéz volt megszerezni, de elengedni még nehezebb. Búcsúzkodni meg utálok, így csakis az utolsó percben szóltam, hogy elutazom, lehetőleg örökre Dublinból. Szívesen magammal hoztam volna, hiszen tudtam mennyire szeret, de azt ő nem tudhatta miért jövök én ide. Remélhetőleg sosem fogja megtudni, neki nem is kell. Nem akarom, hogy meglátogasson és azt mondja szeret s, miért nem voltam képes az igazat a szemébe mondani. Talán mert nem akartam belekeverni a problémáimba és azt hittem, mindkettőnknek ez lesz a legjobb. Azt hiszem irtó nagyot tévedtem. Óvatosan a földre pillantottam és megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor a rágcsálóknak semmi jelét sem láttam. Megnyugtatott a tudat, hogy nincs itt egy sem. Békében lehettem, nem kellett felemelnem a lábaimat és összekuporodnom, mint egy nálam sérültebb személy. Kezdem azt hinni, hogy itt csak azok örültem meg akik megállapítják a mi betegségünket. Elvégre honnan tudják, hogy mi nem érezzük így jól magunk a bőrünkbe? Na jó, én nem kérek az egerekből, nem dobok hátast a gondolattól, hogy mennyire nagyszerű musofóbiásnak lenni, mert nem az. A gondolattól lélekben már össze is kuporodtam, lelki szemeim előtt magam elé képzeltem amint a takarót a fejemre húzom csak azért, hogy semmit se lássak a külvilágból. Még szerencse, hogy nem a szobámban vagyok, mert ha annyira megnő a félelmem képes vagyok megtenni. Begubózni a takaróba mint egy örült és várni, hogy lenyugodjak. Régebben úgy hittem erős vagyok, semmi sem képes romba dönteni a boldogságomat, de úgy tűnik, elég egy egér és én máris elefánt módjára viselkedem, ergo félek tőlük akárcsak ők. Nehéz. Iszonyat nehéz együtt élni ezzel az egész fóbia dologgal. Láttam a tévében, még akkor amikor otthon voltam, milyen nehéz is ez. Tisztán emlékszem, hogy volt egy kövér nő is benne – sajnos nem a felesleges kilók miatt mutatták – aki szintén félt az egerektől. Ő nem akart kimozdulni a házából, de egy orvos vagy pszichológus segítségével hosszú időn keresztül leszokott róla. Ami meg a legszörnyűbb volt, egy kicsi plüss egeret simogatott a kezében. Csak remélni tudom, hogy én majd nem kerülök erre a sorra. Tuti nem nevetnék magamon, az biztos. Hidegség. Ez az érzés fogadott akkor amikor felnéztem egy pillanatra és észre vettem, hogy vizes lettem. Tisztán emlékszem, hogy nem fordult meg a fejemben az, hogy a szökőkút fele forduljak és összevizezzem magam csak úgy. De aztán kiderült, hogy mi okozta ezt a hidegség érzetet, vagyis ki, mert egy nőszemélyből sosem lesz tárgy. Maximum akkor ha az illető nem tiszteli és csak dísznek tartja, vagy éppen csak mutogatni akarja, hogy neki milyen nője van. – Szófia? Ő kicsoda? – érdeklődve felpillantottam a barna hajú lányra, végül meg elmosolyodtam. – Amúgy nem haragszom, hiszen megszárad. – legalábbis próbáltam ezt remélni. Semmiképpen sem szeretnék megfázni, mert akkor odabent kuksolhatok a szobámban a szürke négy fal között, ahová sose kívánkozik be a jókedv. Talán csak akkor ha meghívok valakit beszélgetni, de az óvatosság kedvéért ezt is csak nagy ritkán teszem. Szinte soha.
to : Alex Blackbloom| words : 514 | notes: remélem tetszeni fog.
Alex Blackbloom
ϟ KOR : 28 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : intézet ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 238 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 01.
Tárgy: Re: Szökőkút Pént. Jan. 04, 2013 4:21 am
gonna pick up the pieces
Utálok ülni ebbe a szobába, olyan nyomasztó itt lenni. Elegem van a fehér falakból, a hiányos berendezéstől, és a sok bogártól. Talán kéne valami, vagy valaki, aki lecsapja őket, egytől egyig lelkiismeret nélkül. Igen, kéne ide egy olyan valaki! Feltétlenül. Hangosan üldögélek a kis szobámban, valami dalt dúdolva, és az egyik plüss játékom fejét szedem szét. Imádok rongálni, olyan felszabadító érzés, mikor megszabadulhatok valakinek a fejétől, s utána elégethetem, vagy más dolgot csinálhatok vele. Olyan jó érzés mikor az élete a kezemben van, s én addig játszadozom a fejével, míg meg nem unom. Aztán eldobom, majd visszaragasztom a fejét, megsiratom egy kicsit és újból kezdek mindent. Ilyen szempontból szadista vagyok, mert nem hallgatom meg könyörgésüket, csak megteszem. Szeretem megfosztani az életet mindenkitől, magamtól legfőképp. Persze, mindig balul sül el, mert rám találnak és megállítanak… Ez nem igazságos, az én életem, s ha én véget akarok vetni neki, akkor szívem joga! Senkinek sem szabadna megállítania, olyan szeretnék lenni, mint nagybátyám. Ő gondtalanul hagyta itt a világot, hogy elmenjen egy jobb helyre, ahol az igazság megtalálható. Madárkák szárnyával repül, olyan felszabadultan, mint még soha. Legalábbis én így gondolom, most hogy ebből mi igaz, s mi nem azt nem tudom. Az már biztos, egyszer oda fogok kerülni, aminek majd nagyon örülök. De előtte még megleckéztetem anyáékat, és pokollá teszem a kisöcsém életét. Mintha valaki vagy valami belém bújt volna, s az irányít, hogy ilyen legyek. Jaj, már megint hülyeségeken töröd a fejed! Persze, hogy irányítanak téged, hisz a fejedben vagyunk drága! Kuncogtak megint fejemben, amitől ordítanom kellett. Egyre rosszabban bírtam a társaságot a fejemben, érzem, hogy hamarosan kivetem magam valahonnan, hogy megszabaduljak tőlük. Mindig rávesznek valamire, amitől libabőrös leszek. Grrr.. -HALGASS MÁR EL! NEM MONDHATSZ ILYENEKET NEKEM! TŰNJ MÁR EL AZ ÉLETEMBŐL!- kiabáltam hangosan, mintha távozna, ha így megkérem, de ha szép szóval nem megy, akkor próbáljuk a nehezebb verziót. A fejemet vertem a falba, ami rázkódott és leomlott egy kis darabka belőle. Hirtelen csapódott ki az ajtó és jött be két emberke. Lefogtak, combomba nyomtak egy kis nyugtatót majd kivittek a szobából. Jót nevettem rajtuk, ahogy a lábamnál és hónaljamnál fogva vittek ki az udvarra. Tudat alatti erre készült mindvégig, hogy kijutasson a friss levegőre. Sikerült neki. Az udvaron nem voltak sokan, ami elszomorított, mert ez azt jelentette, hogy nincs nagy választék. Egy középkorú nő volt ott, aki magában beszélt, meg egy szőkés hajú srác. Az utóbbit választottam, és szép lassan mentem oda hozzá. Nem szólítottam meg először, szeretek játszadozni az áldozataimmal. Leültem a szökőkút másik részére, és csak néztem a vizet. Majd egy mozdulattal, amit nem tudom ki akart megtenni, lefröcsköltem. -Óh sajnálom, nem akartam. Nem tudom mi ütött belém. Biztos Szófia volt. Annyira sajnálom. – szabadkoztam, majd közelebb mentem és megnéztem, hogy nagyon vizes lett-e. Szerencsémre nem lett annyira vizes, s szívem hevesebben kezdett dobogni, mikor megláttam kezén a dudorodó vérerét.
kristen @ atf and caution
Dylan Moore Patient
ϟ KOR : 30 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ◄ Dark Haven High ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 261 ϟ CSATLAKOZÁS : 2013. Jan. 02.
Tárgy: Re: Szökőkút Csüt. Jan. 03, 2013 7:42 am
Alex Blackbloom
Szükségem volt egy olyan helyre ahol nem látom azokat a kis dögöket és nem is akarom agyon csapni őket. Ez a hely volt az udvar, ahol bár hány patkány vagy egér mászkálhat, mert a fűnek köszönhetően biztos nem fogom meglátni őket és ez mindenkinek jó. Nem akarok egy patkányt vagy egeret sem a farkánál fogva odaadni egy macskának és jót kacagni rajta ahogy meghalnak. Mert igen, valahogy mégis csak meg kell halniuk vagy nem? Jobb ha egy macska gyomrában végzik mint a kezemben lévő könyv által agyon csapva. Isten bizony, ha egyet meglátok tényleg megteszem. Meg én! Csak halljak cincogni egyet valahol a közelemben. Egy hang sem kell, én máris lépek és eltaposom őket, ha elég bátorságom van hozzá. Ha mindezt egy vastag könyvvel teszem, akkor nincs baj, mert nem érek hozzá és nem érzem majd kínos, gyötrelmes órákon át, hogy hozzá ért egy a bőrömhöz. Mindegyik rágcsálónak elviselhetetlen a szaga, kár… nagy kár, hogy ezt csak az egerektől félős nők veszik észre és azok akik musofóbiásak. Szerintem semmi baj sincs azokkal akik gyűlölik az egereket és patkányokat. Valakiknek ezt is kell vagy talán nem? De kell! S, én minden erőmmel azon leszek, hogy mindenkivel alaposan megutáltassam az egereket, a patkányokat és minden rágcsálót ami lélegzik, nagyon kellemetlen bűzt áraszt és cincog. Fúj ennél rosszabb szerintem nincs is a világon! Karba tetem a kezem és úgy próbáltam körbe nézni az udvaron egy normális, tényleg egér-, patkánymentes helyért. Reméltem, hogy a szökőkútból azért mégsem mászik ki egy és ugrik rám csurom vizesen. Nem, nem akarok tudni a létezésükről vagy arról, hogy itt akár szembe találkozhatok eggyel vagy többel. Jobb ha elkerülöm őket és ők is elkerülnek engem. Mindannyiunknak jobb lesz ez így. Ők tovább élnek pár nappal én meg csak az elkövetkezendő napokban leszek csak egér, patkány gyilkos. Leültem a szökőkút szélére és gondterhelten felsóhajtottam. Egyszer igazán jó volna tudni, hogy a világ rágcsáló mentes és nekem nem kell félnem tőlük. Nincs rosszabb annál ha tudom, hogy minden percben ott lehet egy előttem és cincogva elszalad. Brr igazán ironikus volt attól aki megteremtette a rágcsálókat, hogy kitalálta az én félelmeimet, gyűlöletemet és kiirtási szándékomat is. Nem akartam semminél sem többet annál, hogy elmúljon a bennem lévő félelem. Az a félelem ami könnyen átváltozhat valami teljesen mássá, örült meg azért semmiképpen sem szeretnék lenni. Sem pedig hm nem is tudom mit mondhatnék, hogy milyen nem szeretnék lenni. Az biztos, hogy megrögzött patkány, egér, rágcsáló vadász szívesen lennék, de más nem. A többi állattal nekem, tényleg semmi bajom. Én egy pókot is jobban el tudok viselni, mint egy egeret. Mert nekem a pókokkal semmi bajom. Róluk tudom, hogy nem esznek meg és nem lesz belőlük túlméretezett nagyságú fajta. Már csak az hiányozna! Akik tőlük félnek bizonyára elásnák magukat egy biztonságosabb helyre. A talán a föld alá, ahová a pók nem… de bemászik. Mert van olyan pók is ami a föld alatt él és úgy vár az áldozatára. Hm na ennyit arról, hogy a pókoktól meglehet szabadulni. Az egerektől tuti nem lehet, ez az én példám is mutatja. Csak mások még nem jöttek egészen rá. Mindegy. Talán majd más is ráébred, hogy jobb nélkülük, mint velük.
to : Alex Blackbloom| words : 522 | notes: remélem tetszeni fog.
Amanda B. Lawrence Admin
ϟ KOR : 37 ϟ TARTÓZKODÁSI HELY : ▲ hampshire ϟ HOZZÁSZÓLÁSOK SZÁMA : 260 ϟ CSATLAKOZÁS : 2012. Dec. 13.