Nem akartam azt hinni, hogy így születtem. Tudtam, hogy vannak olyanok, akik testi rendellenességgel születtek, és ők alapból ilyenek tényleg, de én nem... mármint testileg jól vagyok és ha a gének miatt át is vettem bármit is, az őszintén, csak az erőszak, magam felé lehetett apa miatt. Én ilyen lettem, nem voltam alapból őrült és bolond. Nem. Ha így gondolnám már rég felkötöttem volna magam az első utamba kerülő fára.
Nem tudtam mit mondani neki, ha azt mondja, így volt, akkor elhiszem, és ha bennem is megmártotta volna a kést, valószínűleg én is kicsit ódzkodnék tőle, azért mégis más, ha egy tök idegen esik neked, mintha egy olyan, akit ismersz és szeretsz.
Ajkamba haraptam. nem akartam megbántani... szerencsére jött Ruffio és megoldotta a lelki problémám.
- Nekem mennem kell, de este gyere át - Csókoltam füle mögé aztán mentem a dokimmal, aki megdicsért, amiért végre ettem valamit. Aztán a foglalkozáson sokat beszélgettünk, megnézte mire, hogy reagálok meg ilyesmi, aztán nekiálltam rendet tenni, hogy viszonylag rend fogadja Alexet, mikor megjön.

Ráhagytam, nem akartam megbántani. Én sem vagyok tökéletes, tudom én nagyon jól, de mindig reménykedem benne, hogy nem a szüleim miatt történt ez. Lelkem mélyén azon reménykedem, hogy a szüleim csak rásegítettek erre az egészre, s már a genetikámban ott volt, ez a bizonyos betegség. A genetika egy igazán kicsesző biológiai dolog, aminek köszönhetően emberek milliói betegek, bolondok, vagy homoszexuálisak. Mondjuk, a genetikán köszönhetünk egy csomó jó dolgot is. Talán jobb lett volna, hogy ha az anyaméhben meghalok, valami csuda folytán, vagy születésem után. Akkor nem kéne ezen a szörnyű helyen élnem, raboskodnom.
„Teljes mértékben egyet értek veled. Miért nem ölöd már meg magad? Sokkal jobb lenne, nézz csak Silasra, szerinted kellesz neki, pont te?” – kérdezte Szófia magas, cincogó, de ördögi hangját, amitől kirázott a hideg, fejemhez kaptam kezemet, s megpróbáltam kiszorítani belőle őt.
-Téged nem érdekelnek a külsőségek, engem se különösebben, de attól függetlenül van, akiket igen. S azok engem messziről elítélnek, már csak abból, ha meglátják az arcomat. Mondjuk, nem csodálom, hogy így viselkednek velem szemben… elvégre az első évemben mindenkire rátámadtam, mély sebeket okozva nekik… - nem mindenkinek mondtam el, hogy mióta vagyok itt. Sőt egyik barátom se tudja, mivel nem merem elárulni nekik. Ők mióta itt vannak, sokkal jobban érzik magukat, én meg rosszabbodok. Megborzongtam érintésére, olyan jól esett, hogy ennyire törődő velem.
-Te meg az én kis hercegem, akire mindig számíthatok. – minden egyes puszijára megborzongtam, olyan jól esett érezni azt, hogy szeret. Mohón kaptam volna ajkai után, de ő nyakamra ment, amit egy nyögéssel jutalmaztam. – Én is szeretlek… -válaszoltam ajkaiba, majd megcsókoltam.
-Éhes vagyok, nem megyünk valami rendes kaja után? – kérdeztem felcsillanó szemekkel, a konyhába akarok betörni.

- Nincs igazad. Ha így lenne, akkor az orvosok nem próbálnának segíteni - Ráztam fejet. Én tudtam, hogy nem ilyen voltam, emlékszem tiszta pillanatokra, mikor... Nem akartam bántani magam, nem vágytam a fájdalomra, nem téptem volna meg magam, ha meghallom az apa szót. Na az az énem hiányzik.
Néztem amerre mutatott. Mikor megláttam a lányt vállat vontam. Engem legeslegkevésbé az emberi test izgat. Utoljára testi vonzalmat Tony iránt éreztem, de az nagyon régen volt és csak azért, mert aznap életemben leges legelőször részeg voltam. Két éve jártunk, és megtörtént. de utána soha többé, az is épp elég volt, sőt, sok is.
- Nem nézel ki szörnyen. És engem meg nem érdekel, hogy ki hogy néz ki. Ha mindnyájatoknak csak a hangját hallanám, az is tökéletes lenne - Mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam.
- te vagy az én hercegnőm, téged imádlak - Zártam le a témát hátát simogatva finoman.
- Héj, sokkal több jót tesz, mint rosszat - Nyugtattam meg és csak csókolgattam tovább, tetszett a reakciója.
- szeretlek cica - Leheltem ajkaiba és nyakát is végigcsókoltam, nem érdekelt, ha mindenki minket néz is.

-Nem kell, bénán érezd magad, elvégre nem a te hibád, hogy ilyen vagy… Ez benne volt a genetikádban, mikor megszülettél. Ez ellen senki nem tehet semmit. – mondtam mosolyogva miközben szemem leszöktek kezeire, majd minden egyes szabad testrészét megnéztem magamnak. Nem mondtam, hogy nem szomorított el a látvány, de nem lepődtem már meg. Csak rám kellett nézni, s az ember egyből elfut a közelemből. Nem tartozok a szép páciensek kategóriájába, talán ezért sem indulnék el egy itteni választáson.
-Sokan nem bántották magukat itt, csak én vagyok ilyen szörnyen kinéző a lányok közül. Nézz rá, ő olyan tökéletes. – mutattam Flaviara, ahogy aranyszőke hajával, kissé kisminkelt arcával ment az egyik asztal fele. Olyan szerencsés, hogy így nézhet ki, gyönyörű. Pirosabb lettem, mint a nadrágja, mikor tenyerembe csókolt, majd mikor kacsintott éreztem, hogy na, ez megölt. Nem azért, mert rossz volt, hanem azért, mert ennyire nagyon jó volt. Mosolyogva néztem, ahogy megeszi az a napi kaját, s örültem neki, hogy legalább kettőnk közül az egyikőnk jól fog lakni. Mióta az eszemet tudom válogatós voltam, s mióta ide kerültem elég kevés dolgot viseltem el gyomromban, lassan beírhatják a kórlapom mellé, hogy anorexiás, skizofrén, hallucináló, mazochista, hangokat halló egyed vagyok. Önkéntelenül is felnevettem, annyira vicces volt, hogy ennyi bajom van. Néha csodálkozom azon, hogy még élek.
-Komolyan mondom, hogy ha elvesztem a fejemet, őt szeretném először megölni! Nem létezik, hogy csak véletlenül rádessen, mikor te 100-szor kisebb vagy nála. Ez szándékos volt, s megkeserüli. Nem bánthat téged, nem egy ilyen aranyos fiút.- válaszoltam égő vörös fejjel, s mikor tovább puszilt a nyakamon azt hittem ott folyok el. Hangja a nyakamat cirógatta, ahogy megszólalt azon a ’nemtudomelmondanimilyenremekhangodvanamitőlasszőrahátamonisfeláll’ hangján.
-Gonosz vagy…- mondtam ajkait kóstolgatva, miközben közelebb csusszantam hozzá.

- Ilyenkor kicsit bénán érzem magam... magamra se tudok igazán vigyázni - Húztam el a szám sóhajtva. Én is tele vagyok sebekkel, én okoztam őket, mert jólestek. Ez az igazság és nem tudom, ezután milyen jogon foghatnám én le az ő kezét, mikor bántani akarná magát.
- Hát az vesse itt rád az első követ, aki egy karcolást se ejtett magán, és te van a hercegnő, én meg max az istállós fiú - Csókoltam tenyerébe kacsintva. Feladtam, elhúztam előle a levest és azt is elkezdtem megenni. Nagyon jól esett üres gyomromnak, annyira vágytam már értelmes kajára. Kérdésére megállt a kanál kezemben. Nyeltem egy nagyot, felsóhajtottam ajkamba harapva, félredöntött fejjel. Már egyszer úgyis elmondtam neki, tökmindegy, mit csinálok.
- Tegnap... felhúztam Ruffiot, nagyon elborult az agya.... beleverte a fejem az ágyba, aztán csak... valahogy ráesett a kezemre - Sütöttem le a szemem sóhajtva. Elvigyorodtam, mikor kérte, hogy ne itt.
- Az csak mégjobb, ezt nézhetik... - Felém fordítottam arcát és mélyem megcsókoltam.

-Szeretném, hogy te vigyázz rám. Veled minden olyan más, melletted biztonságban érzem magam, még akkor is mikor a legnagyobb a vihar. – mondtam elpirulva, s íriszei szemembe égtek. Egyszerűen megbolondított, ahogy ez a fiú rám nézett. Oly annyira volt tele tekintete szeretettel, hogy nem tudom elmondani. Végigfutott a hideg a hátamon.
-Őszintén szólva, én sehol se leszek biztonságban magamtól, sose. Elvégre mazochizmusom a legsúlyosabb, amit eddig láttak, s a hangok a fejemben sem segítenek rajtam. De itt jobb, mint kint. Itt senki sem ítél el azért, ami vagyok, úgy szeretnek, ahogy vagyok. Te meg a legtökéletesebb királyfi vagy! – mondtam arcomat vállába fúrva, miközben a színem átment tűzpirosba. Mindig zavarba jöttem, ha vele beszéltem, nem csak azért, mert tetszett, hanem azért is, mert a legjobb barátom is egyben. Emlékszem mennyire egyedül voltam, mikor ideérkeztem, s mostanra már beszereztem pár ismerőst, de igaz barátom csak három ember volt. Dylan, a mindent tudó, Flavia a hercegnők hercegnője, s Silas… a szerelmes, aranyos, kedves, jószívű herceg.
-Elhiszem neked, hogy nem te voltál. De elárulod nekem, hogy ki volt? – kérdeztem őszintén, arcát fürkészve. Tudtam, hogy ki lehet, legalábbis sejtettem, mert már egyszer mondta, hogy a dokija néha szadistaként viselkedik. Féltettem őt, elvégre a legjobb barátomról van szó! Megráztam fejemet, mikor a kaját belém akarta tukmálni. Éhes voltam, de nem voltam hajlandó megenni azt… Tudtam, hogy finom lehet, mert Sil is a válogatók közé tartozik, de én nem akartam megenni… Inkább éhen halok! Kényelmesen helyezkedtem el az ölében, puszijaira megremegtem. Annyira jól esett.
-Rendben, akkor majd átviszek néhány játékot. Sil, ne itt… túl sokan néznek… - mondtam halkan, orrom alatt, elpirulva.

- Ha szeretnéd én vigyázok rád - Néztem szép szemébe. Muszáj aludnia, még én is alszom, pedig velem aztán jó sok gond van, de aludni azt tudok... vagyis imádok aludni, biztos ezért van, amit szeretek, az megy... meg amit Tony is akar.
- Ne is hagyj, szükségem van rád, szeretek veled lenni, te maga vagy a kikapcsolódás itt... de hogy őszinte legyek... én szeretek itt lenni, biztonságban érzem magam... magamtól. Te nem így vagy? - Kérdeztem csendesen őt nézve, érdekelt a véleménye. Én komolyan úgy gondoltam, hogy itt vagyok a legnagyobb biztonságban. Sem a családom sem én nem bánthatom magam... komolyabban.
- Eltört, de nem én voltam - Válaszoltam halkan. Nem akartam beköpni a dokibácsim. és nem azért, mert nem érdemelte volna meg, hanem mert ha Alexnek kicsúszna a száján, akkor engem egyenesen megölne Ruffio.
- Hölgyem, ragaszkodom hozzá, hogy megegye... Kérlek, Alex, szükséged van rá nagyon, nem maradsz éhen - leheltem csókot arcára, majd arcom kezébe simítottam, jól esett érintése.
- szeretném és gyerünk, játsszunk - Mosolyogtam rá , majd ölembe húztam és végigpusziltam nyakát.

-Alig hagynak aludni, túlságosan sokan vannak a fejembe ahhoz, hogy aludni tudjak. Meg sokszor kelek fel arra, hogy vágom fel magam, ami megint nem jó dolog. – mondtam a fejemet fogva. Most rögtön el tudnék itt aludni Silas ölében, de nem lehet, mert megint felébrednék. Megint sikerülne valamit tennem vele, ami nem jó dolog.
-Tudom, hogy mindenki így van ezzel. Már nagyon elegem van abból, hogy sose lehetek szabad. Fáj mindenem, fáj a kezem, és mindenem. Bele betegedek a betegségemben. De szeretlek, nagyon is téged. Ne érts félre, nem tudnálak itt hagyni. Te vagy a legjobb barátom. – mondtam mosolyogva, kezét megsimogatva, megpuszilva jobb arcát.
-Nem szabad elkeseredned, nem szabad, nem engedhetem. Mit csináltál a kezeddel? Megint rosszat akartál? – kérdeztem szemébe nézve, kiskutya pofát vágva. Meglepődtem mikor elém rakta a tálcáját, de még mindig nem tudtam enni. Egyszerűen nem volt étvágyam ehhez a kajához.
-Köszönöm szépen, de inkább edd meg ezt is te. Nekem egyáltalán nincs étvágyam, nem tudom mi ütött belém. De te neked jót fog tenni. – mondtam még mindig mosolyogva, majd megsimogattam arcát. Azt az arcot, amit mindig elképzelek lefekvés elé, hogy jobban tudjak aludni. Bár sokszor jelent meg, hogy meggyilkoltam vagy valami ilyesmi, de mindig ott volt velem. Örültem neki, hogy álmomban is őt látom.
-Átmehetek ha szeretnéd. Játszhatnánk egy sort. – vigyorogtam miközben kezemmel bicepszére rajzolgattam.

- Miért vagy fáradt? - Kérdeztem érdeklődve. Lassan nyammogtam a kaján, ami jó, azt nem szoktam hamar bedörgölni, ki kell élvezni az ilyen különleges pillanatokat.
- Tudod itt ezzel nem vagy egyedül. mindenkinek elege van belőle - Mosolyogtam rá barátságosan, kicsit megszorítva a kezét, de csak óvatosan, a világért se akartam neki fájdalmat okozni. Kicsit megijedtem, mikor magára borított mindent. Felé nyújtottam az én szalvétámat is, hogy használja csak fel, ha szüksége van rá.
- öhm... nagyon fáj a kezem, és kezdek kicsit... nem is tudom, végleg elkeseredni - Vallottam be sóhajtva. Néztem a tálcáját. Nagyon éhes voltam, ugye elég régen ettem, de nem hagyhattam, hogy ő éhes legyen. Így kicseréltem a tálcáinkat, a kanalakat.
- Jó étvágyat hercegnő - Leheltem puszit homlokára, és szépen visszaöntöttem a tálcáról a a levet a tányérba, már amennyi nem ömlött az ölébe, és onnan ettem meg. Lássuk be, anya adott már ocsmányabb helyről, furább kinézetű kaját, ez... nagyon ehető volt. Hamar be is dörgöltem, majd felsőm ujjába beletöröltem a szám, tekintve, hogy a szalvétám nála volt.
- Nem lenne kedved ma átjönni a szobámba?

Fáradt voltam, kimondhatatlanul. Idegesített az a tudat, hogy nem tudtam aludni, valamint az, hogy a mai kísérletem sem sikerült. Kissé kimentem a kezemből, már rég volt mikor sebet ejtettem magamon, ami nem volt hozzám méltó. Előtte minden egyes nap bántottam magam, többször kellett mennem a sürgőségire, hogy kötözzék be. De én hagytam volna magam elvérezni, kiadva belőlem a fájdalmas piros löttyöt, ami nem is számít igazán nekem. Miért is számítana, hisz csak ez akadályoz meg attól, hogy végleg elhagyjam ezt a drága világot.
-Köszönöm szépen, hogy megengedi uram. – mondtam mosolyogva, majd mellé ülve egyből puszit kaptam. Beleborzongtam, s bele is pirosodtam. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyire szeretnek az emberek.
Jaaj, már megint kezded? Nem látod, hogy csak azt akarja, hogy ne bántsd. Őrült vagy, ezt ne felejtsd el.- hangzott fejembe Szófia gúnyos, de annál jobban fájó szavai, amitől a falra tudtam mászni. Sila hangja hozott vissza a szakadék széléről, amibe Szófia egyenként tologatott be.
-Nem sok, el vagyok fáradva, elegem van mindenből, az életből. – mondtam kétségbe esetten, kezembe temetve arcomat, félig ruhámra borítva a levesem tartalmát. Remek! Mondhatom, hogy egy csődtömeg vagyok, de nem is akármilyen. Egy szerencse csomag, ami nem is hoz szerencsét, csak rosszat. – Na, és veled? – kérdeztem erőltetett mosollyal arcomon, közben egy zsepi segítségével elkezdtem felitatni a löttyöt. Majd arcára néztem mikor mondta, hogy ehető a kaja. Elvarázsolt, mint mindig. Tudtam, hogy idegesítő, na meg csúnya vagyok, s néha komolyan nem is értettem miért is szeret velem lenni ez a remek fiú.
-Akkor örülök, egyed nyugodtan. Az enyémnek meg lőttek. – mondtam olyan sehogy, miközben eltoltam magamtól a lében úszó tálcát. Azt is tudtam, hogy nem lehet másikat kérni, mert minden mindig ki volt porciózva, most pedig éhen fogok dögleni másnap reggelig, mert a vacsora általában rossz szokott lenni. Pazar.

Végül mégis magamra erőszakoltam pár falatot, szinte mondogattam magamban, hogy bevesz-rág-nyel-bent tart és újra. Ezt nagyon tudtam utálni, az erőszakoskodást, még akkor is, ha magammal szemben csinálom, de ezt muszáj! Muszáj ennem... ha ki akarok jutni és megölni azt a mocskot, valami nagyon ocsmány módon. Néha úgy érzem, ez az egyetlen felnőttes vágyam, ez a gyilkolási valami.
Gondolataimból egy hang rántott ki. Azonnal felnéztem, és mikor megláttam Alexet elmosolyodtam, arrébb csúsztam, hogy legyen helye.
- Természetesen Mademoiselle Alex, foglaljon helyet mellettem - Udvariaskodtam én is, és mikor leült, puszit nyomtam szép arcára. Talán ő volt az egész helyen, Ruffion kívül, akit közel engedtem magamhoz.
- Mizus veled? - Kérdeztem őt fürkészve. Kicsit megviseltnek tűnt., de így is gyönyörű volt, mint mindig. Ő mindig szép. Én meg gazdagabb lettem egy csinos kis kötéssel. Fogalmam sincs, mikor fog rendbe jönni a kezem.
- Ez most egész ehető - Böktem fejemmel a kaja felé, hogy nyugodtan próbálja csak meg, nem fog azonnal belehalni.

Az elmúlt heteim szörnyűek voltak. Alig volt nap, mikor nem gugyultam be teljesen, s nem kellet Josh belém nyomja a nyugtatót. Kijelenthetem, hogy szörnyű állapotban vagyok. Talán rosszabbul vagyok most, mint mikor bejöttem. Legalább odakint nem volt ilyen szörnyű. Tudtam kontrolálni magamat, már ahogy, de idebent semmi sem ugyanolyan. A düh, és depresszió kitöréseim szinte fél óránként előjönnek, s nem könnyen tudom abbahagyni, talán akkor, ha lekötöznek valamerre. De nem, ez nem jó, meg kell szabadulnom saját magamtól, én vagyok a baj forrása, magammal kell véget vetnem, s majd csak utána lehetek boldog. Egy másik világban, egy másik életben, talán.
Fáradt voltam, egész éjjel nem tudtam aludni, hála Szófia „kedves” szavainak. Nem bírom tovább, kezdek jobban beleőrülni, nekem nem kell ez így. Megint felmásztam a szekrényhez, majd leszedve a szellőző nyílást előhúztam a kötelet, amit már kétszer megcsináltam. Nyakam köré tekertem, felakasztottam a szegére, s le akartam ugrani, de nem sikerült, mivel betoppant Josh. Gyors elkapott, benyugtatózott, és lehúzta nyakamról. Majd elmotyogott: Egy baszd meg, már megint?-et, s ezzel kivitt a szobámból. Lassan tett le a pultnál, elvéve egy tálcát, majd elkezdtem rátenni az ennivalót. Bár nem hiszem, hogy ez az lenne. Eléggé úgy néz ki, mint a trutyi.
Majd mikor hely után kezdtem el kutatni megláttam egy nagyon ismerős személyt, s fáradt mosollyal arcomon mentem oda hozzá.
-Bonjour missiour Silas, leülhetek? – kérdeztem mosolyogva, tálcával a kezemben, őt nézve.

Egész este Tonybval voltam. ott ült velem szemben, beszélgettünk, vagyis én mondtam ő meg fejet rázott vagy bólogatott, de nem történt semmi. Hívott magával, mint mindig. Hogy menjek, nem lesz gond és együtt lehetünk újra. Semmire se vágytam jobban, a szívem hasadt ketté. Ő még mindig fájdalmasan gyönyörű volt, a vörös hajával, kék szemeivel. Magasabb volt nálam. Szerettem volna vele menni, de mindig megakadályozott valaki, és már nem tudtam követni őt a halálba. Pedig szerettem volna. Mikor hozzám ért bizsergett a bőröm, olyan volt, mintha a szél érintene meg, de nem éreztem igazán. Tudtam, hogy ő nem szellem, csak képzelem. Egy nagyon erős képzeletbeli barát, akire még rátesznek a hallucinációim meg egyéb idegproblémáim, de semmi egyéb. Sajnos.
Hajnalban végül le is feküdtem, nem bírtam tovább, mélyen aludtam. Délben Ruffio keltett és kért meg, hogy menjek ki enni. Több napja képtelen vagyok bármit is enni, pedig nagyon éhes vagyok. Viszont a torkom mintha összeszorult volna ahogy közelített a kaja a számhoz. Lerogytam a székbe, idegesen babráltam a villámmal az ételt, nem tudtam, mit kezdjek magammal, bekötött kezemet pöckölgettem, pedig fájt meg ilyenek. Nem bírtam magammal.