Egyetlen egy másodpercre se tudom levenni a sebhelyeiről a tekintetemet. Valami készetetést érzek legbelül, hogy hozzam rendbe őt. Nekem kell őt innen kijuttatni, hisz ok nélkül tartják ebben a diliházban. Ő pedig nem őrült, ennyi erővel a Föld összes lakosságát be lehetne zárni egy elmegyógyintézetbe. Mandy félbehagyta a munkásságát, még mindig nem tudom, hogy miért lett öngyilkos, de ki fogom deríteni. Addig nem fogok lenyugodni, ameddig magyarázatot nem kapok rá. Itt hagyta nekem, Jonathan-t, aki semmiről sem tehet, és el van veszve ebbe az intézetbe. Vajon mennyi évet kapnék, ha kiszöktetném innen? Valószínűleg sokat, és nem kockáztathatok. Csak meg kell „gyógyulnia” és már kint is van. De hogyan gyógyítsak meg egy ép kamaszt? Itt jön a neheze. Hátranyúlok a fájlért, és ismét áttanulmányozom a kórlapját. Jó.. szeret közösülni, de ki nem imádja? Ez az élet rendje, hozzá tartozik az ember szükségeihez, hogy ki legyenek elégítve a vágyai.
Ráncba szalad a homlokom, mikor bevallja, hogy fogalma sincs mikor keletkeztek. De ezt nem lehet érezni? Elhúzom az ajkamat, és gondolkodásba esem. Drogoztam én is tiniként, nem is keveset, a szüleim teljesen ki voltak tőlem akadva, és voltak emlékezetkieséseim. Olyan is volt, hogy egy fél napot teljesen elfelejtettem, mintha semmit se csináltam volna akkor, pedig a képek az ellenkezőjét mutatják. Rengeteg olyan dolgot tettem, amire nem vagyok büszke, de most már csak néha szívok. Kéthetente, talán havonta, hogy levezessem a felgyülemlett stresszt.
Lerakom a papírokat, egészen közel hajol hozzám, de nem hátrálok.
- Bármennyire is furcsa, de hiszek neked. Nem vagy beteg, csak egy átlagos tinédzser, akinek kiesett az emlékezete a tudatmódosító szer hatása alatt. – vonom meg a vállamat. – Szóval, ismét megnéztem a kórlapodat. Ugyanazon az állásponton vagyok, mint eddig. Ez nem betegség. Talán csak azért vannak kiakadva, amiért egy szex mániás vagy. Tehát, gyakorolnunk kell, hogy ne légy az. Miután kiengednek, azt csinálsz, amit akarsz, de meg kell győzni a felsőbbrendű embereket, hogy neked nem itt van a helyed. – tekintetébe vésem a sajátomat, és komolyan gondolom a szavaimat. Nem tudom, hogy a „próbálkozásom” mennyit fog érni, a végén még bajba is sodorhatom saját magamat, de képes vagyok kockáztatni.
- Meg kell tanulnod.. – egyenesedek ki, és az ölébe ülök. Kifújom a levegőt, és egy másodpercre sem hagyom el a pillantását. „Légy komoly!” ~ súgja a tudatalattim. -, az ellenállásra. – lehelek a nyakára, és előrebiccentem a csípőmet. – Türtőztetned kell magadat. Tudom, hogy nehéz, de muszáj. – rakom kezét a combomra, és erősen megszorítom.
- Mert, ha azt látják, amit akarnak, akkor máris megkapod a kiutat.

Amint a vízforraló jelzi, hogy kész van, elkezdek kutatni a polcok között. Megfogok két bögrét, és előkészítem a kávét. Johnathan nem reagált semmit, de nem is merek belegondolni, hogy mekkora kínokat kell itt mindennap átélnie. Jobban teszi, ha kikapcsolódik. Annak ellenére, amit olvastam róla, elég normális fiúnak tűnik. Nem értem miért kell ide bent tartani őt, persze a pillantásai néha zavarba hoznak engem, de segítenem kell rajta. Muszáj, hisz igazságtalanság, amit művelnek vele.
- Tudom, hogy a pszichológusoknak nincsenek jó hírei, hidd el én sem akartam ezt az életet. – nevetek, majd gyorsan az alsó ajkamba harapok. Mégis miket hadoválok itt össze-vissza? Mandy sosem mondana ilyet egy páciensének, számára ez a munka jelenti az életét. Megfogom a két bögrét, és az egyiket elé, a másikat magam elé helyezem. Visszaülök a székre, és remegő tenyereimbe veszem a meleg bögrét.
- Arra szeretnék kilyukadni, hogy nyugodtan engedd el magad. Mond ki, ami bánt, vagy ami aggaszt. Felőlem káromkodhatsz, csak azt szeretném, ha e négy fal között nem éreznéd magad pocsékul, mert ami kint zajlik.. – ráz ki a hideg, és nem fejezem be a mondatomat. Még nem volt hozzá „szerencsém”, hogy bejárjam az egész épületet, de épp elég volt az amennyit, végig futottam. Annyi kiabálást, szitkozódást hallottam, és nem is merek belegondolni, hogy mi folyhat a falak mögött. Mandy hogyan bánhatott Johnathan-nal? Kínozta, verte? Nem.. nem nézném ki ezt a nővéremből.
Belekortyolok a kávémba, majd leteszem. Egy kicsit túl édes, én keserűen szeretem. Együtt érzően meredek szemeibe. A szívem majd megszakad érte, hisz teljesen át tudom érezni azt, amit ő is.
- Ismerős helyzet. – motyogom. – Téged senki sem ért meg, magadra maradtál, senkiben sem bízhatsz meg, és lassan a magány körbeölel téged. – súgom magam elé, majd ekkor ébredek fel arra, hogy ez milyen ijesztőnek is tűnhet, egy külső szemlélőnek. – Az egyik páciensem is hasonló problémákkal küszköd. – vonom meg a vállamat, megmagyarázva az előző kirohanásomat. Pedig a saját életemről beszéltem.. Mikor kabátját elkezdi levenni, furán pillantok rá.
- Ööö. – nyomom meg hosszasan. – Mégis mit műv.. – nem tudom befejezni, mert a látvány félbeszakítja mondandómat, és utána elmagyarázza. Felállok a helyemről, nem hiszek a szemeimnek. Mellé sétálok, s az asztalnak dőlök, és figyelem karját.
- Azok aztán elég mély hegek. – állapítom meg, és ismét érzem, ahogy a hideg végigszökdös egészen a fejem búbjától a lábujjamig. Ráncba szalad a homlokom, és elfordítom a fejemet. Számomra ez túl sok.
- És csak akkor vagdostad magad, amikor a tudatmódosító szer hatása alatt voltál? - érdeklődök oldalra biccentve a fejemet, és összeszűkült pillantással meredek rá. Nem ülök vissza, hanem hátranyúlok a kávémért. Egyre bajosabb ez a srác..

Mindent kizárok magam körül, és csak a kórlapra összpontosítok. Túlzott szexmánia? Ez a srác.. még csak tizenhét éves, és itt kell töltenie a tinédzser éveit? Ennyi erővel engem is benyomhattak volna egy elmegyógyintézetbe. Ez teljesen normális. Az ember még csak most kezdi megismerni a testét, és ilyenkor szokott őrült dolgokat véghez vinni. Miért került ide?
Tovább olvasom, és megkapom a válaszomat. Az anyja keresztény. Elhúzom az ajkamat, és hosszú ujjaimat sötét hajamba szántom, megigazítva pár kósza hajszálat. Lábamat átvetem a másikon, és visszarakom a kórlapját az aszatalomra. Hátradőlök, kezeimet a mellkasom alatt összefonom, és egyenesen a szemeibe nézek. Most mégis mihez kezdjek? Mit kell vele megbeszélnem?
A fenébe! Magáznom, vagy önöznöm kellett volna? Mit tudom én! Én nem értek ehhez, sosem értettem meg a pszichológusokat, felesleges pénz kidobás. Nem segítenek az embereken, csak átverik őket, hogy még több pénzt csikarjanak belőlük ki. Elbeszélgetnek velük, kiírnak nekik valamilyen gyógyszert, amitől a kiseszű polgárok azt hiszik, hogy máris megjavulnak pedig ez csak egy hatalmas vicc..
- Nem látom az okát, hogy miért ne tegeződhetnénk. Elvégre alig pár évvel vagyok idősebb nálad. - motyogom, és egy röpke pillanatra végig mérem őt.
- Nem helyénvaló, amit művelnek veled. Ez.. - mutatok a papírjai felé. -, semmi, nem kéne itt szenvedned. Ebben az istenverte szanatóriumban. - csóválom meg a fejemet, és nyíltan kimondom azt, amit érzek. Sosem tartom vissza, és a nagy szám állandóan bajba kever engem. Szerencsére a két benga állat már elhúzott innen, így nem tudják értesíteni a főnököt, vagy a tulajdonost. Nem is tudom, hogy ki az.
- Ugyan már. - legyintek a kezemmel. - Az a feladatom, hogy segítsek rajtad. Azt próbálom tenni. - mosolygok. Hogyan tudnék ezen az átkozott fiún segíteni? Sehogyan! Ezt vagy kinövi, vagy nem. Bár, ha az utóbbi akkor sajnos egy örök életre itt fog bent rohadni.
- Nem lenne könnyebb dolgod, ha egyszerűen azt hazudnád, hogy megváltoztál? Tényleg itt akarod leélni az életed hátralévő részét? - hunyorítok, és jobban szemügyre veszem a szobát. Az egyik sarokban egy kávéfőzőt veszek észre. Kávé! Pont erre van szükségem, olyan vagyok, mint egy zombi.
- Kávét esetleg? - szalad fel kérdőn a szemöldököm, s felállok a helyemről, majd elkezdem forralni a vizet.

Basszus! Rohanok, sürgök-forgok, hisz késésben vagyok, ráadásul még mindig itthon tartózkodok! Mi a fene ütött belém? Mégis mit hittem? Hogy jól fog menni a szerep? Nem.. egyáltalán nem tudok úgy viselkedni, mint halott nővérem, Mandy. Sőt.. pont az ellentéte vagyok. Egy kukkot se tudok a pszichológusokról, egyedül annyi tapasztalatom van, amit a filmekben láttam. Egy kicsivel se több. Most pedig behívattak az egyik pácienshez, mert segítenem kell rajta. Mi is volt a neve? J-vel kezdődött, egyedül arra emlékszem. Mindegy, majd kiderül.
Nagy nehezen magamra rángatom a blézert, megigazítom a szoknyámat és felkapom a fekete, tisztára lakkozott magassarkút. Tisztára röhejesen áll rajtam ez az egész kosztüm. Macerás, sokkal könnyebb lenne egy sima trikóban, farmerban, és tornacsukában megjelenni, de ez lesz mától a „munkahelyem”. Nem szeretném elveszteni, ráadásul, ahogy belenéztem Mandy számláiba, eléggé jól keres, s nekem szükségem van most a pénzre. Nagyon is.
Megfogom a kocsikulcsot, és máris rohanok ki a házból – már amennyire a magassarkú megengedi -. Beülök a Ford Fiesta-ba, s miután ki parkolok padló gázzal száguldozok Dark Haven High elmegyógyintézete felé. A táskámból – mondani szeretném nővérem táskájából – előkotorom a kártyát, ami igazolja, hogy nekem igen is van bejárásom, mivel egy alkalmi pszichológus vagyok. Hamar oda is értem, alig telt bele tíz percembe.
- Amanda Blake Lawrence. – mondom bele a kapubemondóba, és kinyílnak előttem a vasból készült hatalmas, ijesztő kapuk. Kiráz a hideg, libabőrös leszek mindenhol, de végül is bemegyek. Leparkolok, és gyors léptekkel indulok a főbejárat felé. Hatalmas egy épület, nem is akarom tovább tanulmányozni, borzalmas ez a hely. Hogy fogok én itt dolgozni, mikor a külseje ennyire elrettent engem? Segítséget kértem, hogy hol találom a kijelölt szobát. Furán néztek rám, hisz már évek óta itt dolgozok, de megmondták, és máris futottam. Berontok az ajtón, és a páciens már ott is ül a helyén. Két őr tartózkodik mellette, bizonyára, hogy szemmel tartsák, míg meg nem érkezek.
- Köszönöm szépen. – biccentek feléjük, és a lehető legkedvesebb mosolyomat varázsolom az arcomra. – Innentől már átveszem. – lépek beljebb, ők pedig kisétálnak. Az asztalomon már ki is volt téve az iratai. Megvizsgálom a nevét, igen.. most már valami rémlik.
- Helló Jonathan. – ülök le, és kifújom a levegőt. Az órámra pillantok, fél óra késés.. Gratulálok! – Elnézést, csak nagy volt a forgalom. – füllentek, és belelapozok a kórlapjába. Gyorsan átfutom rajta a pillantásomat, és ledermedek az újonnan szerzett információk után.
- Ohhh. – kitágulnak a pupilláim, és gyorsan megrázom a fejemet. Nyugodj le! Biztosan nem olyan súlyos a helyzet, csak beszélned kell vele, hátha.. meggyógyul. Egy zavart arckifejezés suhan át az arcomon, és fészkelődök a helyemben. Kényelmetlenül érzem magam, de ezek után nem is csodálkozok rajta.
- És.. jól vagy? – hangom felszalad, és elpirulok. Nem kellett volna fejest ugranom ebbe az egészbe, én nem tudok elbánni egy pácienssel!