;; Jane Winterburn

Az igaz szerelem azt jelenti, hogy a másik ember boldogsága fontosabb számunkra, mint a sajátunk.

" Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Jane-re amióta itt vagyok. Hiányzott és nekem minden percben szükségem volt rá, amikor nem tudtam kipihenni magam. Az alap természetemhez tartozik az, hogy folyton vigyázni akarok a szeretteimre és meg akarom óvni őket mindentől ami számukra kellemetlen lehet. Itt jóformán senkit sem ismerek, nem bízok meg a személyzetben, hiszen biztos egy kiszámíthatatlan páciensesnek néznek mindenkit, így én sem lehetek különb a szemükben. Ők sosem fognak hinni abban, hogy minden páciens egy érző szívet takar és igenis reménykednek a gyógyulásban. Legalábbis én reménykedek, még akkor is, ha sejtem, hogy a fóbiákat csak kezelni lehet, nem pedig megszüntetni teljesen. De akkor már inkább a fóbia, mint az őrület és kiszámíthatatlanság, aminek a következtében képtelen vagyok kontrollálni önmagam. Nem vágyom még egy vagy több személyiségre sem, Dylan-ből csak egy van és egy is marad, remélhetőleg. Szörnyen érezném magam, ha kiderülne más gondokkal is küszködök. Akkor, na akkor biztos elveszteném minden egyes reményszikrámat.
Én ezt az egész remény dolgot egy lángoló fáklyának tudom elképzelni, minél több pozitív hatás éri, annál nagyobb lesz a láng és a remény maga. Azonban ha egymás után valami negatív, reményromboló dolog kerül a láng útjába annál jobban veszt az erejéből. Most, hogy Jane itt van, az én pislákoló reménylángom újra életre kelt. Ha ő velem van, tudom, hogy akár a vízen is tudnék járni, mert hiszek benne. Abban, hogy van még remény és nem szabad feladnom, bármilyen nehéz legyen itt élni. Nem kedvelem ezt a helyet ez tény, de az én helyemben azt hiszem mindenki így volna. Kívülről olyan barátságtalan, mondjuk nem festhetik le kékre vagy bármilyen más színre ami engem megnyugtatna. Miért is tennék? Ez a szürke szín pontosan azért van, hogy ráijesszenek a betegekre és megfélemlítsék őket. A kishúgaimat ilyen téren meg is értem, ők a békés helyeket szeretik, ahol nem találják szembe magukat minden egyes folyosó szegletében a doktorokkal és az őrökkel.
Számukra biztos nem lehet könnyű, főleg, hogy meg sem engedték nekik a közös szobát. Mintha felfalnák egymást! Pedig nekik arra van szükségük, hogy együtt legyenek, mert ők ketten erősek. Ha nincs mellettük a másik felük elveszettnek érzik maguk, tudom, hisz nem egyszer sikerült nekem is megtapasztalnom ezt az egyik közelében. Velem ugyanez a helyzet, noha Jane nem az ikertestvérem, de mégis őt érzem a másik felemnek, aki nélkül csupa szomorúság és kedvetlenség az életem. Na meg elégedetlenség, mert semmi sem egészen jó, ha ő nincs velem. Mindig mindenhonnan őt hiányolom, de most már nem lesz így. Ha meglátogat az csak jobb lesz nekem és boldogan fogok itt várni míg fel nem épülök.
Figyelmesen figyelni kezdtem őt, amikor azt mondta, hogy mondani szeretne valamit a múltjáról. Nem is vágtam a szavaiba, hagytam, hogy elmondja mindazt amit nekem tudnom kellene róla. Kezdetben egy kicsikét furcsán hangzik a mondandója, de amikor tudatosult bennem, hogy mi történt vele és mit merészelt tenni az a cseppet sem jó-szándékú nevelőapja, még inkább megértem őt. Most már tudom, hogy miért kellett nekem olyan sokáig várni míg végre magamhoz ölelhetem és azt mondhatom neki szívem minden érzésével, mennyire szeretem.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy emiatt kellett a kés a párnád alá. De nem kell félned, te így is az a Jane vagy, akit én szeretek. Így egy kicsikét mindent megértek, hogy miért nem bíztál meg bennem. Ha velem is ezt tették volna, bizonyára én sem lettem volna más helyzetben. – próbálok halk lenni, hogy csak ő hallja meg a szavaimat, mert senkinek sincs ahhoz köze amit velem beszél. Kettőnkre tartozik, rá és rám. Ahogy feltűnik, hogy szemei könnyesek lettek és sír… szörnyű késztetést érzek, legszívesebben mosolyt csalnék az arcára, újra elmondanám neki mennyire szeretem őt. De tehetetlennek érzem magam, csak óvatosan próbálom meg letörölni a szemei alatt a könnyeit.
– Neked kell megbocsátanod nekem. Ha tudom, sosem nyavalygok neked annyit, hogy maradj nálunk és ne menj haza. Olyan szívesen megvédtelek volna tőle, attól az érzéstől amin át kellett menned a nevelőapád cseppet sem jó szándékai miatt. El sem merem képzelni mi lenne akkor ha még ott élne veletek és tönkre tenné az életed. – elkomolyodtam, ezekhez a dolgokhoz nem lehetek gyerekes, nem viccelődhetek, mert biztosan megsérteném vele Jane-t. Nem tudhatom pontosan, hogy milyen érzései lehettek neki gyerekként, de ha tehetném, most biztos megváltoztatnám a múltat. Másodsorban meg nem mennék el a Diótörőre, Daphne bármennyire hízeleg nekem és a szüleim hiába parancsolják rám, hogy Daphne táncát igenis meg kell nézni, mert arra az egész család elmegy.
– Bárcsak ismertelek volna kisgyerekként, akkor bizonyára mindig hozzátok mentem volna játszani, amikor anyukád magára hagy azzal a szörnyű alakkal! De bizonyára még én is túl kevés lehettem arra a szerepre, hogy megvédjelek tőle téged. Keresett volna másik alkalmat, hogy megtegye. – nyugtatásképpen megsimogattam a fejét, nálam gyerekként ez bevált és reméltem, hogy némi hasznát veszem ennek a cselekedetemnek. Ha még sincs így, van más is a tarsolyomban, szerencsére. Ha Jane jó kedvéről van szó, akkor bármit megteszek azért, hogy mosolyogni láthassam őt.
– Szeretlek Jane és az én szememben, mindig egy angyal leszel. Mindig. Bármi is történt a múltadban. "

;; Jane Winterburn

Az igaz szerelem azt jelenti, hogy a másik ember boldogsága fontosabb számunkra, mint a sajátunk.

"Ha a világ elsötétül, a rágcsálók ellepik az egész világot, számomra csak egyetlen egy vigasz lesz és ez Jane. Tudom mit tettem, hogy képes voltam azt hinni, jobb ha semmit sem tud az mindkettőnknek jobb lesz. Ő nem aggódik miattam, úgy emlékszik rám, mint a musofóbia mentes Dylan-re, de így. A legrosszabbra számítottam, hogy amint kiderül a problémám meggondolja magát és sosem leszünk mi egymásnak. De úgy látszik jobban féltem a kelleténél, pedig nem is kellett volna, hiszen Jane itt van. Ha nem lenne itt akkor nem szeretne, nem ragaszkodna hozzám és ez máris boldogabbá tesz. Napsugár a sötétségben, az egyetlen ok amiért megéri reménykedni ez meg szintén Jane. Mérhetetlen boldogság ér mindig utol, ha ő velem van. Egyszerűen lenyugszom mellette, nem érdekel a világ egyéb eseménye, csak az ami vele van. Őt már az első pillanattól kezdve, hogy megláttam megérte figyelni. Figyelni? Inkább rajongtam érte, pontosan ezért nem akartam, hogy a másé legyen. A szívem mélyén tudtam mennyire dühös volnék magamra ha hagytam volna, hogy más kihasználja őt, eldobja és ketté törjön a szíve. Számomra az is elegendő volt ha csak barátok lehetünk, mert mégis csak a közelében lehettem és beszélhettem vele, nekem meg ez pont elég volt kezdetnek.
Tudom, hogy minden kezdet nehéz, neki meg időre volt szüksége, én meg adtam neki így tudhattam egy idő után a barátnőmnek. Boldog voltam, mert végre-valahára tudtam, megbízik bennem én meg bizonyíthatok neki. Nem minden férfi egyforma, csak ezt az egyetlen dolgot akartam bebizonyítani neki. Sikerült? Nem tudom. Talán igen, talán nem. Fogalmam sincs.
– Szeretném, ha ezután mindig eljönnél amikor csak időd van. Akkor látni fogod, hogy nincs semmi baj. Rendben? – csak azt akartam, hogy tudja biztonságban vagyok, nem érzem még fenyegetve magam és képes vagyok vigyázni magamra.
A doktorok nyugtatója tudom, hogy nem hatna rám, csak rontana a helyzetem és ezért azt hiszem kevesebbet kell panaszkodnom nekik. Ki fogok találni valami megoldást, magamat ismerve nem hagyom, hogy itt kelljen maradnom életem végéig. Én már elképzeltem az életem, az meg egy percig sem kötődik ehhez az intézethez. Nem, mert tudom a nővéremből a világ legjobb balerinája lesz, a húgaimat még nem tudom minek elképzelni, de biztos nem itt lesznek, nekem meg reményeim szerint ott lesz Jane. Az boldoggá tenne, mert vele lehetnék a szüleim meg nem avatkoznának bele az életembe.
– Tudom, hogy hogyan hangzott. Dühös voltam a szüleimre, amiért meg sem hallgatták az érveimet miért ne jöjjek ide. Az utolsó percben is hajthatatlanok voltak és kiálltak az igazuk mellett. Úgy vélték ez lesz életük legjobb döntésük amivel képesek befolyásolni az én életem, amihez nekik semmi közük. – haragudtam rájuk, ezt az érzést meg nem akartam most megbolygatni, csak felidegesíteném magam. Azonban most már nincs baj, magam mellett tudhatom Jane-t és ezért el tudom nézni nekik, hogy ide küldtek.
Ha nem tették volna meg, akkor bizonyára sosem mondom el, hogy mekkora problémát okoznak nekem a rágcsálók.
– Szeretem a balettet, Daphne megkedveltette velem, de azt hiszem jobb lett volna meg sem tudni, hogy musofóbiás vagyok. Anya sem erősködött volna, hogy itt minden a legnagyobb rendben lesz. – nem nincs, minden a legnagyobb rendben, mivel ez egy intézet, én meg páciens vagyok itt. Ha nem lennék páciens, máris jobb volna, mert békésen eltölthetném az időmet azzal a lánnyal akit szeretek és nem kellene azon rágódnom, az őr mit hall a szavaimból és mit nem. Nem szeretem ha hallgatóznak, jól tudom, hogy el van foglalva az újság cikkek tanulmányozásával, de akkor is olyan érzésem van, mintha figyelne.
– A szereteted volt az ami akkor és most is éltet Jane. El sem tudod hinni mennyire örültem annak amikor azt mondod barátok lehetünk. Aztán egy kis idővel még annál is többek lettünk. – elmosolyodtam az emléken, mert bármilyen meglepőnek is tűnhet, de ő lett az én kis hercegnőm, akit a karjaimban húzhatok, az ölelésemmel biztosíthatom arról, hogy biztonságban van, a csókokkal meg a szeretetemet bizonygattam. Hiányoznak azok a napok, de hiszem, hogy lehet még annál is szebbek, ha kijutok innen végre.
– Örülök, hogy most itt vagy nekem és nem kell megígérned semmit. Ha téged látlak máris fóbia mentesnek érzem magam.
Minden. Ez volt Jane az életemben, a mosolya meg, az koronázta meg őt a figyelmemmel, mert folyton ott ücsörgött Jane-en mint valami dísz. Az én ajándékom, amit semmikor sem lehet csak úgy levenni, mert míg élek az folyton ott lesz az illetőn. A figyelmem. Igen, azt hiszem ez volt az ami kíváncsian fürkészni kezdte őt mindig, akárcsak a mostani beszélgetésnél.
– Késsel a párnád alatt? Miért volt szükséged késre míg alszol? – ez az utolsó mondatocska megragadta a füleimet, enyhén kíváncsivá is tett, de azt gondoltam, hogy biztosan ő is félt valamitől. De nem akartam ráerőltetni, biztos nyomos oka lehetett rá, amiért csak úgy érezte magát biztonságban.
Magam mellett szerettem volna tudni őt, közel hozzám, mert ma vele akartam álmodni, tudni itt van nekem és nincs mitől tartanom, hisz meg fog látogatni. Imádom Jane-t, ahogyan hozzám bújik, valahányszor megcsókol és igen, én képes volnék ennyitől is akár szépen álmodni éjszaka. De tudtam, hogy az ő ajkainak az íze fel sem érhet azokkal a nyugtatókkal amiket a betegeknek adnak az intézetben s, mivel nem tudhattam mikor fog visszajönni, képes lettem volna órákon át viszonozni a csókjait. Egy aprócska szó azonban, kikívánkozott belőlem, nem tarthattam magamban, mert tudtam pont elég ahhoz, hogy mindent elmondjak vele, amit most éppen érzek.
– Szeretlek Jane! – a füleibe súgtam, mint valami titkot, amit nem mondhat el senkinek, mert a kettőnk titka és senki másé. "

;; Jane Winterburn

Az igaz szerelem azt jelenti, hogy a másik ember boldogsága fontosabb számunkra, mint a sajátunk.

"Csak egyetlen egy fokkal könnyebbültem meg, hogy nem anyát kell itt látnom, hanem Jane-t. Az ő kezét sokkal megnyugtatóbb volt megérinteni, mintha ugyanezt tenném, csak a saját szülőanyáméval. Bizonyára letagadnám, hogy ő az én anyám, örültnek tettetném magam, akinek kiesett az emlékezete. Bár akkor nem lehetnék sosem szabad, megváltozna az orvosok véleménye rólam, már nem csak egy satnya kis fóbiában szenvedő páciens lennék, hanem egy örült, anya nagy örömére. Tudom, hogy csak tőlünk akar megszabadulni. Birtokolni szeretné az apámat a szeretetével, de ha mi ott vagyunk akkor ő nem kap eleget apa szeretetéből és ezt tudja. Szerintem a nagyapa halála lehetett az ami kiváltotta belőle ezt a túlzott szeretetéhség dolgot, elvesztette az egyetlen élő családtagját is és az apámban maradt minden reménye. Bizonyára nem szeretett volna a Dark Haven-be kerülni, éppen ezért küldött ide minket meggyógyulni, abban reménykedve, hogy az ő problémája majd magától megoldódik.
– Örülök, hogy te vagy az Jane és nem az egyik családtagom. – a családtagom szót, most már csak anyára és apára tudom érteni, mivel már csak ők a normálisak a családban. Apa meg, nos ő megértette, hogy engem nem kell meglátogatni, de anya… róla tudtam mennyire kíváncsi és kárörvendő teremtés mostanság. Mint említettem neki az oka is megvan rá.
– Örülök, hogy ilyen hatással vagyok Rád, még most is. De tudnod kell, én vagyok a legboldogabb páciens a Dark Haven High-ban, mert Téged látlak. – Jane volt a gyógyír minden problémára, a puszta látványa lenyugtatott, az érintése meg elhitette velem, hogy nincs fóbiám és mi most csak egy szórakozóhely asztalánál ülünk szemben egymással. Azonban ha az újságot olvasó őrre pillantottam, ez a varázs elmúlt és tudatosította bennem, hogy a fóbiám még mindig megvan és biztos közveszélyes örültnek néznek. De mint mondtam csak biztos, lehet ott van egy lapocskán a nevem és azon meg a problémám.
Így meg tudnak különböztetni a többi betegtől, akik még nálam is problémásabb egyedek. Én például nem voltam közveszélyes, sőt önmagamat sem akartam sose bántani, csak a rágcsálókat és ez volt minden hibám. Emiatt az apróság miatt, kell itt csücsülnöm és várnom, hogy az anyám meghalljon az apám meg okos legyen, meggondolja magát és úgy döntsön szüksége van a gyerekeire szenvedjenek bármilyen problémában is. Mert ő úgy szeret minket ahogy vagyunk és nem érdekli kinek mi a fóbiája éppen.
– Tudom, hogy már az elején el kellett volna mondanom neked az igazat. De nem tudtam, hogy tehetném. Nem szeretném elmesélni, hogyan jött rá anya, hogy ide kell küldenie engem, inkább csak azt miért. Egy különleges fóbiám van, amit anya szerint kezeltetni kell, mert nem normális az, ha a fia képtelen aludni a rémálmai miatt. – megvakargattam a nyakam a szabad kezemmel, mert csak nem sikerült kimondani azt a bizonyos musofóbia szót. Így biztos valami örültnek tűnök, akinek alvás zavara van, de itt sokkal többről van szó, azonban nem tudom, hogyan mondhatnám el.
– Musofóbiám van. Tudom mennyire bután hangzik, de amikor éjjel nem tudsz normálisan aludni, mert attól rettegsz, hogy az álmaidban szereplő rágcsálók üldöznek és megesznek az cseppet sem kellemes. Ezt a fóbia dolgot azonban túl komplikált elmagyarázni, csak azt tudom, hogy nem éppen a legkellemesebb dolog együtt élni vele. – nem, mert sokszor a félelem irányít, de most, hogy belenézhetek Jane szemeibe, lenyugszom és hallani sem akarok a problémámról. Mellette, az ő közelében, tudom, hogy minden megszűnik létezni.
– Nem kell féltened, fizikailag még erős vagyok, meg tudom védeni magam másoktól. De ugye te is jól vagy? Senki sem bántott amíg én nem vigyáztam rád?
Éreztem, hogy egy kellemetlen kérdés fog következni, pont ezért húztam el a kezemet tőle és álltam fel a székről. Oda kellett mennem hozzá és be kellett neki bizonyítanom, hogy örülök a látogatásának. Ezt csak egy módon tehettem most meg, ha magamhoz ölelem őt és kellőképpen üdvözlöm itt. Hamarabb is megtehettem volna, csak még nem voltam tisztában mi is vezérelte. Most már tudom, hogy az irántam érzett szeretete, szerelme és segíteni szeretne nekem.
– Ugye magamhoz ölelhetlek? – és megcsókolhatlak, lett volna a kérdés folytatása, de ezt butaság lett volna megkérdezni, mert ha úgy dönt feláll és a karjaimba bújik ez az első cselekedetem: óvatosan közelebb hajolok az ajkaihoz és gyengéden az ajkaimmal illetem az övét, mint mindig. Ez a csók volt egyben a válaszom is, amit reméltem nem kell majd elmondanom, mennyire mérhetetlenül örülök annak, hogy ő itt van most velem. "

;; Jane Winterburn

Az igaz szerelem azt jelenti, hogy a másik ember boldogsága fontosabb számunkra, mint a sajátunk.

"Hazugságokban élni, hagyni, hogy más is abban éljen. Na ezt nem lett volna szabad hagynom. De megtettem, mert féltem a jövő cseppet sem lesz olyan barátságos, mint amilyennek elképzeltem. Féltem, hogy elveszíthetem mindazt amit valaha szerettem és lám a legfontosabbat sikerült elsőnek. Senkinél és semminél jobban nem szeretem Jane-t, ha őt láttam mindig boldog voltam, mert tudtam van valaki akinek megmutathatom az érzéseimet. Nem akartam sokáig titkolni az iránta érzett szerelmemet, be akartam bizonyítani neki, hogy igenis én vagyok az aki vigyázhat rá, megvédheti őt és ott lehet neki, ha már mindenki más elhagyta őt. De bepánikoltam az első pillanatban amikor kiderült, hogy musofóbiás vagyok és mit akarnak tőlem a szüleim. Vagyis inkább mit várnak el. Őszintén, ezerszer jobban örültem volna, ha a számomra legfontosabb dolgokat magammal hozhatom, köztük lett volna Jane is, ha egy apró és törékeny táncoló baba lenne ami egy zenés dobozon forog körbe. Jane azonban nem volt táncoló baba, amit magammal hozhattam, így a biztonságos tudatlanságot választottam. Ez volt az én utolsó ajándékom neki, mielőtt ide kerültem. Abban reménykedtem úgy megharagszik rám amiért magára hagytam – mert igen, magára hagytam attól félve úgysem értené meg a problémámat és emiatt vége volna a kapcsolatunknak –, hogy szépen lassan elfelejt. Nem emlékszik rám, egyszerűen túl lép rajtam. Azonban, ha én itt képtelen voltam rá, akkor bizonyára neki sem lehet könnyebb. Ő mindaz amit valaha el akartam érni az életben, az ok amiért küzdöttem és nem adtam fel a bizonygatást. Tudom, hogy volt értelme felhagyni a szinglisséggel, jobban meggondolni mit akarok az élettől és én őt választottam.
Igen, mert ha beszélgettem vele úgy éreztem élek, a lelkem meg nincs egyedül, nem csak egy fél darabka, hanem mellette egy teljes egész.
Most azonban ismét félnek érzem a lelkem és ez elszomorít, mert hazudtam neki. Miért nem tudtam elmondani? Biztos megértette volna és megvárná míg elmúlik ez az egész fóbia dolog. Vajon mikor fog? Hiszen olyan szívesen látnám a… nos, nem a nővérke arcát az biztos. Tisztán emlékszem, hogy nem tapostam el egy egeret sem a mai nap, nem fogtam meg a farkánál fogva és dobtam az udvaron lévő szökőkútba, mint egy örült. De akkor miért tart pont felém? Semmi sincs a kezében, legalábbis gyógyszer, altató na meg injekció amit másoknak szoktak beadni nincs. Utálom a gyógyszereket, pont ezért terveztem el, hogy gonosz leszek, nem veszem be a gyógyszert ha egy szép nap azokkal akarnak teletömni, mert más már nem segít.
Azonban nem a fóbiámmal kapcsolatos ügyek miatt sétált egyenesen felém, azt mondta látogatom jött. Tisztán emlékszem, hogy a szüleimnek azt mondtam ne merészeljenek engem meglátogatni, főleg anya ne és most mégis egy szőke fiatal hölgy keres engem, de a nevére már nem emlékszik. Jellemző, biztos anya kérte meg, hogy hazudjon, mert különben úgysem mennék oda az ő kedvéért. Azt reméltem, hogy bocsánatot akar kérni tőlem, amiért meggyőzte apát milyen jó lesz nekem, nekünk itt, haza akar vinni és akkor én még időben megmenthetem a kapcsolatomat Jane-el. Megnyugtató volna, ha valóban így lenne, de ismerem az anyámat… sajnos. Tudom, hogy csak arra kíváncsi lefogytam-e már, látszanak az őrület jelei az arcomon, táskásak-e a szemeim, rosszul alszom-e itt, hiányzik-e a régi életem és a többi zagyva kérdése, amivel csak magát akarja kimenteni. Felsóhajtottam és utána mentem, abban reménykedve, hogy minél hamarabb haza küldhetem anyát ha meglátom s, faggatózni kezd. Tudja jól, hogy nem szívesen vagyok itt és őt sem látom viszont hatalmas szeretettel.
Bár amikor kinyílt az ajtó s, nekem be kellett volna léptem rajta egyszerre ledöbbentem. A szőke fiatal hölgy nem anya volt, ahogyan azt reméltem, hanem Jane. Az én kicsike Jane-m, akit viszont láthatok. De hogyan lehetséges ez? Ki mondta el neki, hogy itt vagyok? Anya lett volna? Nem számított, oda kellett sétálnom az asztalhoz, le kell ülnöm rá és a szemeibe kellett néznem.
– Jane? Valóban te vagy az? "