Már teljesen elültek a fejében a dolgok, csend volt. A fejében, egy időre. De ki tudja, mikor jönnek elő megint, mikor köszönnek vissza újfent, és hoznak nehéz pillanatokat, kibírhatatlan perceket. Sosem tudja, mert ezek olyan dolgok, amiket nem tud irányítani, nem tud kontrollálni, elfojtani. Szeretné, de nem képes rá, sosem volt. Most mégis, egyhamar elment, és abbamaradt. Szerencséje volt, igencsak. Így bírt foglalkozni azzal, ami most várt rá, ami most a feladata volt. A nő karja még mindig vérzett, nem állt el. Első pillantásra mérte fel, mennyire súlyos a helyzet, milyen mély lehet az a bizonyos seb. Kissé megbámulva a sebet, besorolta, megállapította, besorolta. Ezek után húzta csak vissza tekintetét rá, figyelte, hogy hogyan, és miként változik arca, viselkedése. Nem volt minden rendben, látta rajta, látta, és csak sejtette, hiszen nem látott a fejébe. Nem tudta, épp mi tör rá, nem ismerte, hogy milyen gondokkal küzd. Neki nem szokás orra alá tolni egy kórlapot, sem nevet, neki csak azt mondják meg mit tegyen, és semmi többet. Keveset ismer, kevésről tudja mi az, mi ténylegesen segít neki. Róla pedig éppenséggel semmit sem, de nem csüggedt. A hangfoszlányra felfigyelve állt meg mellette, várta mi jön ezek után, mi lehet még ami előtör, és elhatalmasodik rajta. Felvonta szemöldökét, követte a mozdulatait, ahogyan a keze megindult felé, megragadta övét. Szabad kezével kapott végül a lány után, tartotta meg, hogy ne essen össze, hogy biztosabb lábakon állhasson. Támasztotta, tartotta, és már felesleges volt szavakkal alátámasztania állapotát, hiszen mindent érzett, mindent látott rajta. Valahogy érezte, hogy nem lesz egyszerű menet csak úgy elsétálnia vele egy vizsgálóig, vagy visszadugni a szobába. Ismerte ezeket, ismerte, hogy mennyire nem akarnak oda menni, bezárva lenni. Szabad levegőre vágynak, napfényre, egy kis szabadságra. Mindig erre megy ki az egész, a legtöbben szimulálnak, színészkednek, hogy megtörténhessen. Neki egyikkel sem volt gondja, sosem szólalt fel ez ellen. Amíg nem kapta meg az utasítást, addig nem tett semmi olyat, amivel meggátolná ezt. Most sem volt másképp. Elméjében nem éltek szavak, melyek ellenkezőjére utasítanák őt. Suttogására így felfigyelve, egy árnyalatnyival közelebb hajolva hallgatta azokat, értette meg, hogy mit akar, mit szeretne.
- Rendben, friss levegő. Nincs akadálya. – bökte ki kissé gépiesen, miközben tekintete az ökölbe szorult kézre, majd arcára tévedt. Feszült volt, ideges, láthatóan szorongott. Nem igyekezett már elsődleges célja felé, lassan, óvatosan kormányozta magukat a kijárat felé, menet közben figyelve rá, nehogy rosszabbul legyen, nehogy történjen valami, ami az ő hibája lehet, ha kiderül. Fél füllel figyelt csak, másikakkal a hely zaját figyelte, mely átjárta, mely keresztüljárta a folyosókat, falakat. Az újabb szavakra, a finom felszólításra tekintett a kézre, a sebre, mely már nem vérzett, és nem mutatott tényleges súlyosságot. Valóban nem volt vészes, de neki a feladata kötötte ahhoz, hogy ellásson minden apróságot, akármennyire karcolásnak tűnik az egész. Bólintott végül, nem kezdte el cibálni a vizsgáló fele végül, maradt a szabad levegő, a kint lét.
- Valóban nem olyan vészes. De azért nem ártana majd fertőtleníteni. – felvonta a szemöldökét végül, figyelte csak, ahogyan ruháját tépi, szaggatja, és köti végül kezére a kezdetleges kötést. Megcsóválta a fejét, mulattatta a makacsság, mellyel a lány rendelkezett. Tovább haladt, kifelé az udvar fele, a csarnokon keresztül. Nem sietett, nem rohant sehová. Nem kell időre dolgoznia, nem kell elsietni semmit. Ezt szereti ebben, ha nem kell sietni, kapkodni. Eleget tette. Lassan érte el végül a célt, fordult ismét felé, mikor annak kérlelő szavai felhangzottak ismét. Rápillantott, arcán egy halovány, ámbár barátságos mosollyal, és fejet rázott lágyan.
- Nyugalom, nem megyünk oda. Levegőzhetsz egyet, nyugodtan. Itt leszek veled, és figyelek. Csak legyél jobban. – engedte el végül a lány karját, hagyta, hogy szabadabban mozoghasson, feltéve, ha tud, ha bír saját lábon maradni. Nem sejtett semmit, csak az ökölbe szorult kezet látta, figyelte. Megtanulta, hogy ebből sose sül ki semmi jó, sosem lehet nyugton az ember. Így figyel, vár, és ha kell megtesz mindent, amit csak kell, ha eldurvul a helyzet.

Dmitriy Lyovkin