Dmitriy and Floyd

Monoton mozdulattal nyitottam be az irodámba, amelynek ugyan nem volt sokkal kellemesebb hangulata, mint az épület bármely részének, mégis legalább valamilyen szinten csönd uralkodott. Innen szinte messze tűnő hangként hallottam a betegek siránkozását, amelyek tökéletesen hallhatóak voltak, tekintettel arra, hogy bizony a falak nem voltak éppen a legvastagabbak. Így az iroda csöndje mélységes nyugalmat adott, mintha elvesztem volna a semmiben és csak zuhantam bele a mélységes sötétségbe, amelyet most sokkal inkább tekintettem jótékony áldásnak, pedig ez gyakorta intő jel az emberek számára. Legalább is számomra mindenképpen, hiszen legalább két napja nem tudtam haza menni, hiszen egész éjjel bent tartottak – a hóvihar miatt, amely a betegek között igen nagy rémületet okozott, s talán nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem a néhai áramkimaradás az éjszaka folyamán, így akarva akaratlanul is, de azok a szerencsétlenek gyakorta kárt tettek maguknak, s mivel eredetileg én inkább sebész vagyok, nem pedig pszichológus, köteleztek – vagyis pontosítva – megfenyegettek, hogyha nem maradok, valamint nem végzem a munka rám eső részét tisztességesen, komoly következményei lesznek; azaz könnyedén meglehet, hogy kirúgnak – még innen is – azonban mindennek a tetejében –, ha ez még nem lenne elég – nemhogy ajánlólevelet nem kapok soha többet, de a főnővér mindenképpen elintézi, hogy többet állást se kapjak sehol a világon. Ismerve a nővért, ez bizony megtörténhet, s mivel nem voltam az a fajta, aki szeret más pénzén élni – legyen az akár az örökségem a szülők után, esetleg a feleségem hozománya –, így ez tűnt a legjobb döntésnek, amelyet hozhattam – legalább is véleményem szerint, na, nem mintha jelen helyzetben már nem kerültem volna kutyaszorítóba egyes módszereimnek köszönhetően, amelyek nem mindenki tetszését nyerték el, de igyekszem új utakat felfedezni, új kezeléseket, részben talán ez lehet a világunk egyik mozgatórugója, az újdonság felfedezése iránti vágy.
Fáradtan dőltem le a kényelmes ülésbe, amin kényelmesen hátra dőltem, igyekeztem úgy tenni, mintha otthon érezném magam, de a fehér falak ebben aligha voltak segítségemre. Az asztalomon lévő képre szegeztem a tekintetemet, amelyen a kislányom fekete-fehér képe volt látható. Halványan elmosolyodtam, holnap délutánig minden bizonnyal még nem fogom látni, legközelebb csak akkor tudok haza jutni, addig pedig még egy kicsit kevesebb, mint huszonnégy óra vár rám. S míg a képet néztem, éreztem ahogy izmaim egy kissé ellazulnak, engedve az egész napos, illetve éjszakai hajtásnak, amelynek köszönhetően szinte egy percnyi nyugtom sem volt, különös képpen úgy, hogy egy jó páran nem is tudtak bejönni, sem az ápolók sem pedig egy két doktor közül, persze, ez csak azokra vonatkozik, akik nem itt tengetik a napjaikat.
Nem tudom, hogy mikor nyomhatott el az álom, ami csakhamar inkább rémálommá torzult, ugyanis úgy éreztem az érzéki csalódásnak köszönhetően, hogy egy elítélt vagyok, akit nehéz vasláncon rángatnak át hegyen-völgyön. Nagy nehezen tudtam kinyitni csak a szemeimet, s rögtön megcsapott a valóság könyörtelensége. Az első dolog, amit meghallottam, illetve megláttam az a fiatal Dmitriy volt, aki többnyire az én munkámat segítette – feltéve, ha a sebészetről volt szó, hiszen a pszichológiai dolgokkal egy magam is képes vagyok megbirkózni.
– Mondja, mi történt? – vonom kérdőre rögtön, amit valamelyest magamhoz térek, miközben leemelem a lábaimat az asztalról. A tőlem telhető legnagyobb erőfeszítéssel igyekszem éberebbé tenni magam, ami lássuk be, nem kis erőfeszítés a jelenlegi fáradt helyzetben, főként, hogy hetek óta most éreztem először azt, hogy ki tudtam volna magam aludni.
A nyavalya vinné el mindet!

***