To; Sabrianne C. Hawkins

Hát kiütöttek.. megint. Nem akartam aludni, se visszajönni ide, de ők megoldották. Míg én ordítottam, csapkodtam össze-vissza, ők belém nyomták a versenylovaknak is háromszor elegendő nyugtatót. Ez ellen bevallom nem tudtam mit tenni, megkaptam a magamét. Ernyedten hagytam fel az ellenkezéssel, bosszúságot okozva ezzel a kis ápolóbarátaimnak, akiknek be kellett cipelniük kényelmes ágyamba, és otthagytak, mint eb a mocskát. Itt már csak így megy minden, ilyen a show-biznisz. Reggelig meg sem mozdultam, talán, évek óta először úgy aludtam, mint akit fejbe vertek egy vaskos ütővel, mint valami csecsemő, ha már a hasonlatoknál tartunk. De lement az éj, kiszállt a hatás, a nyugtató már nem ért semmit. Ha nem is kakasszóra, de a szomszéd szobából való, artikulálatlan üvöltésre felriadtam. Elzsibbadt tagjaim ernyedten lógtak le az ágyról, miután félig-meddig leküzdöttem magam, de feleslegesen, mert már fordultam is a fal felé, ismét, mint minden egyes cseszett reggel.
- Kussolj! – vágtam rá a falra ököllel, teljes erőmből, mely éledezett, tért vissza belém. Öklöm a hideg burkolatnak feszült, körmeim a festékbe kaptam, és egy újabb strigulát véstem a falba, a megannyi mellé. Mint a börtönben, úgy számolom a napokat, amennyire esélyem van, életem végére kicsíkozom fele még a mennyezetet is, ha megtanulok repülni, de addig is elleszek a falakkal. Végül lehanyatlott kezem az ölembe, homlokom nyomódott a falnak, és az üvöltözéssel tarkított csendben merengtem a semmibe percekig. Sóhajtottam, nem tudtam, mihez kezdjek magammal, mit műveljek, mit csináljak, hogy a nyomasztó érzés odabent csituljon, hogy le tudjam magam foglalni valamivel. De mivel? Egy játszó pajtival jó lenne, egy olyannal, akit darabokra szedhetek, akibe belekóstolhatok. Ismét remegek, ismét nagyokat nyelek, és lehunyt szemekkel szorítom ökölbe kezemet. Kezdem azt érezni, hogy kellenek a bogyók, kellenek a drogok, hogy elnyomjanak bennem mindent addig, ameddig kell, ameddig nem kapom meg amit akarok. Ők nem fogják megadni nekem, távol tartanak tőle, ki akarnak belőle gyógyítani, csak nem hagyom magam, meggyógyítom magam, küzdök ellenül. Igen, a végsőkig.
Elbóbiskolhattam, nem sokat, mert nem dőltem el, ugyanúgy a falnak dőlve ücsörögtem. Nem zsibbadtam, kikapcsoltam nyílván, mint valami gép, amikor túlpörög, vagy lemerül. Nyújtóztam, tagjaim hangosan roppanva engedték ki a gőzt, ajkaimon elégedett sóhajt szakadt ki. Kezeimet leeresztve másztam le az ágyról, vakartam meg arcom, morogva, mint valami bolhás eb, és az ajtó felé tekintettem. Sehol senki állapot uralkodott, a legjobb. Így, már meg is indultam kifelé, haladtam a folyosó felé, a mini szabadság felé, mint az igazi őrültek. Nem, nem tartom magam betegnek, csak különlegesnek. Lassan már azt érzem irigyek rám, mert én merek más lenni, mint az átlag, és nem a tömegbe olvadok mint ők. Ennek oka lehet pedig az, hogy bezártak ide, nyilvánvaló. Irigyek mind, de pukkadnának már meg benne. Elképzeltem, menet közben ábrándoztam arról, hogy sorban durrannak el, mint a lufik, egytől egyig, hogy aztán belsőségekben, és vérben gazdag mocskot hagyjanak maguk után. Szép lenne, túl szép, és nem is igaz. Ezt sajnálom csak benne. Körbetekintek inkább, és a folyosó elsőre teljesen néptelen, csak egy-két totálisam reményvesztett kupac szorong a folyosón, akiknek már arra nincs eszük, hogy ne maguk alá csináljanak. Fintorogva kerülgetem őket, haladok előre, és a megszokott út helyett letérek egy olyanra, ami tilos, ami elviekben nem járható, és amit most akarok látni. Vígan dúdolva haladtam a leégett szárny felé, mintha az egy virágos folyosó lenne, nem a pusztulás színhelye. Mentem, kerültem, bujkáltam, merengtem. Nem volt hosszú út, sem tartalmas, de jobb volt, mint az ágyon merengeni, és ücsörögni. Azt nem tudtam még, mit kezdek majd ott, sem abban nem reménykedtem, hogy leledzik ott-e valaki. Hisz ki menne oda? Ki az a lélek? Senki?
Tévedtem, kicsit nagyon is, de elnézhető volt, megbocsátható. Amint közeledtem, távolodtam a többi mocsoktól, hangokat hallottam, igen emberi hangokat. Megtorpantam egy pillanatra, mint valami kopó, és füleltem. Nem valóság, ébredj fel. Már indultam is tovább, közeledtem felé, mikor végre megpillantottam. Nem állt tőlem messze, igen közel volt, és igencsak kiakadhatott a fejében valami. Ismét megálltam, de most majdnem-végleg, elég közel volt, biztos kiszúrt, biztos lát már. Ez a célom. Egyelőre.
- Nem álmodsz, vagy ha igen, akkor ugyan azt álmodjuk. – szakítottam meg a koppanással tarkított csendet, miközben körmeimmel saját ujjamat kaparásztam, szinte akaratlanul, tudat alatt. Megint.
- Ha már itt vagy, akkor az a súlyos valóság. Valaki bepakolt ide, és letudta rólad a gondot. A kintiek már csak ilyenek velünk. – teljesen úgy kezeltem magunkat, mintha mi egy külön faj lennék, egy külön kaszt. De lényegében ez volt. Senkinek nem kell a bolond otthonra, senki nem akar gondoskodni róla. Beraknak ide, és haljunk meg. Temetés, sírás, és másnapra boldog mindenki. De, ahogy szokás mondani, jön még kutyára kamion.. addig is megmaradok itt, figyelem őt, és próbálok értelmes gondolatokat kipréselni magamból, nem pedig arról ábrándozni, hogy az ő húsába kellene beletépni..