Hangozva, mélyről jövően sóhajtok fel, mintha csak így akarnám jelezni csalódottságomat, de persze, nem mintha eddig bármivel is hatottam volna rá, mindenesetre – ettől eltekintve is –, de folytatom a kis színjátékot.
– Ó, igen, bocsásson meg el felejtettem, hogy gyilkosnak vagyok titulálva – jegyzem meg könnyedén tréfásan beismerve az igazat. Furcsa érzés volt hangosan is kimondani valakinek, akiről tudom, hogy egy jó ideig még életben fogok hagyni. Merthogy egyelőre nem tervezem megölni, én szeretek játszani, ő pedig úgy tűnik, hogy nagy "örömmel" vesz részt benne. – Szerintem maga, Miss Williams rémeket lát. – Jegyzem meg, kezeimet a zsebembe csúsztatom, miközben lábaimat is keresztbe teszem magam előtt, így már sokkal kényelmesebb támaszkodni a korlátnál.
Más lehet nem hagyna ki egy ekkora lehetőséget, hogy körülszimatoljon egy gyilkos lakásában, ő pedig ilyen könnyedén képes volna kihagyni. Már-már megfordul a fejemben, hogy egészen más miatt nem jön, de rögtön el is vetem, végtére is ő sokkal inkább a fejemre vadászik, nem úgy mint a legtöbb nő, akik a pénzemre figyelnek – na, nem mintha nagyon hagynék nekik esélyt, de ez megint csak mellékes. Miss Williams pedig pontosan úgy tűnik, hogy az a fajta nő, akit nem a pénz érdekel – persze, ha engem elfog, akkor minden bizonnyal szép kis összeget kapna, feltéve, ha még be is ismerném. Hát igen, velem az ember mindig csak jól jár –, de persze kivételek most is bőven akadnak.
Úgy látszik menekülési taktikája csak hamar semmibe fullad, mikor rájön, hogy azért nem bővelkedik ruhában, mert hát lássuk be, a szoknya éppen elég rövid ahhoz, hogy csábítóan hassanak egy-egy részeg pasasra, nem beszélve a vékony ingről, amit könnyen le lehetne róla tépni – végtére is én is ezt szeretném leginkább, de a türelem rózsát terem, addig is meg kell emberelnem magam, különben képes és vád nélkül is a rács mögé juttat. Na, meg... Ott van a magassarkú, ami csak még inkább rásegít arra, hogy nőiesebbnek hasson, legalább is séta közben a csípője igazán oda vonzza az olyan pimasz tekinteteket, mint amilyen az enyém is.
Nem sokkal később pedig már előtte állok, így elállva az útját is, ha akarna se tudna nagyon elmozdulni, kivéve ha megrugdos, ami lássuk be, hogy azért szintén benne lehet a pakliba, de hát vannak dolgok amiket el kell viselni, de addig is szívesen ajánlom fel neki lovagias segítségemet.
Kezeit össze sem fonja teljesen maga előtt, mikor ő is rájött, hogy mit tett, na persze, nekem sem kellett sokkal több, hogy lejjebb pillantsak az arcáról a melleire, persze, visszaemelni a tekintetemet közel sem ment olyan könnyen, most igazán örültem volna egy csattanós pofonnak. Attól észhez térnék, egy időre legalább is minden képen.
Türelmesen megvárom, míg döntésre jut, addig persze csak a legjobbakban reménykedhetek, amikor azonban meghallom beleegyező válaszát, visszatartott levegőmet kiengedem. Mondanám, hogy kiugrok a bőrömből, de az erős lenne.
– Igen is, őrmesterasszony, ahogy ön kívánja – bólintok, de szívem szerint elkapnám az ujját, amikor mellkason bökdös, de persze, rögtön utána is felcsillan a szemem. – Én mindig jófiú vagyok – enyhe túlzással, persze, teszem hozzá már csak magamban.
A kocsi felé indulok, majd kinyitom az anyós ülést, mint ahogyan a filmekben szokták. Egy kis udvariasság sosem árt, márpedig az nagyon tud menni.
– Hölgyem – megvárom még beszáll, majd én is beülök a volán mögé, gondolom nem lepi meg, ha nem hagyja, hogy vezessem ezt a szépséget. – Akkor, mi az uticél? – Nézek rá kérdőn, miután elindítottam a motort.

– Ne legyen naiv. – Vágom rá szinte rögtön. – Maga tudhatná kettőnk közül a legjobban, hogy az emberek mire képesek azért, hogy elérjék a céljaikat. – Fejezem be tőlem is meglepő komolysággal. Ugyan, még meggyilkolni engem sem próbáltak – legalább is én nem tudok róla –, azonban, ahogy mondani szokták, ami késik, nem múlik. Márpedig mindketten jól tudjuk, hogy vannak olyan emberek, akik képesek bármit megtenni azért, hogy céljukat elérjék. Mint ahogyan én is, mint ahogyan most teszem jelenleg is, hazudok, félre vezetek azért, hogy leplezzem mocskos tetteimet. Azonban már csak magamból is kiindulva, nem tartom lehetetlennek, hogy esetleg valaki megpróbálkozna egy ilyen húzással, amelyet nem én követtem el – talán az eddigi kihallgatások során, talán az lenne az, amin valóban az igazat mondanék, mert hogy az őszinteség szobrát nem rólam állítanák ki az biztos.
Akaratlanul is elmosolyodom, hiszen szikrázó tekintetéből tisztán le lehet olvasni, hogy ha tehetném neked véged lenne haver, azonban most még nem adtam rá komoly indokot, hogy ilyen lépésre szánja el magát. Na, meg aztán minő szerencsém van, hogy szemmel nem lehet embert ölni, különben általa én már nem csak hogy alulról szagolnám az ibolyát, hanem inkább átfúrtam volna a föld másik oldalába, még holtan is. Ez az elképzelés meglehet, hogy rettenetesen abszurd, ám úgy hiszem, hogy tökéletesen megállja a helyét. Egy ilyen szép szempártól, ami ilyen csúnyán tud nézni, nem árt néha napján menekülni, azonban én ahelyett, hogy így tennék, még inkább belekötök.
– Vehetjük úgy is, na meg aztán leellenőrizheti azt is, hogy nem öltem meg senkit, legalább is nem az elmúlt pár órában – merész felajánlásomat csak nem fogja elfogadni, azonban teljesen tisztában vagyok azzal is, hogy ha keresné is, csak nagyon nehezen találna vérre utaló jeleket, mellesleg azt a kis rejtett helyiséget sem találná meg egykönnyen. Bár, az ellenfelünket soha nem szabad lebecsülni, figyelmeztetem magam hamar, ugyanis velem is előfordult, hogy hajszál híja volt annak, hogy az áldozatom nem menekült el, azóta óvatosabb is vagyok.
Íme itt van, még én is ejtek hibázási lehetőségeket, azonban hatalmas nagy szerencsém volt, hogy a lány azt hitte, hogy komoly szándékaim vannak.
– Találkoztam már a nyomozóval – bólintok gyorsan – mint a nyomozó lánya is, erősködött, hogy bemutasson az apjának, aztán eltöltöttünk egy kínos vacsorát, hármasban. Aztán nyilván a nyomozónak nem tetszett, amit a kihallgatáson mondam. – Nos igen, a kislány valóban nem volt egy tapasztalatlan lélek, fiatal kora ellenére is, egy kissé áldom is a sorsot, hogy nem én voltam az, aki bemocskolta, bár örömömre szolgált volna, talán nagyobb öröm is lett volna. Mindegy, nem is lényeges.
Unottan nézem, ahogy a kocsit bütyköli, persze kihasználtam a lehetőséget, hogy a gyér fény ellenére is, de újra szemügyre vegyem. Vicces volt a sors, hogy pont egy olyan nő fogott meg, akitől némiképpen tartanom kellene. Okos és ravasz, na meg persze dögös is, ami egy elég ütős kombináció.
Felsóhajtok, miközben inkább más felé fordítom a tekintetemet, nem sokkal később pedig ismét felvont tekintettel nézek rá. Öreglány? Nem kérdezek rá, a meglepetés azonban nem sokkal később ért, amikor kiderült, hogy még neve is van az autónak, de végül inkább befogom a számat, mielőtt olyan jönne ki rajta, aminek talán nem kellene.
Csak így le akar lépni? Na, ne, azért azt nem engedem, már csak azért sem hogy bosszanthassam még egy kis ideig.
– Igazán fáj, Miss Williams, hogy ilyen csúnyán le akar rázni, egy darabon biztos ne vigyem el, végül is az én kocsimban melegebb van, mint itt kint. – Ajánlom fel szinte már gavallér módon a segítségemet, azonban azért ez mégsem így működik, én is kíváncsiskodhatom és faggatózhatok, főként mert még mindig bosszús vagyok azért, amiért megszakított "munka közben". – Meg aztán, nem venném a szívemre, ha a kedvenc nyomozónőmnek valami baja esne, de most ne rám gondoljon. – Előzőm meg mielőtt levonná a következtetést.

Egy pillanat erejéig a meglepetéstől magasba szaladt a szemöldököm, úgy gondoltam, hogy el fog küldeni, hogy nincs neki szüksége az én társaságomra. Nos, most akár akarom, de be kell látnom, hogy hatalmasat tévedtem, bár nem lepne meg ha esetleg kifundált volna valamit ellenem, de szerencsére, engem nem olyan könnyű ám elő csalogatni, ha leakarna leplezni.
– Ezt fenyegetésnek veszem, akkor már most lelőhet, nem vagyok szórakoztató egyén – jegyzem meg őszintén, talán túlságosan nyugodtan, hiszen biztosra veszem, hogy nem fog csak úgy lepuffantani. Ha esetleg mégis megtenné, akkor könnyedén állathatná azt, hogy csak önvédelemből tette. Miért ne? Meg aztán ott van a gyilkosság-dolog is, ha én halott lennék, akkor nem tűnne el több nő, ugyan halott lennék, de az a többség számára még így is meggyőző lehetne, akkor pedig ő is nyugodtabban térhetne aludni. Reménykedem mégis, hogy nem eresztene belém fegyvert, de nem lepne meg, ha esetleg mégis, azonban úgy gondolom, hogy neki inkább okra van szüksége.
Az autót elnézve nem most élte fénykorát, legalább is az enyémhez képest, mégis csak egy drága jaguárról beszélünk, ami mondhatni zabálja a benzint, de megéri. Persze, én nem is kevés pénzből tartom fent magam, nevelőapámnak hála.
– Mint fiatal cégtulajdonos, lehetnek olyan személyek, akik bajba akarnak keverni, nem igaz? – Vetem fel az ötletet. Azonbam, talán mindketten tudjuk, hogy teljesen felesleges, legalább is részemről, mindenképpen. Azért persze ötletnek nem volna rossz, mert hát nyilván sokan távolítanának el a vezetői székből, bár eddig egyetlen egy panaszt sem hallottam, úgyhogy csak jól csinálok valamit.
– Hogy találta ki? – kapom fel színpadiasan a fejemet, miközben nagy szemeket meresztettem rá. – Jézus istenem, most mit tegyek? – Színpadiasan az ujjaimat kezdem tördelni. Szinte lerítt rólam a mű drámaiság, mintha egy rossz színházi előadáson lett volna és mintha pont én ne lennék egy őstehetség a színészetben. Egyáltalán nem vettem komolyan ezt az egészet, s gondolom az is leesett neki, hogy csúful kiparodizáltam a helyzetet, ami ha nem lenne igaz, még vicces is lehetne. Gyanítom, hogy ő ezt akkor sem találja olyan mulatságosnak. – Amúgy éppen vacsorázni készültem, kacsa. Szereti? – Ha nem is egészen igaz, de volt otthon kacsa, hiszen hoztam haza még tegnap az étteremből és még maradt egy kevés, miután megöltem volna a nőt, leültem volna a tévé elé és befaltam volna. – Jut még magának is, igazán ízletes – ajánlom fel végül. – Nem tudom, hogy mi végett jöttem maga után. Unatkoztam. – végül is nem lett volna kötelező utána erednem, az elején nem is akartam annyira, aztán mégis jött egy ötlet és követtem, ha eljutott volna a lakásáig, akkor nem valószínű, hogy utána mentem volna, mert az már valóban érdekes lett volna.
Még kényelmesen el sem tudtam helyezkedni, miután megragadta a karomat, ez pedig arra kényszerített, hogy szembe forduljak vele.
– Meghagyom akkor magának a feltételezést, azonban én mosom kezeimet – védekezően felemelem a karomat.
Egy gyilkos, aki a Bibliát használja fel, önmaga megvédésére, ha hinnék a mindenhatóban, akkor nyilván szégyellném magam a ballépéseimért –, valamint nem tettem volna ilyen gonoszságokat – azonban mivel nem vagyok hívő és nem is hiszek benne, ami legalább olyan nagy bűn, nem sokat számít.
Bűnösnek kellene éreznem magam, még is úgy érzem, hogy sokkal inkább jogos, amit teszek, de ezt senki sem értené meg.
– Ezért éreztem magam rosszul, amikor a kis csaj rám nézett, mert a nyomozó jutott eszembe róla. – Egy pillanat erejéig még a hideg is kiráz, ha a nyomozó fejére gondolok. Még jó, hogy a kis lánykája egy szebb teremtés volt, mint ő maga, különben inkább magamat öltem volna meg.
– Egy vontatót kellene inkább hívnia. – jegyzem meg miközben a kocsira pillantok.

Feltételezésem, talán nem alaptalan, miszerint váratlanul érhette, hogy még az este folyamán belekontárkodom az életébe – ezt a következtetést pedig abból vontam le, hogy beverte a fejét, amire persze én nem tudtam nem felkuncogni, azonban csakhamar igyekeztem arcvonásaimnak ura lenni.
A tőlem telhető legnagyobb türelemmel vártam meg, hogy kiszálljon a kocsiból, s bár kezeim alig észrevehetően remegtek – talán éppen emiatt is tettem zsebre az egyiket, szinte reflexszerűen – mégis szinte éhes tekintettel figyeltem, ahogy elém áll, csípőre tett kézzel. Eszem ágában nem volt egy pillanat erejéig sem, hogy hátra lépjek, az én világomban ez nem így megy, és csakhogy tovább tetézzem nyugodtan legeltettem rajta a szemeimet, ha akarnám, akkor sem tudnám letagadni, hogy rettenetesen tetszett a látvány, ezt azonban szinte minden alkalommal meg is teszem, végül is férfiből vagyok és azért én nem vagyok az a fajta, aki esetleg meg tagadná magától a szépet és a jót, azonban ez nem mindig ilyen egyszerű. Előfordul, hogy a dolgok bonyolultabbak, mint kellene lenniük.
– Ez esetben remélem nem bánja, hogy ha itt maradok addig szórakoztatni önt, addig se unatkozzon – halványan elmosolyodom, amikor hátat fordít. Mennyivel egyszerűbb lenne csak elkapni a torkánál fogva és eszméletlenné tenni egy kis ideig, mikor felébredne, már nem lenne rajta az ég adta világon semmi. Megtehetném, de még mennyire, hogy megtehetném, de nem. Pedig az elmém rejtett zugából egy hang követeli magának, mert az előző áldozatot nem sikerült tisztességesen elintéznem, ez pedig újabbat követel, őt. De nem, legalább is most nem, mert akit felviszek az én rejtett kis zugomba, pár óránál tovább nem él, érthetetlen oknál fogva pedig nem akarom őt megölni.
A motorháztetőből feltörő füstből arra következtettem, hogy a helyzet nem fest túlságosan jól, én azonban nem értek a kocsikhoz, csak vezetni tudom őket.
– Maga folyton csak gyanúsítgat engem – jegyzem meg némi ártatlansággal a hangomban, szám sarkában mégis ott bujkál a mosoly. Szinte nyílt titokként lebeg közöttünk az, hogy én gyilkos vagyok. Sejti, de nem tudja bizonyítani, minden idegszálával érzi, én pedig tudom, hogy mi vagyok, tudom, hogy kapizsgálja, mégsem biztos benne, emiatt én pedig örömmel táncolok az ő idegein, vigyázva mégis, hogy mit mondok. Egy valaminek azonban én sem mindig tudok ura lenni, hiába tudok, szinte mindent a testbeszéd mindent elárul vagy legalább is sokkal többet. –Maga szinte sosem válaszol a kérdéseimre, bezzeg azt elvárja, hogy én mindenre válaszoljak. De csak, hogy szebbé tegyem a napját elárulom: nem szeretem, ha éjnek évadján háborgatnak a semmiért. – Valóban, ez az ami felpaprikázta a hangulatomat, megzavartak munka közben. A tetem ott fekszik még mindig az ágyon, nekem pedig már nem biztos, hogy lesz hozzá gusztusom, mire haza érek, de kíváncsi voltam, hogy miért jött. – Most, pedig akár elárulhatná, hogy miért is jött a lakásomhoz... Ami pedig a zaklatást illeti, csak nyugodtan, feljelenthet akár ezért is – hanyagul rántom meg a vállamat. Lassan nekem a rendőrség olyan hellyé válik, mint másnak a McDonalds vagy éppen valamelyik kávézó. Minden nap betérek oda, pedig nem is ott dolgozom. Persze, ezt lehet, hogy inkább sajnálni, esetleg szégyelleni kellene, de hát... esküszöm, hogy nem én tehetek arról, hogy bármikor képes vagyok valamilyen bajba keveredni...
Közelebb sétálok hozzá, majd megállok mellette.
– Ennyi vádaskodás mellett kezdem azt hinni magamról, hogy tényleg valami őrült gyilkos vagyok. – Leheletnyit hajolok hozzá csak közelebb, míg elmondtam, amit el akartam, majd a híd széle felé veszem az irányt.

Most hadjam itt rohadni a szerencsétlen hullát, merül fel bennem a kérdés egy pillanat erejéig, miközben a monitorra pillantottam a szemközti falon, ami mindent megmutatott, amit csak látni akartam, többek között a bejárati ajtót, hátsó udvart.
Mire odaértem az ajtóhoz az én csinos kis nyomozónőmet már sehol sem láttam, csupán annyit, hogy porzik az utca utána, amely így este felé már meglehetősen kihalt volt, hiszen a normális emberek mégsem szeretnek gyalog mászkálni egyedül. Ki tudja, hogy kibe is botlik bele az ember az éjszakai sötétségben, lehet, hogy valaki a segítségét ajánlja fel, ilyenkor azonban nem árt, ha a segítségre szoruló fogja a hócipőt, s amilyen gyorsan csak tud keres egy olyan helyet, ahol emberek vannak – feltéve, persze, ha el is éri.
Még láttam, ahogy elhajt az autóval, így nem sokat hezitáltam azon, hogy vajon utána menjek-e avagy sem, ugyanis kifejezetten érdekelt, hogy mégis mi cél vezette ma este ide, az én lakásomhoz. Gondolom, nem azért jött az oroszlán barlangjának a közelébe teljesen egyedül, hogy valami teljesen személyesről beszélgessen, különben is, ha akarnak valamit általában a tisztességes munkahelyemre jönnek, nem pedig ide. Meg akkor is leginkább két jól megtermett ipse jön, akik általában csúnyán néznek rám. A rendőrséggel illő lenne közölni, hogy olyan gorillákat kellene küldeni, akiknek van eszük... Szóval, miután ráhajtott egy hídra a kocsija feltűnően lassítani kezdett, majd pedig egyszer csak leállt, én is fékeztem, hiszen nem akartam egyáltalán feltűnő lenni, kicsit lejjebb húzódva vártam, hogy vajon mi történik. Azt hiszem, elég diszkrét voltam, így szinte kétlem, hogy észre vett volna, ha esetleg mégis, eléggé kijöttem a formámból.
Percekig várakoztam, fejemet unottan támasztottam, vártam, hogy történjen valami, közben pedig azon morfondíroztam, hogy mit csináljak a hullával. Bájos kis teremtés volt, szép szőke, nagy mellekkel, szinte jellemző. A legtöbb pasi az ilyet szereti, szerencsés kivétel vagyok, az ilyen hölgyeményeket én sokkal inkább holtan szeretem.
Undor kúszott fel az arcomra. Emlékeztem, hogy ki nézett még így ki.
Vonásaimat rendbe rakva szálltam ki az autóból, mivel nem akartam, hogy ellopják a kezemben lévő kulccsal be is zártam, majd célirányosan az út szélen parkoló autó felé vettem az irányt. Megálltam, hátra néztem, persze, elakadás jelző nem létezik számomra, mindegy, a halál se jár erre... Csak mi.
Hogy mii is történt az én kis hullámmal? Semmi. Ott hagytam, végül is, amíg távol vagyok, csak nem öltözik fel és rohan el – ez esetben valóban úgy gondolnám, hogy őrült vagyok, de egyelőre nem érzem úgy.
Halkan kopogtam az ablak üvegen, nem vártam meg még reagál bármit is, általában a türelem híve vagyok, most viszont paprikás hangulatban vagyok, mert megzavart egy számomra fontos rituálé közben. Hiába végeztem gyorsan, szeretem elvégezni időben a melót.
– Szép estét Miss Williams – köszöntem rá hanyag gondtalanul, megtámaszkodva az autó tetején. – Csak nem rosszalkodik az autó? Legalább is jelen pillanatban nem tűnik úgy, mint aki a helyzet magaslatán áll. – Pimasz mosolyra húzódik a szám széle, úgy érzem, hogy jelen helyzetben – akár van nála pisztoly, akár nincs, ez utóbbit pedig kétlem –, hogy igen is piszkálhatom. – Nem gondolja, hogy ha már vendégségbe ment valakihez, akkor illene megvárni míg ajtót nyitnak, nem pedig eltűnni? – Diszkréten körbe pillantok, majd ismét rá szegezem tekintemet. – Esetleg randevúja van azért rohant el ilyen hirtelen? – Vetem fel az ötletet.

// Nem gond. //