Flavia *--*

Alexnek igaza van. Ki kell találnunk valamit, hogy hogyan jöjjünk rá a dátumra, mert ha nem tesszük, azt sem fogjuk tudni, hogy hány évesek vagyunk. Elvégre azt sem mondják el, hogy mikor van az ember szülinapja. Semmi támpont. Alex meg van győződve arról, hogy a szülinapokat elmondják, de én tudom, hogy magasról leszarják. Nekem még semmit sem mondtak, ami segített volna. Csupán annyit, hogy szedjem a gyógyszereimet és akkor majd meggyógyulok illetve azt, hogy beszélnem kell az orvossal, mert ha nem teszem, akkor az nem segít nekem. Ha jobban belegondolok nem is gyakran beszélek bárkivel is, aki itt dolgozik. Mondhatni soha. Nincs semmilyen kapcsolatom sem velük, mert képtelen az emberi érzésekre és így reménytelen. Feleslegesnek tartom, ha úgy indulok neki, hogy most komolyan kapcsolatot fogok építeni. Akkor viszont nem gáz, ha csak a protekció kell. Mondjuk gusztustalan, de nem lenne rossz egy-két dokival kicsit összemelegedni. Biztos vagyok benne, hogy az én nagylelkűségemnek hála, ők is megteszik a magukét. Szerintem ez undorító dolog, egyszerűen szétnyitni azért a lábaid, hogy boldogulj idebenn. Viszont lehet, hogy nincs más megoldás. Elengedem Alex arcát és hátradőlök.
- Majd megkérdezem Dylant, ő nemrég jött és biztosan emlékszik arra a dátumra, amikor behozták.

Minden egyes szava belém hasít. Fáj, hogy így beszél rólam és így beszél magáról. Azt hiszi, én tökéletes vagyok? Azt hiszi, hogy velem teljesen rendben van minden? Az emberek miért képesek ennyire bedőlni a külsőnek? Csak egy kis smink és egy mosoly és máris azt hiszik, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere? Sért, hogy ennyire külsőre ítélkeznek. Nem lennék itt, ha minden rendben lenne velem. Alex betegségéhez vajon az is hozzátartozik, hogy ennyire kicsi embernek látja magát, másokat meg óriásnak? Sértő, még hallgatni is, ahogy engem dicsér, magát pedig emberszámba sem veszi. Hogy képes erre? Miért mond nekem ilyeneket, magáról meg olyan rosszakat? Kétségbeesett arccal nézek rá, miközben óvatosan felhúzom a lábaimat a kanapéra és a térdemre támasztom a fejemet, azon gondolkodom, hogy mit feleljek. Mégis mi a jó eget mondhatnék, hogy ne bántsam? Hogy honnan jöttem? Angyal vagyok-e? Védőőr, az meg micsoda? Alex drágám, teljesen megrémisztesz. Miért fogalmazol ilyen irodalmian? Miért kérdezel a szüleimről, amikor már jó párszor elmondtam neked, hogy ők nem tőrödnek velem? Nem lettünk volna barátok, ha semmit sem mondunk el a másiknak. Óvatosan és lassan felemelem a fejecskémet és ismét megfogom a kezét. Lekopott a körömlakkom.
- Alex, már meséltem neked róluk. Nincs igazán semmi, amit mondanom kéne róluk, mert nem érdemlik meg a szép beszédet, rosszat pedig nem akarok róluk mondani, elvégre a szüleim. Angyal nem vagyok és tökéletes sem, Alex. Te pedig nem vagy csődtömeg, mondd miért nem értékeled önmagad?
Szavaim nyugodtak és kedvesek, mert jót akarok neki. A szülős témát pedig inkább terelném, ha nem baj. Valahogy nincs kedvem róluk beszélni se neki, se a dokiknak. Az emberek képesek arra, hogy azt higgyék, hogy a család az oka mindennek. Lazán elkezdenék anyuékat osztani, és talán az én esetemben jogos is lenne.

Mi lenne, ha összeszűrném a levet egy orvossal? Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy esetleg akkor jobb helyzetben lennék. Lassan körbenézek a társalgóban és sok-sok nőt látok. Vajon van itt olyan, akinek viszonya van egy felsőbbrendűvel? Nagyon ki akadnak, ha lenne, bár azért lássuk be: ez nem elképzelhetetlen. Mosolyogva pillantok aztán megint a barátnőmre, aki még mindig fogja a kezemet és én biztatásképpen erősen megszorítom.
- Ígérem Alex, ígérem!
Butuskám, hányszor kell még ezt elmondanom neked? Hiszen tudod jól, hogy te vagy a legfontosabb embere jelenleg az életemben. Soha nm hagynálak el és soha nem hagynám, hogy bántsanak. Teljesen természetes, hogy ezt így gondolom, azok után, amin együtt keresztülmentünk. De te bepasiztál? Döbbenten meredek rá és a szavait ízlelgetem. Talált valakit, aki megremegteti a lábait. Milyen szépen fogalmazott. Én még soha nem találtam olyat, aki ilyen hatással lett volna rám. Milyen furcsa érzés.
- Tényleg? Mesélj nekem róla. Beteg? Kérlek, mondd, hogy nem orvos!
Ha közlöd velem, hogy orvos, valakit megütök. Kizárt dolog, hogy a legjobb barátnőm kikezdjen egy orvossal. Az itteni dokik mind betegek és szadisták, teljesen felesleges velük bármiféle romantikába kezdeni, mert úgysem lesz szép vége.

Ahogy elfordulok, hogy feltérképezzem a terepet, megpillantom a dokimat. A doki lassan, kezében papírokkal sétál be és közben magyaráz egy nővérnek. Szerintem engem keresnek és ahogy ez tudatosul bennem, úgy fog el a pánik és a harag. Semmi rosszat nem tettem, ebben egész biztos vagyok. Itt azonban nem kell elkövetned semmi extrát azért, hogy terápiára cipeljenek. Ma nem kell mennem beszélni az orvossal, hát, akkor miért van itt? Alex története biztosan nagyon izgalmas, de annyira félek, hogy muszáj most azonnal lelépnem innen. A dokit nézem, majd gyorsan elfordulok és lassan felállok.
- Drágám, beszélhetünk később, mert most el kell mennem...

Flavia *--*

Mintha a gondolataimban olvasott volna ezzel a dátum mizériával kapcsolatban, de komolyan. Éppen azon gondolkodtam, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet és hogy milyen hihetetlenül szar nekünk, többek között emiatt is, hogy fogalmunk sincs arról, hogy milyen napot írunk. Abban biztos vagyok, hogy szeptember 22-e volt akkor, amikor behoztak ide. Tisztán él bennem a kép, hogy ránézek a naptárra, eltervezem, hogy délután sütök valamit és este pedig megnézek egy filmet. Figyelmen kívül hagytam a helyi terapeuta javaslatát, miszerint ne hagyjam el az ágyat és pihenjek. A pihenés valahogy nem az én asztalom. Csak azért, mert megpróbáltam magam megölni, nem kell feküdnöm. A gyomormosás után három napig feküdtem, majd elhagytam a kórházat. Az öngyilkosságot szeptember 17-én követtem el. Huszadikán jöttem ki a kórházból és két gyönyörű napot tölthettem el kicsit sem feszült szüleimmel, mielőtt ebbe a rémálomba zártak. Gondoltátok volna, hogy akár pár nap alatt is meg tud változni ennyire valakinek az élete? Mindig is azt hittem, hogy nem, egészen addig, ameddig a nagy sütés közben be nem léptek a szüleim és nem közölték velem, hogy tegyem le a lisztet, mert én most bizony költözök. Kaptam félórát arra, hogy mindent elpakoljak, csak miután vagy három órán át üvöltöttem velük, és vége lett mindennek. Valamikor hercegnő voltam, szinte már királynő. Birodalmam volt, az iskola, és életem, amit egy rossz döntéssel elrontottak. Lehet, hogy engem hibáztatnak az emberek, mondván, saját magamnak intéztem ezt el, miután majdnem megöltem magam, de ez nem így van. A terápiát vállaltam volna, de ezt nagyon elleneztem. És lám-lám, nekem lett igazam, nem?

Alex kérdése kicsit elgondolkodtatott, de hamar visszatértem az életbe, amikor valaki, velünk szemben felállt és némán elment. December 8? Kizárt dolog, hogy én már több mint három hónapja itt legyek. Ráadásul akkor hamarosan karácsony és már hálaadás is volt. Csak mondták volna, ha hálaadás napja van. Szadisták és gonoszak az emberek itt, főleg az itt dolgozók és nem páciensként élők, de ezt nem tették volna meg. Némán rázom a fejemet, hogy nem és könnyeden felelek.
- Nem hiszem Alex, akkor már hálaadás is lett volna mióta bekerültem és nem volt, szóval szerintem október közepe vagy november eleje.
Magamban csak annyit mondok: Tessék Flavia, ha meg nem lesz igazad és szegény Alex elhiszi, akkor becsaptad. Viszont tényleg nagyon merem remélni, hogy még nem volt hálaadás. Nem mintha nekem jelenleg lenne bármim is, ami miatt hálát kéne, hogy adjak, azért az ünnep. Pulykát akarok enni krumplival és finom szósszal. Bárcsak az itteni kaják is olyanok lennének, mint otthon az ünnepi étel. Imádtam sokat enni, ilyenkor sosem foglalkoztam azzal, hogy mennyit szedek fel. Én úgy gondolom, hogy az ünnep az ünnep, ilyenkor nem fogyózhat az ember. Csak azt nem szerettem, hogy anyu mindig megjegyezte az asztalnál, hogy mint egy nagy és boldog család, nincs mit rejtegetnünk egymás elől és örül, hogy mindenkivel minden rendben van. Elfordultam. Halkan sóhajtottam, mint aki ott sincs. Lapultam. Titkolóztam. Talán ha kicsit jobban odafigyeltek volna rám, nem lennék most itt? Hol érdekelte őket, hogy akár hétköznap is, de otthon alszom-e? Soha. Elég volt annyit mondani, hogy Kate barátnőmnél, vagy Ashley csoporttársamnál. Soha nem ismertem egyetlen Kate-t vagy Ashley-t se.

Alex kétségbe van esve. Mondjuk ez nem újdonság, hiszen egy ilyen helyen hogy is lehetne az ember boldog? Minden szava arról árulkodik, hogy fogalma sincs, hogy mit tegyen és nem érti a világot. Szegény Alex, még hallgatnom is borzalmas ezt a sok badarságot, amit összehord. A mosoly ismét lehervad az arcomról és sápadt arcomat az övé felé emelem. Kezemmel óvatosan végigsimítok az övén és remélem magamban, hogy kiérzi belőle a szeretetet és a gondoskodást. Ha egyszer kijutunk innen, akkor egész biztos azzal kezdek, hogy keresek neki egy rendes, normális orvost, aki emberszámba veszi, nem mint az itteni patkányok.
- Hé, hé Alex, hagyd abba ezt a sok butaságot. Ugyanolyan értékes ember vagy, mint bárki más, csak kicsit zavarodott, ez pedig nem probléma. Gyönyörű vagy, kedves és okos, mindenki tudja, csak még nem érted saját magadat, ez a hely pedig nem éppen arról híres, hogy segítene, de ez nem a te hibád. Minden rendben lesz Alex, ne aggódj.
Kedves Flavia, ezt még te magad sem gondolhatod komolyan! Pont te mondod ezt, azok után a rémes gondolatok után?! Talán viccnek elmennél, de valószínűleg még annak is rossz vagy. Szerinted hisz majd neked, ha látja a szemedben a félelmet és a rémületet? Ha látja a szemedben a reménytelenséget? Ugyan már drágám, ne is áltasd magad! Nem, nem adom fel, mert van remény. A szívemben még ez él, még akkor is, ha az eszem mást mond. Soha nem adtam fel, csak egyszer gyengültem el, és bár akkor majdnem fatális volt, de nem az volt, kaptam még egy esélyt és ezzel élnem kell.
- Alex, figyelj rám!-két kezem közé veszem finoman bágyadt arcát és úgy magyarázok tovább- ha valaha is kikerülök innen, veled fogok. Megígérem neked, hogy nélküled nem megyek sehová. Elviszlek innen egy szebb helyre, ahol mi legjobb barátnők vagyunk, vásárolunk és az istenért is, ez a hely és idősík létezik! Ne félj, amíg engem látsz.

Flavia *--*

Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Itt soha senki nem számolja a napokat, heteket, hónapokat, de azért karácsonykor meg húsvétkor, csak lesz valami, nem? Úgy értem, ha nem is akarják nekünk megmondani, hogy milyen nap van és hányadika, azt azért csak elmondanák, ha valami nagyobb ünnep lenne nem? Akkor talán még a szüleim is bejöhetnének látogatóba és elmesélhetnénk nekik mindent. Kizárt dolog, hogy nem aggódnak, bár látszólag tényleg nem sokat foglalkoztak velem, tudom, hogy szeretnek, csak ők ilyen furi szülők, akik nem tudják, hogy hogyan mutassák ki a szeretetüket. Nem küldtek volna ide, ha nem szeretnének, hiszen ez a hely a gyógyulást hirdette és ígérte. Ők pedig bedőltek neki, mint az emberek kilencven százaléka. Az a tíz meg mi vagyunk, akik itt vannak kétségbeesetten és azt remélik, egy nap majd minden változik. Várjuk azt a napot, amikor az orvosok nem lesznek szadisták, amikor a nővérek és őrök jót akarnak nekünk, amikor nem tömnek minket nyugtatókkal, amikor finom lesz az étel, amikor barátságos lesz a környezet. Ezt a napot várjuk, de feleslegesen, mert ez soha nem fog eljönni, a világ nem változik, csak az emberek benne. De mindig jönnek olyanok, akik a megváltozott emberek régi tulajdonságait előhozzák. Ez egy unalmas és kétségbeejtő körforgás, aminek soha nincs vége.

- Ölni akart az őrmester? Miről beszélsz?
Ennyire nyíltan még senki sem közölte velem, hogy itt mindenki nem normális a betegeken kívül. Alex kezét nem engedem el, de a tekintetemet leveszem bágyadt arcáról és helyette körülnézek, hátha valaki figyel minket. Soha nem lehet tudni, hogy ki a besúgó és ki a tisztes beteg. A végén még a beszélgetésünket is felveszik és az egyik terápián majd visszahallom. Simán kinézem itt bárkiből, hogy ellenünk fordul és az orvosoknak köp. Félelmetes belegondolni, de simán előfordulhat, nem? Úgy értem, mi van, ha az orvosok zsarolnak embereket, hogy tegyék ezt és akkor jobb helyzetben lehetnek? Nem tűnt fel nekem senki viselkedése sem, mármint eleve nagyon kevés emberrel vagyok ilyen jó viszonyban, de akkor sem tűnt fel semmi különös a szokásoson kívül. Mindenki aggódik, pánikol, stresszel vagy csak szimplán játssza a ribancot és nem törődőmöt. rettenetesen unalmas és elcsépelt, mintha valami ócska amerikai psziho filmben lennék, komolyan, az emberek lehetnének kreatívabbak is. Én például az vagyok. Bár nem tudom elfogadni, hogy itt kell lennem, nem próbálok meg harcolni és könnyűvérű nőt játszani, aki egy önző ribanc. Én csak önmagamat hozom és reménykedek abban, hogy idővel majd megenyhül valaki. Ez a legtöbb amit tehetek.

Alex nevet. Oh, ez egy nagyon jó jel. Bárki sok mindenki hiszi azt, hogy az őrültek nem éreznek, bocsi Alex, ezért a szóért, de én tudom, hogy mindenki, még a súlyos betegségben szenvedők is, éreznek, érző lények, akik ugyanúgy küzdenek. Annyira örülök, hogy én lehetek az Alex életében, aki segít neki. Megölelem, szorosan magamhoz és nevetek a mondatán. Lehet, hogy tényleg megártott nekem az, hogy nem aludtam. Őszintén szóval örülök, hogy tudom, hogy hol vagyok meg a nevemet. Tényleg nem aludtam semmit miatta, de hanyagoljuk a témát vagy megint rosszul leszek saját magamtól. Hosszú monológja nagyon őszinte volt és olyan sok mindent mondott benne, hogy kellett egy perc, hogy fel tudjam fogni minden szavát. Erősen szorítottam a kezét és a mosolyommal bátorítottam. Ő is ugyanezt tette. Annyira nagyon segíteni akarok neki és annyira nagyon jót akarok neki. Bárcsak tényleg olyan szuper hely lenne ez, mint amilyennek hiszi, talán akkor még esélye is lenne. De egy ilyen helyen? Nem vagyok benn biztos, hogy egyáltalán kijutunk, ez nagyon nehéz téma, főleg, ha beszélni kell róla.
- Megígérem Alex. Ha egyáltalán kijutunk innen, akkor is együtt fogunk kijutni és ami ott vár ránk, az csodálatos lesz, meglátod.

Flavia *--*

Még a lélegzetem is visszafojtom, amikor Alexnek rohama van és Josh beléböki a tűt. Soha nem voltam olyasvalaki, aki nagyon jól bírja a tű és vér látványát, kivéve, ha a vér az enyém. Mindig boldogsággal töltött el, hogy folyik az én vérem, de ez csak a mazochizmus miatt van. Alexnek nem lehet valami jó napja, mert még dél sincs és már ilyen súlyos beavatkozásokra van szüksége. Mindig is megrémített, ha így láttam őt, szerettem volna odakapni és segíteni neki, leszedni róla a testőrjét és én magam tenni valamit érte, de erre képtelen vagyok, mert nincs hozzá tudásom, nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy ami itt zajlik, az semmiképp sem az. Így némán, de kicsit talán riadtan ülök továbbra is, és várom, hogy Alex rendbe jöjjön. Végül aztán ez csak bekövetkezik és leül mellém, majd azonnal meg is szólal. Reakciója döbbenetes számomra és megint visszafojtom a lélegzetem. Szinte biztos voltam benne, hogy egy férfi volt az, akinek nem volt szerencsés éjszakája, ráadásul az előbb le is őrülteztem. Basszus.
- Ne haragudj, én nem tudtam, hogy te voltál az, azt hittem, hogy egy férfi volt.
Túl sokat beszélsz Flavia, túl sokat, hagyd abba, mert ez már így is nagyon gáz. Végül is miért kellett ezt a témát egyáltalán felhoznod? Így Alex még rosszabbul érzi majd magát. Bravó, már megint tehetséged van ahhoz, hogy elronts mindent. Elfordulok és kétségbeesett arccal nézek körül.

Ez a legrosszabb. De mégis honnan tudhattam volna, hogy ő az? Komolyan azt hittem, hogy egy férfi volt és nem a legjobb barátnőm. Korábban még soha nem történt ilyen, legalábbis vele, mert őrültek szinte minden éjszaka ordibálnak, csak néha tudok aludni, mert el tudom őket nyomni. Alex hangja viszont nem is olyan Alex hangjás volt, egyáltalán nem ismertem meg. Szégyen, de mégis mi a jó eget tehetnék? Egyszerűen csak így alakult, sajnálom. Biztos vagyok benne, hogy olyan nagyon nem fog berágni, de ezt még nem tudhatom. Aztán ismét megszólal és legszívesebben elsüllyednék. Elkezdett mentegetőzni, mintha ez az ő hibája lenne. Bocsánatot kér tőlem, hogy nem tudtam aludni, amikor neki sokkal komolyabb dolgai vannak. Az, hogy nem tudtam aludni, kit érdekel akkor, ha a legjobb barátnődnek éppen rohama van és senki sem tud rajta segíteni? Lehet, hogy oda kellett volna hozzá mennem aznap éjjel, akkor biztosan megnyugodott volna, vagy, nem tudom, talán ez még rémesebb ötlet. Sőt, határozottan rossz ötlet lett volna. Felé fordulok, de szinte teljesen és a kezemet megnyugtatóan az övére teszem, ezt általában nem veszi zokon és megkockáztatom.
- Hé Alex, ne magyarázkodj, semmi baj nincs, nem tehetsz arról, ami történt. Nagyon sajnálom, hogy nem volt jó éjszakát, remélem most már minden rendben lesz és az én alvásom miatt tényleg ne aggódj, mert lesz még pár éjszaka, amikor majd tudok aludni, a gyógyulásod fontosabb.

El sem hiszem, hogy ezt mondtam. A gyógyulásod fontosabb, bakker, mintha tényleg elmebetegként kezelném. Ismét bocsánatot kér, de ezt már elengedem a fülem mellett, mert azt hiszem, hogy elmondtam már neki, hogy ez felesleges. Nem kell tőlem bocsánatot kérnie. A kezét még mindig nem engedem el, nézem gyönyörű, de kissé meggyötört arcát. Témát vált és ez a lehető legjobb dolog, amit most tehet. Ha nem beszélünk az éjszakáról, majd nekem sem lesz ekkora lelkiismeret furdalásom, hogy olyan csúnyán beszéltem az emberről, aki végigüvöltötte az éjszakát. Szélesen elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy fél tőlük. Azért mosolygok, mert ezt olyan édesen mondja. Nem hiszem, hogy tényleg képes lenne őt valaki bántani, úgy, hogy Josh a nap huszonnégy órájában mellette van.
- Nekem nincs mit mesélnem. A mellettem lévők mind bulimiával küzdenek és állandóan azt hallgatom, hogy enned kell, és aztán nem szabad kihánynod. Rettenetesen idegesítő, de én megfogadom a tanácsaikat és mindig magamba tömök valami nagy adag csokisat.

Flavia *--*

Alexet már rögtön az első hetemen megismertem és eleinte nagyon gonosz voltam hozzá, mert azt hittem van remény arra, hogy kijussak és felesleges barátkoznom. Aztán rádöbbentem, hogy ez nem így van, mert engem innen még Isten sem tud kivinni, annyira ragaszkodik mindenki az ittlétemhez. Pedig én szívesen lemondok róla, tényleg. Csak az a baj, hogy az én vélemény senkit sem érdekel. Amikor rádöbbentem, hogy itt maradok és nem kívánok úgy együtt élni az emberekkel, hogy utálnak engem, bocsánatot kértem Alextől, amiért korábban úgy viselkedtem ahogy. Bár ő a legjobb barátnőm, neki tényleg segítségre van szüksége, míg nekem nincs. Csak azért vagyok itt, mert egyszer kicsit több gyógyszert vettem be, mint kellett volna. Sőt, nem is kellett volna. Ugyan, hazudik az, aki azt mondja, hogy még sosem tett ilyet, vagy legalábbis nem gondolt rá, mert akkor tökéletes lenne az élet. Tökéletes élet pedig nincs, mint mindenki tudja. Az én életem bár annak ígérkezett, hamar rádöbbentem, hogy a hercegnők élete sem egyszerű és ha egy nap a királynő akarok lenni, ehhez hozzá kell szoknom. Viszont mi van akkor, ha a leendő királynő beteg? El kell zárni? Meg kell vetni? Kétlem inkább segíteni kell neki.

Alex hangja szakítja félbe vad gondolataimat. Felesleges újból és újból ezen töprengenem, kérlek Alex, mondd hogy te majd visszahozol az életbe, mert ma elég nyomott hangulatom van. Biztos azért, mert valaki nagyon nem hagyott aludni. Hiába, a hercegnők hisztisek, ha nem kapják meg, amit akarnak és én alvást akarok, most azonnal!
- Nem túl jól. Te is hallottad azt az embert aki végigordította az éjszakát?
Bár eleinte hangosan indítok, lehalkítom magam, mert nem akarom, hogy mindenki tudja, hogy miről beszélünk. Nagyon nem akarom majd megkapni valamelyik orvostól, hogy miért beszélek én ilyesmiről Alexszel. Már épp elég furcsának tartották, hogy egyáltalán összebarátkoztunk, amikor szerintük ilyen helyen ez egyáltalán nem szokás. Nos, én nem tudom, hogy mi szokás, mivel nem avattak be, csak alkalmazkodni próbálok. Nem kaptam érte büntetést, de figyelmeztettek, hogy abban a pillanatban, amint azt látják, hogy rossz hatással vagyok rá, el fognak minket tiltani egymástól. Szomorú, hogy azt feltételezik, én ártani tudnék bárki másnak saját magamon kívül. Ez volt az egyik alapvető dolog, amit kijelentettem: nem vagyok közveszélyes. Az orvosok azt hiszik, hogy azért kell itt lennem, mert megpróbáltam megölni magamat, de ez nem igaz, sokkal inkább azért, mert a vágyaimtól még én magam is megijedek. Lehet, hogy ha rájönnének, ki sem engednének és szigorúbban fognának. Azt hittem, hogy a szüleim majd elmondják nekik, de nem így lett. Nem tudom, hogy jó-e nekem, hogy ez így van, vagy inkább rossz, mivel azt sem tudom, hogy kijutok-e valaha innen.

Alexre pillantok és szégyenlős mosolyra húzom számat. Alex még ilyen meggyötörten is nagyon szép. Remélem én is tudom hozni mellette a formámat, de mivel nem aludtam, ezért nem vállalok felelősséget. Körülnézek és sok ismerős arcot látok, nem tűnnek olyan nagyon álmosnak. Komolyan, itt csak én vagyok fáradt és dühös az éjszakai malőr miatt? Vagy mindenki hozzászokott már és meg sem kottyan nekik egy kis ordibálás? Nem tetszik ez a helyzet nekem, komolyan nem. Nem tudom elhinni, hogy nekik nem fontos az alvás. Ismét visszanézek Alexre és még mindig halkan beszélek, annak ellenére is, hogy semmi különlegeset nem tervezek mondani neki.
- Egyébként te hogy vagy?

Flavia *--*

A helyzet az, hogy nekem nem kellene itt lennem. De komolyan. Ezt nem azért mondom, mert minden itt lévő ember ezt mondja, hanem azért, mert ez tényleg így van. Én nem érzem úgy, hogy nekem itt kellene hátralévő életemben lennem. Annak idején voltak még terveim, és talán a szívem mélyén nem adtam fel még mindig a reményt, de az egyik doki szerint nagyon úgy tűnik. Pedig én nem, komolyan! Tudok még mosolyogni és ezt ő is tudja, de a kiakadásom után jobbnak látta, ha inkább a negatív észrevételeit közli velem és nem pedig a pozitívakat, holott, szerintem, az sokkal jobb lenne. Hogy éljek úgy itt, hogy tudom, sosem szabadulok? Ennyi erővel akár már megint öngyilkos is lehetnék. Na jó, nem, ez azért durva. Nem is tudom, hogy akkor éjjel mi a jó ég ütött belém. Az öngyilkosság nagyon nem pálya, nekem sem kellett volna ezt tennem, csak beszélgetnem kellett volna anyuékkal. Ez minden. De már megint miért is elmélkedem én a múlton? Semmi sem fog változni, csak megint belém hasít a tudat, hogy lehet, hogy tényleg beteg vagyok és jogosan vagyok itt. A terapeuta szerint, mindenki, akinek legalább egyszer megfordult a fejében őhozzá kéne, hogy járjon. Szerintem ez enyhén szólva túlzás.



Álmosan sétálok pizsiben végig a folyosón. Nincs kedvem valami normális ruhát felvenni, mert egyrészt felesleges, úgyis minden beteg ugyanabban kell hogy legyen, másrészt pedig csak hiú ábránd számomra a hétköznapi ruha, itt ugyanis ezt tilos hordani, mindenkinek ugyanazt az elavult, ócska cuccot kell hordania és úgy kell tennie, mintha tetszene neki. Mondjuk, ha ennek a helynek a hátrányait soroljuk nyilván nem ezzel kezdeném. Ásítok, ahogy haladok és gyorsan a szám elé kapom a kezem. Nagyon fáradt vagyok, múlt éjjel szerintem az egész intézet egy őrültet hallgatott, aki végigordította az éjszakát. Az orvosok csak hajnali három körülre tudták lelőni, de ennek ellenére sem halasztották a gyógyszeradagolást és a terápiák kezdését korán reggel. Lehettek volna kicsit megértőek is, ha már így alakult, de mindegy, majd ma már alszom rendesen. Becsoszogok a mamuszomban, a sajátomban, az egyetlen olyan ruhadarab, amit én választhattam, a nappaliszerűségbe és azonnal megpillantom Alexet. Kicsit jobb kedvem lesz tőle, de az álmosság még mindig nagyon nyomaszt.
- Hé hercegnő, mizujs?
Kb. mintha nem egy elmegyógyintézetben lennék és én nem olyasvalakivel próbálnék beszélni, akinek komoly problémái vannak és nem csak szórakozni jár be. Soha nem kezeltem Alexet úgy, mint egy beteget, mindig úgy, mint egy legjobb barátot, akivel az ember cseveg, mert szerintem ez jó hatással van mindenkire. Példát is mutatunk. Nem kell itt mindenkinek ennyire búskomoran élnie. Gyorsan lehuppanok mellé majd a félig szétjött kontyomba túrok óvatosan egyik kezemmel.