Kezeimet kérdésére rögtön összefonom a mellkasomon, majd kérdőn pillantok rá, azonban kérdést még sem teszek fel, mert fölösleges lenne. Nem különösebben érdekel, hogy ki tette oda azt az átkozott mappát az ő irataival, az sokkal nagyobb gondot okozott a tudat, hogy itt van, s újra belefolyt az életembe, mert lássuk be, hogy ezek után nem telik el úgy nap, hogy túlságosan nyugodtan tudnék dolgozni, ugyanis nem könnyű kihozni határozott nyugalmamból, de neki most sikerült, elvégre minden embernek akadnak olyan személyek az életében, akiket nem kíván újra látni különböző okok miatt, számomra a legtöbben – közöttük ő is – ilyen személy.
– Egészen eddig azt hittem, hogy legalább egyszer már minden itt dolgozóval találkoztam, nagyon remélem, hogy nem ér újra ilyen meglepetés – nagyon remélem, teszem hozzá magamban, mondjuk valamilyen szinten be kell, hogy lássam, hogy erre viszonylag kevés az esély, de valóban nem fogom különösebben bánni, hogyha nem kerül elő még egy-két újabb régi személy, aki megkavarhatja a szálakat, amik már hónapok óta viszonylagos nyugalomban voltak.
Magamban már sikerült megállapítanom, hogy az eredeti kérdésre már egyikünk sem kap választ, legalább is hallva az övét, biztos, hogy nem, így nem is erőltetem tovább. Fölösleges lenne, tekintve, hogy már nem is tudom pontosan mi volt az eredeti kérdés, hiába telt el pár másodperc, túlságosan lefoglalt az, hogy egészen egyszerűen képes legyek elhinni, hogy ő valóban igazi és nem pedig csak egy puszta képzelgés, amely túlságosan is élethű. Valahol hiába reménykedem ebben, tudom, hogy ő valódi, éppen ezért átkozom is őt.
– Egykor az voltam – jelentem ki hasonló hangsúllyal, mint ahogyan ő is, végtére is ez valóban így volt, de mindez pusztán már csak múlt idő, az évek engem is megváltoztattak, más irányba tereltek, mint amerre a terveim szerint terelniük kellett volna, de végül is minden változik, ahogy ő is mondta, vagy valahogy hasonlóan fogalmazott, de a lényeg ugyan az.
– Veheted annak – rántom meg egy hanyag mozdulattal a vállamat, viszont mégis – de tényleg jobb lenne, ha mindketten inkább mennénk a dolgunkra, nyilván nem szívesen tartózkodsz itt többet, mint amennyit kellene, minden bizonnyal még látjuk egymást, további szép estét – egy biccentést követve döntöttem el, hogy ideje távozni mindkettőnknek, hiába hogy a beteg nem megy sehova, a munkaidőmet szerettem volna én is mihamarabb letudni, most viszont még legalább három órán át itt kell lennem, s ez az idő mostantól meglehetősen lassan fog telni, s minden bizonnyal aligha fogok tudni figyelni a betegeimre.

Köszönöm a játékot!

Kimért bólintással válaszoltam a kérdésére, hiszen a nyilvánvalót kár is lett volna tagadni, főként azért mert már elszóltam magam, s különben sem voltam olyan hangulatban, hogy felesleges köröket futtassunk le, amelyekkel inkább csak a másik idegeit húznánk, viszont sehova sem haladnánk.
– Éppen az egyik betegnek az iratait akartam elrakni – kezdek bele, s ugyan viselkedésemet néha magam is képtelen vagyok megérteni, a saját elménk néha még ön-önmagunk számára is olyan irracionálisan cselekszik, amelyekre magyarázatot aligha találhatunk, s néha napján az orvosi könyvek kevesebb tapasztalatot adnak, mint maga a való élet – tudod, először azt gondoltam, hogy egy új beteg lehet, aki most került ide – folytatom, egy pillanat erejéig elgondolkozva vonom össze szemöldökömet – azonban jobban megnézve a kórlapot, rá kellett jönnöm, hogy ez egy lezárt dokumentum, aminek nem az én irodámban lenne a helye, hanem a raktárban, hiszen nagyjából tíz éve történt, nem igaz? Valami ilyesmi, mindegy nem is ez e lényeg – ezt az utolsó megjegyzést csupán egy vállrándítással intéztem el, ugyanis hogy mire akarok kilyukadni már nagyjából sikerült is felvezetnem, s bár nem titkolom, hogy hosszúra nyúlt, már sejtheti, hogy mire is megy ki a játék – szó se róla, egyáltalán nem hiányoztál az életemből – kijelentésem egy kissé keménynek hangzott még számomra is, hiszen egyértelműen elutasítóan viselkedem vele, azonban ez pusztán csak óvatosság, hiszen egy ilyen embernek – főleg, ha egy orvos, egész pontosan egy olyan orvos, akiről terjengenek "bizonyos" pletykák, illetve sokaknak a bögyében vagyok, akkor pláne nem árt, ha figyel, hiszen ki tudja, az őrültek között, melyik őrült vágyik arra, hogy vérszomjasan lecsaphasson ránk. Paranoia jeleit ugyan hiába mutatom, én magam tisztában vagyok azzal, hogy minden rendben van az elmémmel – bár, minden őrült és gyogyós ezt mondja, nemde? – Szóval igazán furcsállom, hogy "egészen véletlenül" pont a te iratod kerül az én kezem alá, ilyen még nem fordult elő velem... – tekintetemet az övébe fúrom, mintha valamiféle magyarázatot várnék arra, hogy miként került az ő irata – amelyet már lezártak és rég a "kukában" kellett volna lennie – az én friss irataimhoz. Azt hiszem, ha követjük az elméletemnek ezt a részét, érthető gyanakvásom oka, s érthető az is, hogy nem véletlenül feltételezem azt, hogy esetleg ő csempészte oda.
Megvonom a vállamat.
– Különösebben nem érdekel, csak gondoltam ennyi év után... miért ne érdekelhetne? – ahelyett, hogy válaszoltam volna a kérdésére, inkább egy másikkal feleltem helyette, terelni akartam a választ, mert nem tudtam mivel előállni, hiszen minden csak úgy függött a levegőbe, a dolgok érthetetlenek voltak, miközben mégis egyszerűek, s átláthatóak voltak, olyanok amelyekre... még sincs magyarázat. Zavart, hogy itt van, zavart, hogy zavarja a köreimet, és zavart, hogy nem tudok leolvasni semmit róla, nem úgy mint azon az egy bizonyos éjszakán.
– Ha mennél csak nyugodtan – félreállok az útjából, még nagyobb teret hagyva a számára, pedig ha akart volna, így is bőven el tudott volna menni mellettem, úgy hogy bőven lett volna két kartávolságnyi is közte és köztem. – Lássuk be, hogy a betegek innen nem igazán tudnak elrohanni, nincsenek programijaik, mint a "normális" embereknek, nincsen életük, csak a nyomorúságuk van, így miért ne időzhetnék egy kicsit veled?
Bevallom, tudom, hogy egy orvosnak nem így kellene állnia a saját betegeihez, azonban lássuk be, én nem vagyok az orvosok mintapéldánya, engem nem érdekel a betegek lelki világa, ők sem, az érdekel, hogy mi miért történik abban a buggyant fejükben, hogy mi eredményezett dolgokat.
Jelen pillanatban pedig azt akartam, hogy mondjon el mindent magáról azonban meggyőződésem, hogy nem fog csak úgy előállni az itt és előtte – vagyis az utánam történtekkel, hiszen nincsen oka rá.

Tekintetemmel éhes dögkeselyűként követtem minden egyes lépését, amellyel felém közeledett, cipőjének ütemes kopogása szinte mennydörgésként visszhangzott elmémben, mintha ő maga lett volna a vihar, amely bármelyik pillanatban képes pusztító erejével lecsapni a tudatlanok világára, akik mit sem sejtve semmiről csak végzik mindennapi tevékenységüket, jelen esetben pedig én voltam az, aki nincs teljes mértékben tisztában az úgynevezett tényekkel, amelyek árnyékvilágot vetettek a jelenre. Arcáról minél többet próbáltam leolvasni, annál kevesebbre jutottam, hiszen olyan volt, akár egy jól megmunkált antik görög szobor vagy esetleg egy csodálatos római másolat, amelyeket a legkiválóbb művészek készítettek, mégis egy belső hang azt súgta, hogy ez a nő már közel sem az, akit olyan csúnyán felcsináltam aztán pedig magára hagytam, hiszen az élet megsanyarította, s ugyan bűntudatot nem érzek, hiszen rajtam kívül már biztos emberek ezrei elkövettek ehhez hasonló hibákat, amelyek az emberi gyarlóságból erednek, mégis némileg rosszul érintett, hogy én magam tettem tönkre, mert tudtam, hogy így van, valahol mélyen biztos voltam ebben, azonban nem akartam elhinni, hogy egykoron felelőtlen énem ilyet tett, hogy ennyire gyáva voltam, s ha tehetném most mindenképpen másként tenném, azonban úgy hiszem, hogy erre Isten által sem nyerhetek bűnbocsánatot, általa pedig még kevésbé. Külsőleg viszont semmit sem változott, ugyan úgy nézett ki, mint régen, csupán pár kisebb ránc jelent meg az arcán és már közel sem volt olyan ártatlan mint akkor, akkoriban egy édes kis hölgy volt, aki ugyan szerette a szórakozást, de kissé naiv volt, most úgy tűnt, hogy tökéletesen az ellentétévé alakult. Fejemben egyre csak az harsogott, hogy tönkretettem, kisemmiztem, mégis tiltakoztam ellene, hiszen elmém kegyetlen hadjáratot indított ellenem, azonban egyelőre meggyőzhetetlennek tűnt, kegyetlen voltam vele, azt tudtam akkor is, most viszont vasláncként rángatom magam után eme súlyos bűnömet, mégsem érzem olyan mélységesnek, hogy valóban sajnálnom kellene. Ellentétes viselkedésemet én magam sem értettem, hiszen alig egy délután alatt, mindent felbolygatott, s még nem sikerült magamban semmit sem letisztáznom.
– Elgondolkoztam, próbálok rájönni, hogy vajon mi is változott rajtad, de nem tudok rájönni. Lehet külsőleg semmi, végtére is lehetnek téves elképzeléseim, de vajon belül... – szó, mi szó, hogy taplóságom továbbra sem ismer bizonyos határokat, hiszen az emberi illem, amelyet nem gyakorta tartok be, azt diktálná, hogy én magam kérjek bocsánatot tőle, minden elkövetett vétkemért ellene, azonban nem hinném, hogy őt ez meggyőzné, s a múlton pedig már nem változtatna semmit, továbbra sem érzem úgy, hogy esetleg felelősséggel kellene tartoznom a jövője iránt, más is túl élt már hasonlót, ő miért ne tenné? S bár kételkedem, hogy egy ilyen helyen, amelyen ő hosszú éveket élt minden rendben lenne az eszével, hiszen ez a hely egy beteg számára agysorvasztó, míg az orvosokat is gyakorta tönkre teszi. Erős nő, ha túlélt itt ennyi évet, s látszólag épp elmével rendelkezik, de vajon a valóság az, ami a függöny előtt zajlik vagy ami mögötte?
– Tudod, meglepődtem, hogy egy... bent lakó, most nővér, amennyire én tudom élő ember nem jutott még ki innen és pláne nem lett belőle itt dolgozó személy – kezdek bele – ilyenkor egy normális ember azt feltételezné, hogy valami belső cél mindvégig hajtotta, gondolom volt neked is, vagy talán tévedek? – Felvont tekintettel nézek le rá, miközben ellököm magam a faltól, egyik kezemet a zsebembe dugom, a másikkal a karomon lévő órámra pillantok, sajnálatos módon csak egy negyed órám van, ugyanis a következő betegemmel nemsokára találkozóm van, bár ők várhatnak, ugyanis nem igazán mennek erről a helyről sehonnan.

Sawyer! Már csak a név emlékére is pusztán úgy éreztem, mintha egy ólom súllyal dobtak volta a sós vízű ócenba, szinte megfullasztott. Elmém egy kisebb része azon fáradozott, hogy mentesítsen a régi gondolatok alól, hogy tudjak a munkámra koncentrálni, azonban a másik fele az agyamnak hagyta, hogy belemerüljek különféle gyermekded emlékképekbe, amelyek az utóbbi évtizedek során szinte teljesen megkoptak, már-már el is felejtettem, hogy léteznek –, hogy egyáltalán mindez megtörtént. Minden bizonnyal csupán csak az ördög kegyetlen játéka, hogy szórakozhasson velem, az én káromra, amelyet egyáltalán nem vagyok képes méltányolni.
Tekintetem újra az aktájára vándorolt, amely a reggel folyamán egészen véletlenül keveredett a kezeim közé, először el sem hittem, hogy ő az, tulajdonképpen nem is foglalkoztam vele, valahol igyekeztem magam meggyőzni, hogy biztos egy másik nőről lehet szó, s bár nem vagyok otthon, hogy milyen gyakori az ő neve, próbáltam mégis elhinni, hogy ez csak egy egybe esés. Azonban a sors mégis azt követelte, hogy olvassam el, s ugyan életem során sok esetben mélységes hibákat vétettem, mostantól ezt is oda sorolom. Az emberben rengeteg dolgot lehetne megváltoztatni, többek között azt is, hogy a kíváncsiság nem feltétlenül jár kellemes dolgokkal, sok esetben inkább negatívumokat hordoz magában, személyes tapasztalataim legalább is ezt mutatják, azonban sajnálatos módon én is az a fajta ember voltam, aki tudni akart dolgokat. Tudnom kellett, hogy ő-e az vagy sem. Nem hittem el utána sem, csupán amikor utánakérdeztem a nőverek között, s volt egy igazán készséges, aki gyanús módon többet is elárult, mint amelyre én vágytam volna, többek között azt is, hogy nagyjából egy három perc múlva leérekzik a folyosóra, hogy egy kis időre elhagyja az épület zord falait.
Idejöttem és vártam. Rá. Hogy miért? Magam sem tudom. Őrültésg pusztán, de az ember egy idő után becsavarodik, akár akarja, akár nem. S talán az évek veszteségei alatt számomra is elérkezett az idő, hogy az édes tudatlanság, az agy sorvadása elinduljon... Mi az őrület kezdete, ha nem ez? Hiszen a kórlapja leírt minden feljegyzést a viselkedéséről, amelyet itt töltött, mint egy beteg. Mint a többi szánalmas szerencsétlen, akik képtelenek uralni tetteik felett az irányítást, képtelenek feldolgozni a múlt veszteségeit vagy éppen az hajszolta egy balszerencsés kimenetelbe.
Gyilkosság, gyermek gyilkosság... Gyereket várt tőlem, azonban nem álltam készen akkoriban, hogy felelősséget vállaljak egy spiné és egy kölyök felett, ezért hátat fordítottam, s tudtam akkor is, hogy gyávaság volt a részemről, mint ahogyan az azt megelőző éjszaka is. Visszatekintve a múltamra egyszóval gyalázatos, s lássuk be a jövőképem sem jobb.
A cipőkopogás, amely a távolból hallatszott megállt, én pedig felnéztem, a folyosó végén állt, s hiába nem láttam jól, tudtam, hogy nem változott semmit. Nem véletlenül történt meg az a bizonyos éjszaka, dögös kis nőcske volt, majd' tízen valahány év elteltével úgy tűnt, ez mit sem válltozott.
– Szép délutánt, édesem – a levegőt szinte teljesen belengte a feszültség, hiába hogy több méterre álltunk egymástól – nem gondoltam volna, hogy látlak még valaha is. – Egy pillanatra elhallgatok, majd kissé gúnyos mosoly kúszik az arcomra, akarva akaratlanul is, de kénytelen voltam párhuzamot vonni kettőnk között. Ő a saját gyerekét ölte meg, míg én még ha nem is amiatt, ami miatt ő, de a saját feleségem. – Úgy tűnik, hogy az épületben előszeretettel alkalmaznak őrülteket, nem? – Hangom csöpög a gúnytól, gondolom ő is tisztában van azzal, hogy én mit tettem, hiszen valóban nyílt titokként terjengenek a dolgok...